Szió! :D

Meghoztam a következő fejit, ami szerintem kicsit lightosabb lett. Azért remélem tetszeni fog, és légyszíí írjatok komikat. Csak hogy tudjam hogy folytassam e vagy ne. És nagyon köszönöm az eddigi 7 rendszeres olvasót. Puszí: Nica

6. fejezet
Egy tökéletes nap

Másnap reggel, kipihenten ébredtem. A tegnapi álmomon gondolkodtam. Azon hogy Alec itt volt velem. Nagyon jó lehet a képzelőerőm, mert elég élethű volt. Szinte még most is érzem a karjait körülöttem. De tényleg, mintha még mindig a karjaiban tartana. Na jó, ideje lenne felébredni – gondoltam és kinyitottam a szememet. Meglepődésemben, akkorát ugrottam, hogy leestem az ágyról és a fenekemre huppantam. Alec tényleg ott volt, és most kíváncsian fürkészett. Becsuktam a szememet és megráztam a fejem. Csak képzelem, csak képzelem – mondogattam magamban.
- Stella, Valami baj van? – kérdezte aggodalomtól csengő hangon. Újra kinyitottam a szememet, és hitetlenkedve bámultam rá.
- Te… te… - dadogtam. Felhúzta egyik ívelt szemöldökét.
- Mi van velem? – kérdezte lassan és egy ügyes mozdulattal felpattant. Odajött hozzám és leült velem szemben törökülésben. Gyönyörű aranyló tekintetét az enyémbe fúrta.
- Itt vagy – állapítottam meg és abban a pillanatban hogy erre rájöttem el is pirultam. Hogy viselkedhettem ilyen hülyén. Mindjárt elsüllyedek.
- Igen, itt vagyok – mondta lassan és gyanakvóan fürkészett.
- Ohh…ugh… én csak… - makogtam és ha lehet még vörösebb lettem – halványan elmosolyodott.
- Stella, bökd már ki végre – mondta.
- Csak, tudod… azt hittem tegnap este csak álmodtam és… - lesütöttem a szememet. Felkuncogott és az állam alá nyúlva felemelte a fejemet.
- Nem vagy te olyan kreatív – mondta kedvesen mosolyogva és lágyan megcsókolt. A szívem azonnal negyedik fokozatra kapcsolt. Karommal átfontam a nyakát és egyik kezemmel selymes, barna hajába túrtam. Ő is közelebb vont magához. Aztán hirtelen vége szakadt a csóknak, és Alec már sehol sem volt. Döbbenten néztem körül, és éppen szólítani akartam, amikor anya feje bukkant fel az ajtóban.
- Jó reggelt, szívem – mosolygott, aztán furcsán nézett rám.
- Ness, miért ülsz a földön? – kérdezte homlokráncolva.
- Ööö…hát én csak...leestem az ágyról – részben végülis igaz volt.
- Értem – kuncogott. – Csak azt akartam mondani, hogy kész a reggeli. És ha elmész a városba akkor vigyél magaddal esernyőt – mondta és ki is ment. Esernyőt? Mégis minek az ide? - kérdeztem magamba, de amikor kinéztem az ablakon megtaláltam a választ. Ugyanis kint a ragyogó napsütés helyett, borús égbolt látványa fogadott.
- Hát igen, eléggé el van borulva. Ness? –kérdezte egy mézédes hang, közvetlenül a hátam mögül. Hirtelen megfordultam.
- Hát igen, tudod a Vanessa a második nevem és anyuék régen így neveztek. És most valahogy megint rám ragadt – magyaráztam. Elmosolyodott.
- Ness. – mondta ki újra a nevet. – Ez tetszik – ismerte be végül.
- Alec, kérdezhetek valamit? – kérdeztem hirtelen, mire értetlenül nézett rám.
- Persze hogy kérdezhetsz – mondta zavarodottan.
- Hát, szóval… azon gondolkodtam, hogy… ha kimész a napra akkor… - elég kínos kérdés volt és úgy is éreztem magamat.
- Nem fogok e porrá égni? - kérdezte és hallottam a hangjában bujkáló mosolyt. Szégyenlősen bólintottam. Felkacagott.
- Nem, nem lesz belőlem egy marék hamu.
- Akkor miért nem jössz ki nappal? – csúszott ki a számon a kérdés.
- Hát, nem égek porrá, de az emberek nem is láthatnak meg olyankor – magyarázta.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.
- Majd megmutatom, ha sütni fog a nap – mondta mosolyogva.
- Megegyeztünk - vigyorogtam. – Van mára programod? – kérdeztem hirtelen.
- Nincs, miért?
- Hát, ha van hozzá kedved. Körbevezethetnél a városon. Mutathatnál pár érdekes helyet – mondtam, mire valamiért elvigyorodott. Mintha valami vicceset mondtam volna. De nem kérdeztem rá.
- Persze, szívesen. Neked bármit – mondta, majd lehajolt és újra megcsókolt. A nap hátralevő részét Alec társaságában töltöttem. Igaz nem sütött a nap, de mégis meleg volt. Egy kis nyári ruhát vettem fel ami Alecnek nagyon is tetszett. Elvitt a parkba, ahol volt egy hatalmas szökőkút. A víz térdig ért benne. Ezt onnan tudom hogy elég közelről megszemlélhettem. Ugyanis Alec meghívott fagyizni, és én megkérdeztem tőle hogy ő nem eszik e. Azt mondta nem eszik emberi étkeket. Én pedig kíváncsi voltam, ezért megkértem, hogy a kedvemért kóstolja meg. Elvette tőlem a fagyi kelyhemet, és a szájához emelte. De olyan savanyú képet vágott hozzá, mintha valami kutyaszar lenne ott és nem csoki vanília fagyi. Már majdnem megnyalta, amikor direkt meglöktem a kezét és így szinte az egész képe tiszta fagyis lett. Kitört belőlem a nevetés mert, olyan képet vágott, mint aki trágyát szagolt. Már fájt a hasam a sok nevetéstől.
- Szerinted ez vicces? – kérdezte vészjósló hangon. Még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést, ezért csak bólogattam. A következő pillanatban már a levegőben voltam, utána pedig a szökőkút közepén.
- Héj! – Kiáltottam, de megcsúsztam és fenékre estem. Az egész ruhám csupa víz volt. Alec a szökőkút szélén állt és nevetett. Összeszűkített szemmel méregettem.
- Segítenél? – kérdeztem sértődöttem és a kezemet nyújtottam. Egyből ott termett és megfogta a karomat. Úgy tettem, mint aki feláll, de az utolsó pillanatban megrántottam jéghideg karját, és így ő is mellettem landolt. Prüszkölve jött a felszínre. Selymes haja, most vizesen szanaszét állt, mert megrázta a fejét. Egymásra néztünk és mind a kettőnkből kitört a nevetés. De még így, csurom vizesen, csapzott hajjal is kimondhatatlanul gyönyörű volt. Az én személyes angyalom. Észrevette a méregetésemet, mert érdeklődve figyelt.
- Mit nézel annyira? Még mindig fagyis a képem? – kérdezte és az arcát tapogatta. Elnevettem magamat.
- Nem, csak…
- Csak? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Annyira hihetetlen hogy itt vagy, és… és velem… - ráztam meg a fejemet, amitől a hajamból záporozni kezdett a víz.
- Mi ebben a hihetetlen, hiszen te annyira különleges vagy – simított végig az arcomon, és a szemembe nézett. Aranyszínű tekintete szinte égette az arcomat.
- Az, hogy te annyira… tökéletes vagy – motyogtam, de biztos voltam benne hogy meghallotta.
- Hidd el, fel sem érek hozzád – suttogta és megcsókolt. Abban a pillanatban, amikor hideg ajka az enyémhez ért, elszállt minden kételyem. Akkor nem számított más, csak ő és én. De a pillanat nem tartott sokáig, mert beszélgetésre lettem figyelmes. Igaz egy szót sem értettem belőle, mert olasz volt, de egyre hangosabb lett.
- Azt hiszem, jobb lenne kimászni a szökőkútból, mielőtt szólnak a rendőröknek – szólalt meg szórakozottan Alec.
- Igen, tényleg jó lenne – bólogattam kuncogva. Előbb Alec mászott ki, majd engem is kisegített. Csak úgy tocsogtam a vízben, és a tornacipőm is cuppogott.
- Na, szép – pufogtam és a cipőmre mutattam. – És ezek után hova tudunk menni? – kérdeztem és közben a ruhámból csavargattam a vizet.
- Hát, ahogy látom nem sokára ki fog sütni a nap, úgyhogy jobb lenne elhúzni a városból. Hacsak nem akarok közlekedési dugót okozni – viccelődött és közben az eget kémlelte. Kezdtem izgatott lenni.
- És hová megyünk pontosan? – kérdeztem és közben Alec nyugodt profilját néztem.
- Van a közelben egy erdő. Valahol a város szélénél. Ott szoktam vadászni. Ha gondolod, oda mehetünk – válaszolta majd rám nézett.
- De csak akkor, ha megmutatod mire gondoltál a napfénnyel kapcsolatban – vigyorodtam el ravaszul.
- Rendben – mosolygott, és kézen fogott. Egy sikátorféleséghez érkeztünk, ahol megállt.
- Hú, ha most nem ismernélek, megijednék – motyogtam és végignéztem az igen sötét kis utcán. Kísérteties kuncogást hallottam, de mire Alecre néztem, már nem volt ott. Megfordultam, de ott sem volt senki.
- Alec, ez nem vicces – kiáltottam remegő hangon. Kezdtem megijedni. Valami megmozdult a sötétben.
- Kérlek, gyere elő – nyüszögtem. Felsikítottam és megugrottam, amikor két hűvös kar a derekam köré fonódott. Hirtelen megfordultam, és Alec vigyorgó képével találtam szembe magamat.
- Ez egyáltalán nem volt vicces! – morogtam és a mellkasát püföltem.
- Héj, nyugi – csitított és lefogta az őt ütő karjaimat.
- Ne haragudj, de tudod a régi szokásokat nehéz elfelejteni – az utolsó mondatot már csak motyogta.
- Miért régen halálra rémisztgetted az embereket?- kérdeztem csípősen. Az arca megrándult az elfojtott érzelmektől. Már meg is bántam amit kérdeztem.
- Ne haragudj, csak annyira megijedtem – kértem elnézést és átöleltem a derekát.
- Nem, te ne haragudj! Nem lett volna szabad rád ijesztenem – motyogta.
- Felejtsük el, De nem úgy volt, hogy le kell innen lépnünk? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolatait az előbbi témánkról. Nem felelt, csak elvigyorodott és a hátára kapott. A következő pillanatban már száguldottunk is. Elképesztő érzés volt. Mintha repülnék. A fákból csak egy elmosódott csíkot láttam, és a szél a hajamba kapott. Félúton lehettünk mert már lehetett látni az erdőt. Ekkor fényt láttam ezért felnéztem az égre. A nap sugarai utat törtek maguknak a felhők mögül. Mire lenéztem, már a saját lábamon álltam, és Alec meg velem szemben. Amint a nap sugarak a bőréhez értek, mint ezernyi apró gyémánt csillogni kezdett. Akkor, ott abban a pillanatban, tényleg úgy nézett ki mint egy angyal. Óvatosan nyújtottam ki a kezemet, mert féltem hogy csak egy látomás és mindjárt szertefoszlik, de nem. Ott állt édes kis mosollyal angyali arcán. Lehunyta a szemét, amikor kezeim megérintették selyem finomságú arcát. Végigsimítottam az arccsontján, a homlokán, a szemhéján, és végül az ajkain, amiken kis mosoly játszott.
- El sem tudom mondani hogy ez milyen érzés – suttogta és megfogta a kezemet. Az érintése mint mindig most is jéghideg volt, én mégis melegséget éreztem. Szorosan magához ölelt, én pedig karjaimmal átfontam a derekát. Arcát a hajamba fúrta.
- Annyira finom illatod van – motyogta és még szorosabban ölelt.
- Köszi… - mondtam mosolyogva. Nem tudom meddig állhattunk ott, de én akármeddig bírtam volna. Egy dologban biztos voltam. Még hozzá abban, hogy feltétel nélkül és visszavonhatatlanul beleszerettem Alecbe. És akkor sem hagynám el, ha az életem múlna rajta.