Díj :)

És itt a harmadik díjam, amit egyszerre két személytől is megkaptam :D Köszönöm Bree-nek és Panka22-nek :D el sem hiszem hogy már három van :D Mégegyszer köszönööömmm :)

akiknek küldöm:

Trixy : Ami eljön az el is múlik...
Milli: A jó és a rossz története
Lylia: Szívdobbanás

És még sorolhatnám a sok kiválló blogot...
Mégegyszer köszönöm:DD

Friss :)

Lezárult a szavazás, én mivel a legtöbben arra szavaztak hogy legyen Alec szemszög,ezért megírtam :D remélem elnyeri a tetszéseteket, bár szerintem nem lett valami hosszú...:\ Bocsi de most csak ennyire tellett. nagyon sokat kell tanulnom, főleg németből :\ Ezért nincs időm.De megpróbálom minnél hamarabb hozni a frisset :D Addig is jóolvasást, és KOMIKAT!!!!!! Puszi: Nica


12. fejezet
Nem bírom nélküled!

(Alec szemszöge)

Bambán bámultam az apró mobilt a kezemben, mert nem tudtam rájönni hogy mi baja Ness -nek. Mégis minek kérdezném meg Jennát…. Ó istenem ne! Az nem lehet. Abban a pillanatban ahogy rájöttem Stella szavainak az értelmére a telefon kicsúszott a kezemből, és egy csattanással a szobám kőpadlóján landolt. Pedig még csak most vettem. Gondoltam így könnyebben beszélgethetek Stellával nappal is. De most már mind egy. Megértettem mire célzott. Látta. Látta amint megcsókolom Jennát. De gondolom azt nem amikor megzsarolt. Azt mondta ha nem teszem meg, mindent elmond Aronak. Beleértve azt is hogy egy halandó lánnyal szűrtem össze a levet. De hogyan? Mit keresett ott Stella? Beszélnem kell vele. Meg kell tudnia az igazat. Nem gondolhatja hogy Jennát választottam helyette. Nem és nem! Felpattantam az ágyról, és az ajtóhoz rohantam. Feltéptem és vámpír sebességgel a kijárathoz rohantam. Kint alkonyodott, így már csak egyes helyeken sütött a nap. Nagyon idegesített hogy csak emberi tempóba mehetek. Lassúnak és feleslegesnek találtam. Annyira siettem amennyire, csak az emberi tempó megengedte. Átvágtam a parkon, ahol több lány is érdeklődve mért végig. De egyikkel sem törődtem. Csak Stella arca lebegett előttem és a szavai a fejemben. Amikor megláttam a kórház épületét furcsa szorongás kerített hatalmába. Ilyet még sosem éreztem. Furcsa emberi érzés. Bementem és egyből a 19-es kórterem felé vettem az irányt. Tudtam hogy Stella ott lesz, hiszen én hoztam be a kórházba. Borzalmas volt úgy, gyengén és szétesetten látni. Akkor hiába vérzett annyira, a bennem lévő szörnyeteg elbújt valahol a sok aggodalom és fájdalom mögött. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy gyógyuljon meg. Már éppen azon gondolkodtam hogy átváltoztatom,mert nemláttam más esélyt, de a mentőautó befordúlt a sarkon. Hiába, a sors közbeszólt. Ott ültem az ágya mellett. Reggel viszont kénytelen voltam eljönni, mert a kórterem ablakán nagy méretben besütöttek a nap sugarai és nem kis ijedséget okoztam volna ha valamelyik nővér meglát úgy. Így hát eljöttem, de egész nap csak azon agyaltam hogyan kéne eljutni idáig. És most tessék! Itt vagyok, de mégsem merek bemenni. Végül összeszedtem magamat és benyitottam. Az ablakon tompa fény áradt be, amitől a bőröm halványan megcsillant. Csak remélni tudtam hogy most nem nyit be senki. Stella az ágyon feküdt és aludt. Már a saját ruháiba volt felöltözve, és jobb színben is volt. Viszont ahogy közelebb mentem hozzá, és jobban megnéztem az arcát, olyan más volt. Valahogy fáradtnak tűnt. A kezében egy újság volt. Biztos olvasás közben aludt el. Mellé sétáltam, odahúztam egy széket és leültem mellé. Néztem az arcát, ami most nyugodt volt. Hirtelen a telefonja rezegni kezdett, amitől kicsit megugrottam. Felkaptam az éjjeliszekrényről, nehogy a rezgésre felébredjen. A kijelzőn egy kis kép villogott amin ő és egy srác volt. Itt készülhetett a kórteremben, mert a háttérben ott volt a kórházi ágy, amin most ő aludt. A képen mind a ketten mosolyogtak és összedugták a fejüket. A kép alatt ez a felirat villódzott. „Justin hív”. Justin? Ő meg ki lehet? Egyre jobban zavart, hogy nem tudom ki ez a srác. Megfordult a fejemben hogy felveszem a telefont, de jobban belegondolva rájöttem, hogy ez illetlenség lenne a részemről. Így hagytam amíg abbahagyja a rezgést. Mivel nagyon nagy volt a kíváncsiságom beléptem a képek mappába és elkezdtem nézegetni. Volt még egy pár kép ahol ugyanezzel a fiúval volt. Vagy ketten vagy csak ez a Justin. Volt kettő amin aludt. És Stella ezt is itt fényképezte a kórteremben. A következő képen a srácon fekete paróka és napszemüveg volt. Annál a szökőkútnál álltak, amelyikhez Stellával mentünk amikor a városban járkáltunk. Ahogy nézegettem ezeket a képeket, egyre dühösebb lettem, és egyre jobban idegesített ez a fiú. Ki lehet? A válaszomra nem kellett sokat várnom, ugyanis Stella átfordult az oldalára, így az újság is kiesett a kezéből. A borítóján ugyan az a srác volt. Felvettem a földről és elolvastam a címlapot. „Justin McConner Volterrában”. Felhorkantam. Pont ezzel a ficsúrral kellett összeakadnia Stellának. De komolyan. Sosem csíptem ezeket a sztárocskákat. Nem is nagyon érdekeltek. Sőt semmi sem érdekelt, a külvilágból addig amíg meg nem ismertem Stellát. Azóta rákaptam a rock zenére. Nem is tudom meddig ültem ott és figyeltem. Úgy hajnali négy körül lehetett, amikor Stella nyugtalanul forgolódni kezdett. Letettem a telefont az éjjeliszekrényre az újsággal együtt, amit közben átlapoztam. Pusztán kíváncsiságból. Valamit motyogott is. Valami olyasmit hogy „ne! Miért?” utána meg „Tűnj innen”. Remélem ez nem nekem szólt. Bár kétség kívül megérdemelném. Ráfordult a bekötözött karjára és felszisszent. Gyorsan legurult róla és álmosan pislogott kettőt.
- A francba – morogta és felült. Éppen le akart szállni az ágyról amikor észrevett engem. A szíve egyből gyorsabb tempóra kapcsolt, de az arca fájdalmat és dühöt tükrözött.
- Te meg mit keresel itt? – szegezte nekem dühösen a kérdést.
- Figyelj Ness… - kezdtem, és az általam szeretett becenévén hívtam de közbevágott.
- Nem voltam elég érthető? Nem kell magyarázkodnod, mindent láttam. Csak azt nem értem hogy akkor miért szórakoztál velem? Tudom hogy nem vagyok olyan szép mint az a Jenna, de akkor legalább mondtad volna meg! – könnyek gyűltek a szemébe. Hogy gondolhatott ilyet?
- Ness… - megint félbeszakított.
- Ne mond hogy sajnálod! Láttam mindent! – a könnyek kicsordultak a szeméből, és szinte már ordított.
- Nem, nem láttál mindent! – csattantam fel. Kicsit hátrahőkölt, de a fájdalom végig ott égett a szemében. Felálltam a székből és közelebb mentem hozzá.
- Stella, én… nem akartam! De hidd el nem tehettem mást – magyaráztam és azért hívtam ezen a nevén hogy a mondandóm komolyabban csengjen.. Gúnyosan felhorkant.
- Na persze! Nem tudtál ellenállni a kísértésnek! – felment bennem a pumpa. Miért nem hisz nekem?
- Ha nem teszem meg, amit kért, akkor mindent elmondott volna Aronak. Tudod ez mit jelentene? – kérdeztem idegesen. Annyira meglepődött hogy elfelejtett haragudni. De csak egy pillanatra, utána keserűen felnevetett.
- És ezt mikor találtad ki? – betelt a pohár. Hanyatt döntöttem az ágyon és a kezeit a feje felett összefogtam. Térdemmel megtámaszkodtam a csípője két oldalán. Ezt olyan gyorsan csináltam, hogy úgy egy másodpercbe tellett. Stella levegőért kapkodott, úgy megijedt.
- Mit kell ahhoz tennem hogy higgy nekem? – néztem rá könyörgően. Most először láttam a szemében hogy kételkedik magában.
- Ness, én szeretlek! Érted? Soha senkit nem szerettem még így. Miért dobnám ezt el magamtól egy olyan nőért, aki csalásokkal akar előrébb jutni? – suttogtam lázasan. A szeme ismét megtelt könnyekkel. A teste ellazult. Elengedtem a kezeit, amit egyből a nyakam köré font, és hevesen megcsókolt. Meglepődtem, de gyorsan kapcsoltam. Végigsimítottam az arcán, aztán a nyakán.
- Én is szeretlek. Annyira rossz volt azt hinni hogy elveszítelek – suttogta miután ajkaink elváltak, és erősen magához ölelt. Én is magamhoz vontam törékeny kis testét és amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam. Persze annyira nem erősen, hogy fájdalmat okozzak neki. Annyira szerettem ezt a törékeny emberlányt, hogy akár az életemet is odaadnám érte. Ekkor még nem tudtam, hogy ez nem sokára be is következhet…

Sziasztok :)

Meghoztam a következő fejit, bár eléggé elkeserített hogy csak két komit kaptam. :( Reméltem hogy legalább három összegyűl, de nem. Remélem ehez a fejihez már több komi lesz. Elinditok egy szavazást, hogy legyen e a következő feji Alec szemszögéből. Nem tudom mikor rakom fel, és ez függ a komiktól is. Jó olvasást, puszi : Nica

11. fejezet
Good Friends

Angelina sóbálvánnyá dermedve állt az ajtóban, és le sem vette a szemét Justinról.
- Ajajjj – sóhajtottam csak hogy Jus hallja. Ijedten nézett rám. Én csak Ang-t néztem, aki most kapkodva lélegzett.
- Atya Úr Isten – suttogta és egyre gyorsabban szedte a levegőt.
- Szerintem mindjárt elájul – jegyeztem meg suttogva. Justin helyeslően bólogatott.
- Csinálni kéne valamit – javasolta és felállt. Követtem a példáját, és Angelina elé léptem.
- Figyelj Ang, megmagyarázom – kezdtem, de rám se nézett. Justint nézte megbűvölve és levegő után kapkodott.
- Héj, jól vagy? – kérdeztem.
- Ki a rosszat, be a jót! Ki a rosszat, be a jót – mondogatta neki Jus, és Ang egyből úgy tett.
- Na, jobb?- kérdezte. Angelina, mint egy álomkóros bólogatott.
- Oké, gyere, ülj le – mondta és a könyökénél fogva a kanapéhoz vezette. Ang útközben is csak Justint nézte, aki meg az én reakciómat figyelte. Én is odaballagtam az ágyhoz és leültem Ang másik oldalára.
- Ő…ő… hogy?...és te… – makogta, amikor végre szóhoz tudott jutni.
- Figyelj, elmagyarázom. Oké? – néztem rá. Lassan bólogatott, de közben le sem vette a szemét Justinról. Mintha félne hogy eltűnik. Ismerős helyzet. Amikor először megláttam Alecet, én is így reagáltam. De bár ne gondoltam volna rá. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Megint a szemem előtt volt az a kép, amint megcsókolja Jennát. Könnyek gyűltek a szemembe. Gyorsan letöröltem őket mielőtt még valamelyikkőjük észrevette volna. De elkéstem. Jus látta, amint letörlöm az alattomos könnycseppeket. Aggodalmasan fürkészte az arcomat, de én csak megráztam a fejemet és elkezdtem elmesélni Angelinának miként találkoztam Justinnal. Ő itt-ott kiegészítette a sztorimat, és hozzátett dolgokat.
- Wáó! Ez annyira… hihetetlen – ámuldozott amikor a végére értem.
- Ja, az – helyeseltem és közben összenéztünk Justinnal.
- És te? Mi járatban? – kérdeztem rá. Nagy nehezen elszakította a tekintetét Justinról és rám nézett.
- Hallottam, hogy kórházba kerültél, és rohantam. Kate és Zack is jönnek, csak ők késnek mert kocsival akartak jönni, de óriási dugó van. Justin koncertje miatt. Jut eszembe – fordult az említett felé - Igaz hogy holnap fellépsz a plázába is?
- Hát… elvileg igen. – válaszolt vonakodva Jus. Úgy néz, ki ő nem lelkesedik az ötletért.
- Jaj de jó! Annyira imádom a zenédet és téged is! – mondta majd hirtelen a szájára tapasztotta a kezét. Olyat mondott ki amit nem akart.
- A második részét meg se hallottad oké? – mondta fülig elvörösödve.
- Oké – kuncogott Jus.
- Mond csak Ang, Zack és Kate összejöttek már? – kérdeztem csak hogy feloldjam a feszültséget.
- Aha, képzeld Zack elhívta moziba. És ott jöttek össze.
- Hű, akkor jó. – mondtam. Ekkor Justin mobilja csörögni kezdett, csak nem tudtuk honnan jön a hang.
- Hol csöröghet? – kérdezte és körbenézett. Mindannyian felálltunk a kanapéról, de ott sem volt. Jus lehasalt és végül kihalászta a kanapé alól.
- Várjunk csak! – szólalt meg Angelina zavarodott arckifejezéssel. Mind a ketten egyszerre néztünk rá.
- Hogy kerül a mobilod a kanapé alá? – összenéztünk Justinnal és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Angelina még mindig zavarodottan bámult minket. De ő nem tudhatta, amit mi. Ugyanis Justin telefonja úgy került az ágy alá, hogy hirtelen elkezdett rezegni, és ő annyira megijedt, hogy egy kiáltás kíséretében eldobta azt, és a kanapé alatt landolt. Azt mondta majd kiszedi, de végül valahogy elfelejtette.
- Anyu az, biztos aggódik – mondta, miután vetett egy pillantást a villogó kijelzőre.
- Vedd fel! Nagyon félthet – javasoltam. Vágott egy grimaszt, de azért felvette a telefont és kisétált a kórteremből, hogy nyugodtan beszélhessen az anyukájával. Ahogy kilépett az ajtón Angelina nekem esett.
- Mégis miért nem szóltál hogy ismered Justin McConnert? Hm? Ha tudtam volna…ha tudtam volna… - kapkodta a levegőt.
- Ang lélegezz! – emlékeztettem, mire nagy levegőt vett.
- Hogy lehettél ilyen? És mégis mióta ismered? Jártok? Tudja a sajtó? – hadarta.
- Héj, héj, héj Állj! – szakítottam félbe. – Járunk? Honnan veszed hogy járunk? – kérdeztem meglepetten.
- Hát, onnan hogy amikor bejöttem éppen ölelkeztetek –magyarázta.
- Ang, mi nem járunk. Justin csak a barátom. – mondtam.
- Oh… értem. De akkor is miért nem mondtad el?
- Hát pont ezért. Így reagáltál volna – mondtam és eljátszottam ahogy a levegőt kapkodja. Felháborodottan meglökte a karomat.
- Hé, nem is csináltam így – játszotta a sértődöttet. Felhúztam az egyik szemöldökömet.
- Na jó. Talán egy kicsit. – még mindig hallgattam.
- Na jó nagyon! De te is tudod mennyire szeretem – adta be végül a derekát.
- Tudom, és sajnálom, de nem akartam hogy a sajtó szimatot fogjon. Tudod hogy utálok az újságok címlapján virítani. – magyaráztam.
- Oké, megbocsájtok. – mondta és megölelt. Nyílott az ajtó és Jus jött be rajta.
- Remélem jól kibeszéltetek – mosolygott, mire Ang megint félájult arcot vett fel.
- Igen. Mindennek elmondtunk a hátad mögött – feleltem nemes nyugalommal, de arckifejezését látva elmosolyodtam.
- Csak vicceltem – nyugtattam meg. Elvigyorodott és leült mellém a kanapéra, ami Ang-nek nem nagyon tetszett.
- Anya tényleg aggódik. Megígértem neki hogy még ma hazamegyek – motyogta Justin és közben a padlót vizslatta.
- Persze, menj csak. Fel kell készülnöd a holnapi koncertre – mondtam mosolyogva.
- Csak tudod nincs kedvem visszamenni. Mármint anya hiányzik meg minden, de… a rivaldafény valamiért nem. – mondta és savanyúan elmosolyodott.
- Megértem, de a rajongóid számítanak rád, és… én is. Tudod ha holnap elmegyek a koncertedre, nem akarom azt látni hogy leszerepelsz – mondtam, mire felcsillant a szeme.
- Eljössz? – kérdezte reménykedve.
- Ki nem hagynám – vigyorogtam. Hirtelen megölelt. Annyira meglepődtem hogy meg se tudtam szólalni.
- Köszönöm. Sokkal könnyebb lesz ha te is ott leszel – motyogta a fülembe.
- Nincs mit – válaszoltam. Ekkor viszont az én telefonom kezdett el csörögni, amitől mind a hárman megugrottunk. Időközben el is felejtettem hogy Angelina is itt van és összeszűkített szemel méreget minket.
- Bocs – motyogtam és a telefonhoz szaladtam. Egy ismeretlen szám volt az. Megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? – szóltam bele.
- Stella? – szólt bele az általam oly szeretett hang.
- Alec? – bizonytalankodtam. Honnan van neki mobilja?
- Igen, én vagyok az. Jaj de jó hallani a hangodat. Hogy vagy? – kérdezte aggodalmasan. Mekkora egy álszent.
- Mit érdekel az téged? – kérdeztem gúnyosan. Biztosra vettem hogy meghökkent, mert csönd volt.
- Ezt hogy érted? Miért ne érdekelne mi van veled? – kérdezte merő döbbenettel. Felhorkantam.
- Egyáltalán nem kell úgy tenned hogy érdekellek. Nem kell a szerepjáték – válaszoltam fagyosan. Újabb hatásszünet.
- Ness? Mi van veled? – kérdezte már-már szomorúan, és a becenevemen szólított. A szívem akárhányszor meghallottam angyali hangját óriásit dobbant, de a hangom mégis fagyos volt.
- Velem? Hogy mi van velem? Még kérdezed? Ó Alec! Gondolkodj már! – mondtam és a hangomból csak úgy áradt a gúny, de legbelül mintha felvágták volna a mellkasomat, úgy fájt.
- Ness… én semmit sem értek – motyogta zavarodottan.
- Tudod mit! Kérdezd meg Jennát! Akkor hátha eszedbe jut majd! – kiáltottam és lecsaptam a telefont. A szememet ellepték a könnyek, és a térdem is remegett. Úgy éreztem menten összeesek, ezért megpróbáltam leülni az ágyra, de elvétettem és a földre hullottam, mint egy rakás szerencsétlenség, és kitört belőlem a zokogás ami mér régen folytogatott. Az arcomat a tenyerembe rejtettem és sírtam.
- Stella! – hallottam Justin és Angelina kétségbeesett kiáltását, de nem tudtam másra koncentrálni csak a mellkasomban lévő fájdalomra. Valaki lágyan átkarolta a vállamat és magához szorított. Esetlenül öleltem vissza és közben rázott a zokogás. Mégis miért hívott fel Alec? Hogy jobban fájjon? Vagy lehet csak közölni akarta velem hogy ’’Bocs Stella de nekem Jenna kell’’? Vagy mi? Miért? – kérdeztem magamban, és ha lehet még jobban sírtam.
- Nincs semmi baj – suttogta a fülembe egy kellemes hang. Percekkel később jöttem rá hogy a földön ülök, Justin karjaiban. Az idő valahogy egybefolyt. Nem emlékeztem rá mikor ment ki Angelina, csak arra eszméltem fel hogy nincs bent. Jus nagyon türelmes volt. Hagyta, hogy újra eláztassam a pólóját keserű könnyeimmel. Nem egyszer próbálta megkérdezni, hogy mi a bajom, de olyankor csak még jobban sírtam, így úgy két próbálkozás után feladta. Megnyugtatóan simogatta a karomat, vagy a hátamat. Nem tudom mennyi idő telt el, de a zokogásom csillapodott, és már tisztán láttam. Ugyanis eddig a könnyektől a látásom, csak homályos volt.
- Stella? – kérdezte Justin bizonytalanul. Hirtelen elszégyelltem magamat. Miért kellet neki ezt végignéznie?
- Jus, annyira sajnálom – motyogtam, de a hangom alig volt több suttogásnál.
- Stella? Jobban vagy? – kérdezte és a tekintete tele volt aggodalommal.
- Igen, azt hiszem. Annyira sajnálom én csak…nem is tudom. – szipogtam.
- Mi zaklatott fel ennyire? – kérdezte.
- Azt hiszem… most szakítottam a barátommal – suttogtam a szavakat amik immár valósnak bizonyultak. Hiszen Alec döntött, és úgy látszik én nem szerepelek ebben a döntésben.
- Sajnálom – mondta és hangja őszintén csengett.
- Amúgy szólíthatsz Ness -nek is. – mondtam, még kicsit tompa hangon, és megpróbáltam mosolyogni.
- Ness -nek? – nézett rám kérdőn.
- Igen, ugyanis a teljes nevem Stella Vanessa Burns. És a szüleim és a nagyon közeli barátaim így szólítanak – magyaráztam. Elvigyorodott.
- Akkor én nagyon közeli barát vagyok? – kérdezte óriási vigyorral a képén.
- Igen, az vagy – vigyorogtam vissza. Aztán kicsit elkomorodtam.
- Köszönöm, hogy… itt maradtál velem – mondtam és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Nincs mit. Erre valók a barátok , Ness – mosolygott rám szívből, és tudtam hogy rá mindig számíthatok, akármilyen messze is lesz majd. Csak azt nem tudtam felfogni hogy a hercegem már nem az enyém, és ez a gondolat kést döfött a szívembe.

Új feji, Új dizi :D

Meghoztam a következő fejezetet, ami most kicsit Justinos lesz, de a következőben már Alecnek is szerepe lesz, sőt... de ne szaladjunk ennyire előre :D A következő feji 4 komi után jön. Igyekszem minnél hamarabb megírni és ha megvan a 4 komi fel is rakom. Na ennyi lenne :D Puszi: Nica


12.fejezet
Egy sztár barát

(Stella szemszöge)

Amikor kinyitottam a szememet, az első dolog, amit észrevettem az a fény. A napsugarak egy óriási ablakon keresztül áradtak be, egy hófehér szobába, ahol feküdtem. Hunyorogva néztem a napfénybe, mert a szemem még nem szokott hozzá. Ez egy kórterem volt. Legalábbis az ágyból, a szoba színéből, meg a fejem felett lévő nővérhívó gombból, na meg persze a förtelmes kórházi ruhából ezt szűrtem le. A mellettem lévő éjjeli szekrényen volt egy üveg víz, mellette pedig a telefonom, amit persze otthol hagytam. Biztos anyu hozta be. Ahogy jobban körbenéztem észrevettem még valamit. Az ágytól nem messze egy kis kanapé terült el. És a kanapén aludt valaki. Amit először észrevettem az, hogy szőkés a haja. Többet nem nagyon láttam, mert hason feküdt és az egyik keze le is lógott. Felültem, majd lassan felálltam az ágyról. A karom a csuklómtól, majdnem a könyökömig be volt kötve, és éreztem, hogy a fejemen is van egy tapasz. Most hogy befejeztem a vizsgálódást közelebb mentem a kanapén szundító emberhez. Közelebb érve láttam, hogy Justin az. A szám elé tettem a kezem, nehogy kicsússzon egy apró kuncogás. Annyira édesen aludt. Az arca nyugodt és békés volt. Visszaszaladtam a telefonomért és lefényképeztem. A kattanásra nem ébredt fel, csak átfordult a másik oldalára. Közben motyogott valami összefüggéstelen dolgot. Elmosolyodtam. A kanapé végébe volt egy takaró. Elvettem és ráterítettem. Az ágyam végében találtam egy kupac ruhát, a tetején a kedvenc tornacipőmmel. Anyu gondoskodott rólam. Magamra kaptam a ruhákat és a cipőt. Nagyon jó érzés volt a saját cuccaimba lenni. Visszamentem a kanapéhoz és letérdeltem elé. Néztem Jus békés arcát. Ekkor nyílott az ajtó és anyu lépett be rajta. Láttam, rajta hogy fel akar kiáltani ezért gyorsan a szám elé tettem az ujjamat, jelezve hogy maradjon csöndben. Óvatosan elhátráltam az alvó Justintól, és anyát magammal húzva, kimentem a kórteremből.
- Jaj, kincsem, úgy örülök hogy felébredtél. El sem tudod képzelni mennyire aggódtam érted. Egyszer csak telefonálnak hogy behoztak téged a kórházba. Azt se tudtam hogy rohanjak ide… - csak úgy ömlöttek belőle a szavak.
- Anyu – vágtam közbe – Nyugi. Itt vagyok és élek – nyugtattam meg. Átölelt.
- Nem is tudom mi lett volna ha Alec nem talál meg és nem szedi le rólad azt a mocskot. Jaj, kincsem, már nem kell aggódnod valószínűleg börtönbe kerül, sőt, biztos vagyok benne. – suttogta a fülembe.
- Igen, ezt gondoltam, de …- ekkor esett le mit mondott
- Mi? – döbbentem le. – Te találkoztál Alecel?
- Igen, és nem is mondtad hogy ilyen közeli barátokra tettél szert. – nézett rám vádlón. Lehajtottam a fejemet. Valami elkezdte mardosni a belsőmet a név hallatán., de nem engedtem utat neki… még.
- Sajnálom anyu. Én el akartam mondani csak… kellet még egy kis idő. – motyogtam. És most már úgy is mind egy – tettem hozzá magamban.
- Értem én szívem. És hidd el nem bánom. Alec nagyon udvarias és kedves srác. Egész este itt volt veled, és nem mozdult mellőled. - De reggel korán elment. Még napfelkelte előtt. De azt mondta este visszajön hozzád. Furcsa – jegyezte meg anyu, inkább magának. Elmosolyodtam, de egyből lehervadt a mosolyom amikor visszagondoltam miért vagyok itt. Ha nem látom meg Alecet és Jennát csókolózni, akkor nem kóborlok el és nem támadnak meg. És akkor nem itt kötök ki. Könnyek gyűltek a szemembe. Már nem sok kellet hogy elbőgjem magam. Csak félek ha elkezdem nem fogom bírni abbahagyni .Anya rémülten nézett rám.
- Mi az? Valami rosszat mondtam?Ness, kicsim miért sírsz? – teljesen kétségbe esett. Letöröltem a könnyeimet és mosolyogva felé fordultam.
- Semmi, csak pihennem kell. – mondtam és felálltam.
- Persze, menj csak – mondta. Már éppen ki akartam nyitni az ajtót amikor megtorpantam.
- Anyu, mond csak. Justin mióta van itt? – kérdeztem és megfordultam.
- Á, igen. Teljesen meglepődtem. Amikor telefonáltak, hogy kórházban vagy, én rohantam. Nem szóltam senkinek sem. Ott hagytam a koncertet. És ma reggel telefonáltak, hogy Justin eltűnt, de nem szóltak a rendőrségnek mert hagyott egy levelet. Azt nem tudom mi volt benne, de azt mondták ha látom szóljak nekik. És akkor egyszer csak amikor bejöttem már itt ült az ágyadnál. Megkért rá, hogy ne szóljak senkinek sem hogy itt van. És én nem szóltam. Szegény kölyök egész este nem aludt a koncert miatt, aztán reggel meg ideszaladt. Biztos kifáradt. Elmondta hogy találkozott veled és hogy álcába végigjártátok a várost – ennél a résznél elmosolyodtam. Anyu is mosolyogva nézett rám.
- Szóval igaz? – kérdezte.
- Igen az. – mondtam és elnevettem magamat.
- Jó szívem, majd később megbeszéljük – mondta anyu kuncogva és puszit nyomott a homlokomra. Én pedig bementem a kórterembe. Justin még mindig aludt csak most a feje lógott le a kis kanapéról. Nem bírtam ki, egy kis kuncogás kicsúszott a számon. A párnámhoz mentem és kiszedtem belőle egy tollpihét, majd visszamentem Justin-hoz és leguggoltam mellé. A tollpihét végighúztam az orrán. Morogni kezdett, és megfordult. Kuncogtam, és közben még egyszer végighúztam az orrán a tollat. Ezúttal felemelte a kezét és az orra előtt legyezett vele. Miután abbahagyta a kalimpálást, megint megcsiklandoztam az orrát. Tüsszentett egyet, és azzal a lendülettel lefordult a kanapéról, és nagyot puffant a földön. Kitört belőlem a nevetés. Én is lehuppantam a földre és ott nevettem. Justin közben nagy morogva magához tért és álmosan pislogott rám. Amikor észrevette ki van vele szemben tágra nyílt a szeme.
- Stella? – kérdezte bizonytalanul – Stella! – kiáltotta és megölelt. Visszaöleltem.
- Jaj, de jó hogy felébredtél – motyogta a fülembe, és eleresztett. – Jól vagy? – kérdezte aggodalomtól csillogó szemekkel.
- Köszi jól. Mostmár. – tettem hozzá mosolyogva.
- Hallottam, hogy mi történt. Remélem életfogytiglanra ítélik azt a szemétládát. – mondta, mire elkomorodtam. Hirtelen beugrottak a tegnap este képei. Az hogy az a mocsok, a földre lök, és megpróbál, megcsókolni. Hogy próbálok kiszabadulni, de nem sikerül, és végül Alec arca ahogy könyörög hogy ne hagyjam ott. De valahogy Alec arcáról beugrott Jenna is, és ez még jobban kiborított. Kicsordultak a könnyeim. Közel álltam a kiboruláshoz.
- Jaj, ne haragudj! Én nem akartam, hogy… Kérlek, Stella ne sírj – könyörgött és magához ölelt. Én is szorosan átfontam a karjaimmal.
- A… annyira rossz v… volt – hüppögtem, miközben könnyeim eláztatták méregdrága pólóját.
- Sss! Mostmár nem lesz semmi baj – nyugtatott és közben a hátamat simogatta.
- Tudom – motyogtam szipogva, és elhúzódtam.
- Ne haragudj! Tönkretettem a pólódat - mondtam és rá mutattam a sós könnyeimtől áztatott ruhadarabra.
- Nem ér az annyit – mondta kedvesen mosolyogva.
- Tudod mit! – pattant fel hirtelen, amitől kicsit megugrottam.
- Mit? – kérdeztem gyanakodva, és letöröltem a maradék könnyet a szemem sarkából.
- Felvidítalak. Csak mond, meg mit csináljak – lelkesedett. Látványosan gondolkodást színleltem.
- Hm… Énekelj nekem – lelkesedtem fel én is. Elvigyorodott és kiállt a kórterem közepére, bekapcsolt a telefonján egy zenét, majd elkezdett énekelni. A szám jó pörgős volt, és rémlik, hogy hallottam már a tv-be valamelyik zenecsatornán. Amikor a szám végére ért, térden csúszva pontosan előttem állt meg. Olyan pofát vágott, amitől nevetnem kellett.
- Hát ez tényleg szuper volt – kacagtam.
- Miket beszélsz? Még csak most kezdődik a buli – mondta vigyorogva és felhúzott a kanapéról. Együtt táncoltunk, vagy inkább csak ugráltunk. Énekeltünk, és megtanította az egyik klipjében látott koreográfiát. Nagyon jól szórakoztam és az iménti rosszkedvemet mintha eltörölték volna. Justin valahogy feldobta a kedvemet. Végül fáradtan huppantunk le a kanapéra.
- Te aztán tudod, hogy dobd fel a kedvemet – mondtam fülig érő vigyorral.
- Tehetség – ütögette meg a mellkasát az öklével. – De még van egy bónusz dalom a számodra – mondta, majd felállt, kiment az ajtón, és pár perccel később egy gitárral a kezében tért vissza. Leült mellém a kanapéra és felém fordult.
- Ezt akkor írtam, amikor aludtál. – mosolygott és játszani kezdett. Annyira szép volt a szám. Még soha senki nem írt nekem dalt. Nagyon meghatódtam. A végén még egy kicsit játszott a gitáron és befejezte. Felém fordult kis mosollyal az arcán. Én megszólalni sem tudtam. A hangja tényleg gyönyörű volt, és nem kellett feljavítani, mint néhány sztárnak. Természetesen szép. Még mindig engem nézett, válaszra várva.
- Ez…ez…annyira gyönyörű volt – suttogtam meghatottan.
- Tetszett? – kérdezte.
- Hogy tetszett e? el sem tudom mondani mennyire – mondtam még mindig halkan.
- Köszönöm – öleltem meg. Visszaölelt. Még mielőtt akár mit is mondhatott volna, kivágódott a kórterem ajtaja és ijedtünkben szétrebbentünk…

A lassú szám amit Jus énekelt Stellának:

http://www.youtube.com/watch?v=r2ozuCXpVJY

Újabb díj :D

Szabályok:

Köszönd meg, akitől kaptad, s linkeld be a nevét!Tedd ki a logót!Írj magadról és/vagy a főszereplődről 3 dolgot!Küldd el max. 10 embernek, linkeld be és értesítsd őket, s írd le a nevük/ blogjuk mellé a főszereplője (vagy főszereplői - attől függ mennyi van) nevét (ja, és csak olyan személy kaphatja meg, akinek saját, egyedi főszereplője van, nem olyan, akit valaki már kitalált, pl. Bella vagy Renesmee)

Nagyon szépen köszönöm a díjat Trixy nek :D

3 dolog magamról:

- Imádok zenét hallgatni, bárhol és bármikor :D

- Szeretek írni :D

- Utálom a gépírást, és nem is vagyok jó belőle :P

Blogok akiknek tovább küldöm:

Liz: főszereplő : Liz

Virikeh: főszereplő: Amber

Mégegyszer köszönöm Trixynek :)

puszi : Nica

Friss, hamarabb!

Na szóval, úgy terveztem hogy csak vasárnap teszem fel a frisset, de mivel hamarabb kész lettem vele felrakom most. :D ElenaBells kérésére leírtam az eseményeket Alec szemszögéből :D csakmert ilyen rendes vagyok :P Lényeg,a lényeg szeretnék kicsit több komit, ezért a következő fejit 3 komi után rakom fel. Sajnálom hogy ilyen ''követelőző" vagyok, de nagyon sokat számítanak nekem a komik. na, jó olvasást :D puszi : Nica

11. fejezet
Kényszerhelyzet

(alec szemszöge)
A mai napom, mint minden Ness nélkül töltött nap, unalmas volt. De muszáj volt fenn tartani a látszatot. Nem akartam hogy bárkinek is szemet szúrjon, hogy olyan gyakran vagyok távol. Aro megint elküldte Jane-t valahova. Persze megint nem mondhatta volna meg hogy hova. Nekem mégis elmondta. Szerintem még mindig bűntudata volt a kínzós eset miatt. De őszintén szólva nem is érdekelt. Jenna, viszont ha lehet még idegesítőbb volt. Egy szóval levakarhatatlan. Azt hitem azután a Janes eset után megértőbb lesz és tartja a távolságot. De úgy látszik nagyot tévedtem. Ha lehet még rosszabb lett. Mindenben egyetértett velem, még akkor is ha nem volt igazam, vagy csak hülyeséget mondtam. És Demetriék előtt meg néha úgy tett mintha mi… nem is tudom, együtt lennénk vagy ilyesmi. Pedig én nem egyszer is világosan a tudtára adtam hogy nem akarok tőle semmit sem. Ilyenkor én mindig csak elvonulok és inkább nem mondok semmit sem. Most is a folyosón sétálok, mert megint kiakasztott az a csaj. Persze ő nem képes feladni. Végigmentem a hosszú folyosón, amitől még vámpír létemre is kirázott a hideg. Már majdnem kiértem amikor valaki utánam kiáltott.
- Alec, várj! – hallottam meg Jenna hangját, amitől kirázott a hideg. Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna. Mentem tovább.
- Alec! Hallod? Állj már meg! – kiáltotta de én csak nem álltam meg. Pechemre beért, és lépést tartott velem.
- Jó, tudom hogy megint elvetettem a sulykot, de nem érted meg mit érzek irántad…nem tudod milyen az ha nem viszonozzák az érzéseidet. – hadarta,miközben mellettem haladt. Még mindig nem szólaltam meg. Amikor látta hogy nem vagyok hajlandó megszólalni, megint beszélni kezdett.
- Igazából, kérni szeretnék valamit… nem könnyű, de annyira vágyom rá… rád – itt megtorpantam. Ő is megállt velem szemben. Gyanakvóan, összeszűkített szemmel néztem rá.
- Tudom hogy ez a leggonoszabb, és legönzőbb tettem lesz de muszáj… egyszerűen nem bírom ki. – magyarázta, utána komolyan nézett rám.
- Csókolj meg! – suttogta, és közelebb lépett hozzám. Én először fel sem fogtam mit kért tőlem. De miután leesett nagyon ideges lettem. Ez már túl megy minden határon, komolyan.
- Neked elment a józan eszed! – horkantam fel, és faképnél hagytam.
- Jó, de akkor legalább azt mond meg hogy hova ment Jane – nyaggatott tovább. A kezem ökölbe szorult. Komolyan ha így folytatja megütöm, lány létére.
- Figyelj Jenna, ezt nem mondhatom el neked. Nem szabad – szinte már könyörögtem. Csak szállna már le rólam.
- Tudtam! Nem bízol bennem. Ugye ez van? Hm? - tette fel Jenna az újabb kérdéseket. Még szép hogy nem bízom – gondoltam magamban. Időközben kiértünk a folyosóról.
- Jaj, Jenna hagyj már! - nyögtem fel. Én ezt nem bírom tovább.
- Sajnálom Alec, de ha nem bízol bennem, és nem adod, meg amit akarok, kénytelen leszek szólni Aronak – sóhajtott. Ledermedtem. Ha a vér még keringene az ereimben, most újra megfagyott volna. Először, megijedtem, majd rettentő dühbe gurultam.
- Hogy mi? – fordultam felé mérgesen.
- Jól hallottad. De gondolj bele. Nem kell mást tenned, csak azt amit mondtam, és senki nem fog tudni semmit sem – suttogta és hozzám simult. Abban a két másodpercben leperegtek a szemem előtt a lehetséges jövőképek. És megrémített, amikor a végén azt láttam hogy Stella holtan, és sápadtan fekszik a földön. Szinte fizikai fájdalmat okozott. Tudtam, hogy nem tehetek mást. Dühösen rántottam magamhoz Jennát, és ajkaimat durván az övére nyomtam. Ő élvezte a dolgot, sőt, a karjait a nyakam köré fonta, és én kénytelen voltam elviselni. De a szívem majd megszakadt legbelül. Úgy éreztem elárultam Stellát, és ez borzasztó érzés volt. Végül már annyira undorodtam magamtól, és Jennától hogy eltoltam magamtól. A szeme csukva volt és elégedett vigyor ült ki a képére. Én meg csak undorodva néztem rá. Még akkor sem hervadt le a mosoly a képéről amikor meglátta hogy nézek rá.
- Jaj, ne nézz már így! Csak jobb volt mint egy kis gyenge emberkével csókolózni. Biztos vagyok benne hogy ez a Stella sem csókol jobban – vissza akartam vágni, de lefagytam. Honnan tudja a nevét? A kérdés biztosan kiült az arcomra is, mert Jenna elvigyorodott.
- Bizony, tudom a nevét, sőt azt is hogy hogy néz ki. Úgyhogy vigyázz, mert akár mikor kitekerhetem a csinos kis nyakát. Csak egy rossz szavadba kerül – vigyorgott fölényesen. Összeszorítottam az állkapcsomat, nehogy kicsússzon egy morgás. Jenna közelebb lépett és végigsimított az arcomon. Ujjai elidőztek az ajkaimon. Kénytelen voltam hagyni, pedig legszívesebben tövestül téptem volna ki a kezét a helyéről.
- Szeretnél mondani valamit, édes? – kérdezte gúnyosan. Tudtam hogy nem fogok tudni összefüggően beszélni, ezért csak mereven bólintottam. Féltem ha megszólalok, olyat mondanék amit megbánok.
- Helyes – mondta és szájon akart puszilni de elfordítottam a fejemet.
- Na, na! Ezt még gyakorolni kell majd! – kuncogott, és elsuhant a trónterem felé. Muszáj volt kijutnom innen, mert úgy éreztem megőrülök. Szó szerint kirontottam a kapun és rohanni kezdtem, egyenesen az erdő felé. Most döbbentem rá, hogy sarokba szorítottak. Nem tudok mit lépni. Csak az tudom tenni, hogy szót fogadok Jennának, mint holmi jó kiskutya és akkor Stellának nem esik bántódása. A dühömet néhány fán éltem ki, amit gyökerestől szakítottam ki. Ha már itt jártam az erdőben, vadásztam is. De a dühöm csak nem akart csillapodni. Idegességemben felkiáltottam, ahogy csak bírtam. Mintha ez segített volna. Nyugodtabb lettem. De csak egy kicsivel. Lassan besötétedett, de én nem akartam oda visszamenni. Nem bírom ki annak a némbernek a közelében. Nem tudom elviselni hogy úgy irányítgat ahogy kedve tartja, mert sarokba szorított. Lassan elindultam a város felé. Látni akartam Stellát. Hátha attól kevésbé lesz fájdalmas ez a helyzet. Félúton lehettem, amikor megcsapta az orromat az az édes, kellemesen csábító illat. Csak most erősebb volt és egyáltalán nem abból az irányból jött ahonnan számítottam rá. Az illat irányába kezdtem el rohanni. Ahogy közeledtem egyre erősödött, és tudtam hogy ez csak is Stella vérének illata lehet. Ettől még jobban megijedtem. Mi van ha Jenna megtalálta, és megölte? Ne! Csak azt ne. Akkor azt nem élném túl. Vajon Aro megölne ha megkérném rá. Nem hiszem, hisz Edwardot sem akarta. De ha én is valamilyen meggondolatlan dogot tennék, nem tehetne mást. Nem tudtam ezen tovább gondolkodni mer meghallottam Stella kiáltását.
- Fogd be, különben csak rosszabb lesz – recsegte egy mély hang. Ezután dulakodás hangja volt majd a pasi megint felkiáltott.
- Na most már elég! – ordított, és én jobban rákapcsoltam. Már nem voltam messze csak egy saroknyira. Friss vér szagát éreztem. Jaj ne! Ne! – fohászkodtam magamban.
- Ne – nyöszörgött egy vékony hang. És most már biztosan tudtam hogy Stella az. Befordultam a sarkon és megláttam őket. Stella a földön feküdt, rajta meg egy csapzott ruhás hapsi ült. Megpróbálta megcsókolni, de Stella elfordította a fejét. Nem vártam meg a folytatást. A vörös köd ellepte az agyamat. Odarohantam és leszakítottam a pasit Stelláról. Hatalmas csattanással a túloldalon lévő kukában landolt. Oda akartam menni és darabokra szaggatni, de egy halk nyöszörgés visszarántott a jelenbe. Stellához szaladtam és letérdeltem mellé. A fejéből és a karjából folyt a vér, és borzasztóan sápadt volt. Majdnem olyan mint én. A szemét alig bírta nyitva tartani.
- Stella, kérlek maradj velem! Hallod? – szólongattam. Rám nézett.
- Alec? – lehelte gyengén.
- Igen, én vagyok az. Érted amit mondok? Ness, maradj velem! – könyörögtem sírós hangon, és a becenevén szólítottam,amit annyira szerettem. De hiába, lassan lehunyta a szemét.
- Ness! Ne, kérlek, kérlek, maradj velem! Ne hagyj itt, kérlek! Szeretlek! Hallod?– zokogtam könnyek nélkül. Eddig nem tudtam milyen érzés sírni vámpírként. Ugyanis sosem tettem. De most hogy tudom, csak rosszabb. Itt fekszik előttem a lány akit szeretek, és nem nyitja ki a szemét. Nem mondja azt hogy ’’túlzol Alec’’, ha azt mondom neki mennyire gyönyörű. Nem látom a mosolyát, vagy azt amikor a szemét forgatja ha túlzok valamiben. Nem veszíthetem el, nem! Gyorsan előkapartam a telefonomat a zsebemből, és hívtam a mentőket. Az idő, amíg vártam, borzasztó lassan telt el. Az ölembe húztam Stellát és fogtam a kezét, ami egyre hidegebb lett. És a vérzés sem akart elállni. Valahogy nem tombolt bennem a vadállat a vére iránti vágy után. Most csak arra tudtam gondolni hogy felébred e még…

Hi :)

Meghoztam az új fejit :D ennek a végén kicsit gonosz leszek :P De így remélem több komit kapok majd :D Jó olvasást, puszi : Nica

10. fejezet
Mi jöhet még?

Még nem akartam haza menni ezért elkóricáltam a városban. Visszamentem a parkba, utána a szökőkúthoz, majd legvégül úgy döntöttem visszamegyek az óratoronyhoz is. Odaérve megálltam és felnéztem rá. Nagyon magas volt. Közelebb mentem, egészen a kapuig. Ott aztán megálltam. Lenyomtam a kilincset. Azt hittem zárva lesz, de nem. A zár kattant egyet, és az ajtó kinyílt. Bedugtam a fejemet. Egy hosszú folyosó ment végig. Ezen már jártam egyszer. Amikor eljöttem arra a turistaútra. Már attól is borsódzik a hátam ha csak rá gondolok. Úgy döntöttem, nem megyek tovább. Nem akarok bajba kerülni. Már be akartam zárni az ajtót, amikor hirtelen megláttam Alecet. Szólni akartam neki, de egyből utána szaladt egy lány is. Szőke rövid haja volt, és persze természetellenesen gyönyörű. Résnyire zártam az ajtót, és onnan figyeltem.
- Figyelj Jenna, ezt nem mondhatom el neked. Nem szabad – mondta Alec könyörgő hangon. Á, szóval ez az a Jenna.
- Tudtam! Nem bízol bennem. Ugye ez van? Hm? - tette fel Jenna az újabb kérdéseket.
- Jaj, Jenna hagyj már! – nyögött fel panaszosan Alec, és tovább haladt. De ez a Jenna csak nem hagyta békén. Komolyan, ha így folytatja, odamegyek és felpofozom. És nem érdekel, hogy nekem lesz bajom belőle.
- Sajnálom Alec, de ha nem bízol bennem, és nem adod, meg amit akarok, kénytelen leszek szólni Aronak – mondta csevegő hangon és közben a körmét piszkálta. Alec megtorpant, és lassan visszafordult.
- Hogy mi? – kérdezte dühtől remegő hangon.
- Jól hallottad. De gondolj bele. Nem kell mást tenned, csak azt amit mondtam, és senki nem fog tudni semmit sem – suttogta és egészen közel ment hozzá. Olyan dühös voltam hogy összeszorítottam a kezemet, ökölbe. Alec arcán vívódást láttam. Nem tudta mit csináljon, majd egyszer csak hirtelen magához húzta és megcsókolta Jennát. Mintha kitépték volna a szívemet. Kicsordultak a könnyeim. Elindultam hátrafelé, majd egy idő után megfordultam és rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre csak rohantam. Már sötétedett. De én csak futottam. Azt hittem, ha elég gyors vagyok, elfuthatok a fájdalom elől. De nem. Az ott maradt. A szemem előtt újra meg újra megjelent Jenna és Alec képe, ahogy csókolóznak. És ilyenkor még jobban fájt. Végül teljesen besötétedett, én pedig a földre rogytam. Felhúztam a térdemet, ráhajtottam a fejem, és zokogtam. Egészen addig, amíg egy rekedt hang meg nem szólított.
- Héj, kislány! Te meg mit csinálsz itt? – felnéztem az illetőre. Egy magas borostás alak állt előttem. A ruhája szakadt volt és bűzlött a piától. Gyorsan felpattantam és el is futottam volna ha nem kapja el a karomat.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte és röhögni kezdett.
- Engedjen el! – szólaltam meg, de a hangom csak úgy remegett a félelemtől. Tudtam hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Mégis miért tenném? Most legalább van egy kis társaságom – röhögött tovább és a falhoz szorított. Láttam már ilyet a filmekben és általában nem végződött jól. Elkezdett fogdosni, és megpróbálta levenni rólam a kabátomat. Még jó hogy otthol apa beíratott Kung Fu-ra, mert ennek itt most hasznát vettem. Kitéptem magam a kezei közül és egy jól irányzott rúgással a földre küldtem.
- Te kis ribanc! Ezért megöllek – nyögte a földön fekve. Nem vártam meg míg felkel, rohanni kezdtem. De annyira sötét volt már, hogy jó néhányszor elestem. Mégis szaladtam tovább. Nem akartam belegondolni mi lesz, ha az az alak utolér. Ismét elestem, de ezúttal valamilyen csőszerű valamibe botlottam meg, ami fel is hasította a kezemet. De felálltam és futottam. A kezemből folyt a vér, mert elég mélyen megvágtam. Végül zenére lettem figyelmes. A stadion felől jött. Hát persze, ott van Justin koncertje. Ó istenem csak addig jussak el –fohászkodtam és rohanni kezdtem a stadion felé. Már nem lehettem, messze mert egyre közelebbről hallottam a zenét. Befordultam a sarkon, és megláttam a stadion óriási vaskapuját. Elindultam felé, és már majdnem ott voltam, amikor valaki elkapta a karomat és berántott a sikátorba. Sikítani sem tudtam, mert befogta a számat. Ugyan az a pasas volt, akit elgáncsoltam. És elég dühösnek tűnt.
- Tudod, szeretem az olyan lányokat, akik megvédik magukat, de ez már sok volt – sziszegte és belemarkolt a hajamba. Csak nyöszörögni tudtam, mivel a keze még mindig a számon volt. Leszakította rólam a kabátomat és durván a földre lökött. Bevertem a fejemet. Minden kezdett homályos lenni. Láttam, ahogy felém közeledik, ezért elkezdtem hátrafelé araszolni.
- Innen már úgysem futsz el cicám – röhögött fel és a sérült karomnál fogva felhúzott. Felkiáltottam fájdalmamban.
- Fogd be, különben csak rosszabb lesz – parancsolt rám. A könnyek csak úgy patakzottak a szememből. Ezúttal a felsőmhöz nyúlt, hogy azt is letépje, de utolsó erőmmel ellöktem a kezét.
- Na mostmár elég – ordította és durván újra a földhöz kent. Ezúttal annyira bevertem a fejem, hogy vérezni kezdett. Éreztem, hogy a vér végigfolyik a fejbőrömön, le a nyakamon és végül a földre hullik.
- Ne – nyöszörögtem, de mind hiába. Rám ugrott és próbált megcsókolni, de én elfordítottam a fejemet. Végül megunta és megfogta az arcomat, hogy nem tudjam elfordítani a fejemet. És akkor hirtelen eltűnt. Valaki olyan erővel szedte le rólam, hogy a sikátor másik végén landolt. Az a valaki ezután odaszaladt hozzám. Nagyon homályosan láttam. Szinte már csak foltokat.
- Stella, kérlek, maradj velem! Hallod? – könyörgött egy lágy, bársonyos hang.
- Alec? – kérdeztem, de a hangom annyira élettelen volt, hogy nem ismertem rá.
- Igen, én vagyok az. Érted, amit mondok? Ness, maradj velem! – kérlelt sírós hangon, de a szemem már lecsukódott. Még hallottam, hogy a nevemet kiabálja, de már elragadott a sötétség és nem tudtam felébredek e még….

Hali :)

Ahogy ígértem itt a friss :D Mivel befejeztem, ezért felrakom. Annyit róla, hogy új szereplővel bővül a történet, akinek nem csak most, de majd a későbbiekben is szerepe lesz. Csakhogy legyen a töribe egy kis zene :) Annyira nem szeretem Justint, de szerintem a számai jók és egész helyes, a maga módján :) Na, de erről ennyit, itt is a friss! Jó olvasást, és LÉGYSZÍÍÍÍ KOMIKAT! puszí: Nica

9. fejezet
Hogy ki vagy?

(Stella szemszöge)


- Jól van anyu! Elmegyek a boltba – adtam be a derekam, amikor már vagy ezredjére mondta, hogy nincs itthon tej. Most éppen elkapta a sütési láz és minden áron piskótatekercset akart készíteni.
- Ó, kincsem köszönöm! – mondta és megölelt.
- Húsz perc és itt vagyok – sóhajtottam, majd a pénztárcámat felkapva rohantam a boltba. Nem volt a közelben egy áruház sem. Persze miért is lett volna? Időközben eleredt az eső is. Végül úgy három kilométeres gyaloglás után találtam egy kis élelmiszerboltot, de persze addigra teljesen eláztam.
- Na, végre! – sóhajtottam és benyitottam. Fogtam egy kosarat és elindultam keresgélni a polcok között. A cipőm, mivel teljesen elázott, így cuppogott akárhányszor léptem. A pólóm, és a farmerom is csurom víz volt, és ráadásként még a tejet sem találtam. Vettem vajat, kenyeret, de a tej sehol.
- Persze, csak nekem lehet ekkora szerencsém – puffogtam halkan. – mi jöhet még? – kérdeztem magamtól, de a válaszra nem kellett sokat várnom. Valaki belém ütközött, én meg elejtettem a kosarat. Így a tartalma a földön landolt. Velem együtt. Ülve maradtam és elkezdtem össze szedni, amit elejtettem. De valaki megelőzött.
- Annyira sajnálom, ne haragudj! – mondta egy barátságos hang. Odanéztem, hogy lássam ki is az. Egy alacsony, kb. tőlem egy fél fejjel magasabb srác guggolt velem szemben és mosolyogva nyújtotta felém a cuccaimat. A haja szőkésbarna volt, és a szeme pedig világos barna.
- Uhm… semmi baj – motyogtam és elvettem, majd a kosárba tettem a kenyeret. Felsegített a földről.
- Tényleg sajnálom, csak siettem és nem vettelek észre – mentegetőzött tovább. Nagyon szimpatikus és elég helyes volt.
- Felejtsük el – mondtam. Barátságosan rám mosolygott. Nem lehetett idősebb nálam, és volt valami aranyos a mosolyában.
- Justin vagyok – nyújtott kezet.
- Stella – fogadtam el a felkínált kezet. – És hová siettél ennyire? – kérdeztem.
- Hát… igazából bujkálok – vallotta be.
- Mi? – döbbentem le – és ki elől?
- Lányok elől – még jobban ledöbbentem. Miért menekül valaki lányok elől? Csak a hírességek szoktak… Várjunk csak! Ránéztem. Kíváncsian várta, hogy leesik e nekem a tantusz. Még jobban megnéztem az arcát. Annyira ismerős… de honnan.
- Aha – motyogtam végül, mert nem tudtam rájönni ki ő. Felemelt szemöldökkel nézett rám.
- Te tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte hitetlenkedve.
- Öhm… kellene? – kérdeztem vissza. Pedig tuti láttam már valahol. Justin, Justin…
- Várj, és így? – kérdezte és a kezét az állához tette, majd beállt egy pózba. Felkuncogtam.
- Várj csak! Már tudom ki vagy! – kiáltottam fel. Vigyorogva, várakozón nézett rám.
- Te vagy Hannah Montana!– mondtam, és döbbent arcát látva elnevettem magamat.
- Mi? Dehogy is! – legyintett. – Justin McConner vagyok! – jelentette be, de amikor látta, hogy fogalmam sincs róla hogy ki, folytatta. – Tudod, popénekes… - várakozón néztem rá. - Több albumom is megjelent. Ne mond már, hogy nem ismersz engem!– mondta döbbenten. Persze hogy tudtam, hogy kicsoda. Már akkor rájöttem, amikor beállt abba a pózba. Láttam a cd-jét az egyik boltban, de azért egy kicsit még élveztem a helyzetet.
- Még hogy Hannah Montana – morgott a bajsza alatt – felnevettem. Összeszűkített szemmel nézett rám.
- Te csak szórakoztál velem? – kérdezte sértetten. Bólintottam.
- Tudd meg hogy ez nem volt vicces! - mondta tovább a magáét.
- Oké, bocsi, de ezt nem hagyhattam ki! Na nekem mennem kell, és amúgy sem hallgatom a zenédet – mondtam és faképnél hagytam. Ha ezt a rajongói tudnák, biztos azt hitték megkattantam. Faképnél hagyni egy hírességet…! De engem valahogy nem érdekelt, hogy ki ő. Ugyanolyan ember mint én, csak felkapottabb.
- Héj! – kiáltott utánam és lépést tartott velem.
- Miért nem hallgatod a zenémet? – kérdezte, miközben hátrafelé araszolt.
- Nem tudom… valahogy nincs rá időm. – mondtam és végre megtaláltam a tejet. Beletettem a kosárba és a pénztárhoz mentem. A sor lassan haladt. Justin megint utánam szaladt.
- És ha lenne, időd szeretnéd? – kérdezte reménykedve. Felé fordultam.
- Talán – mondtam és kifizettem a kaját, majd a bejárathoz mentem. Örömmel vettem észre, hogy az eső elállt, és a nap is kezdett kisütni. Hát igen, itt Volterrában huzamosabb ideig nem lehet rossz idő.
- Talán? Ez mit jelent? – ért megint utol.
- Azt, hogy talán – sóhajtottam. Az agyamra ment.
- Miért csak talán, miért nem… - nem tudta befejezni, mert félbeszakítottam.
- Figyelj Justin! Sajnálom, de te kényszerítettél rá – mondtam és megfordúltam.
- Úristen! Ez Justin McConner! – sikítottam, mire úgy tíz-húsz lány egyből felkapta a fejét és rohanni kezdtek.
- Ez nem volt szép – mondta ijedt képpel Justin, és rohanni kezdett. Mosolyogva néztem utána. Szegénykém... De nem tehettem mást. Amit vettem belepakoltam egy nylon szatyorba és elindultam haza. Élveztem a napsütést. És a ruhám is lassan megszáradt. Vajon mit csinálhat most Alec? – jutott hirtelen az eszembe. Biztos Jennát próbálja lerázni – elmélkedtem. Úgy fél úton járhattam amikor valaki pisszegett. Megfordultam, de nem láttam senkit sem, úgyhogy folytattam az utamat.
- Héj, Stella! – suttogta megint a hang. Ismét megfordultam.
- Te meg mi a francot keresel itt? – estem neki. Justin éppen egy bokor mögül mászott ki. Napszemüveget és simléderes sapkát viselt.
- Segítséget – válaszolta és lopva hátranézett nem követik e.
- Miért tőlem? Nincsenek neked testőreid vagy ilyesmi? – kérdeztem és választ sem várva tovább mentem.
- De vannak csak…. – itt megállt. Megfogta a karomat és maga felé fordított.
- Na jó! Mégis mi bajod van velem? – tette fel a kérdést, és levette a szemüvegét.
- Nincsen veled semmi bajom, csak nem értem mit akarsz tőlem – mondtam és a szemébe néztem. Tényleg nagyon szép szeme van. Ezek szerint amit az újságokban írnak, részben igaz. Jaj, miket nem gondolok! – szidtam magamat gondolatban.
- Én csak megpróbálok barátkozni. Már az is baj? - kérdezte kissé ingerülten.
- Nem, nem baj csak… annyi lány van aki ölne azért hogy a barátod lehessen, te mégis velem barátkozol –vetettem ellen az érveimet.
- Hát pont ezért! – lökte a kezeit a magasba és lehuppant az útpadkára.
- Hogy mi? – kérdeztem és leültem mellé.
- Pont ezért barátkozom veled. Te nem olyan vagy mint azok a lányok ott – mondta és egy kisebb lánycsoport felé intett akik az utca végén álltak és körbe-körbe pislogtak.
- Téged nem érdekel hogy ki vagyok, sőt először még fel sem ismertél – mondta mosolyogva.
- Én azt hittem a sztárok szeretik ezt az életet. Mármint a csillogás a pompa stb.… - mondtam. Keserűen felkacagott.
- Igen, eleinte nagyon jó. Mindenki csak veled foglalkozik, megvan mindened. Aztán egy idő után, hiába kapsz meg mindent, valahogy… nem tesz boldoggá – felelt és láttam hogy elszomorodik – Sokszor elgondolkodom rajta hogy lehet a barátaim is csak azért vannak velem, mert híres vagyok – motyogta. Megsajnáltam. Nem is tudtam hogy a sztárságnak van egy ilyen oldala is. Nem értettem…egészen eddig.
- Héj, szupersztár – mondtam mosolyogva és meglöktem a karját. – Láttad már Volterrát? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Lassan elmosolyodott, és nemlegesen megrázta a fejét.
- Tudod elvileg ki sem mozdulhatok a szállodából. Most is úgy szöktem meg – vallotta be. Elnevettem magamat.
- Ááá, szóval a nagyságos úr meglógott a bébiszittereitől? – ő is felkacagott.
- Valami olyasmi – mondta nevetve.
- Oké, akkor gyere velem. Ezt gyorsan hazavisszük anyának és utána megmutatom a kedvenc helyemet itt Volterrában – ajánlottam fel.
- Az szuper lenne – mosolygott rám.
- Akkor – pattantam fel – Induljunk – mondtam és elindultam, Justint meg húztam magam után. Most értettem csak meg, hogy a sztárságnak két oldala van. Egy jó és egy rossz. A házunk elé érve Justin megtorpant.
- Mi az? – kérdeztem döbbenten. Olyan képet vágott mint aki nagyon agyal valamin.
- Várjunk csak! Mi a vezeték neved? –kérdezte hírtelen.
- Burns. Miért? – kérdetem értetlenül.
- Rachel Burns az édesanyád? – kérdezte.
- Igen. De ezt te honnan tudod? – emeltem fel a szemöldökömet.
- Ááá csak annyit hogy ő rendezi az itteni koncertemet, és ha meglát valószínűleg riasztja az én anyámat és visszavisznek a szállodai „börtönbe” – mondta csak úgy, mintha nem érdekelné. Elvigyorodtam.
- Oké, akkor várj meg itt – mondtam és betuszkoltam a bejárati ajtó melletti sövény mögé.
- Áúcs! Ez megszúrt – nyafogott, mire csak a szememet forgattam.
- Nem halsz bele – mondtam. – Maradj itt. Mindjárt jövök! – figyelmeztettem és bementem a házba. A konyhába szaladtam. Anya a krémet kevergette.
- Na, végre hogy megjöttél! Már azt hittem elraboltak – mondta és felkacagott.
- Ja, aha… bocsi. Csak… közben találkoztam Kate-el és elhívott… vásárolni- találtam ki gyorsan. – Ugye nem baj, ha most elmegyek? – kérdeztem reménykedve.
- Dehogy is! Csak hatra gyere haza mert… Jaj istenen el is felejtettem neked mondani! – kiáltott fel hírtelen, amitől majdnem fél métert ugrottam ijedtemben.
- Képzeld szívem, én rendezem Justin McConner koncertjét. Ugyanis most itt fog fellépni – mondta boldogan.
- Hű, ez szuper – tettem lelkesedést. Ó ha tudná hogy én már tudom.
- Ha szeretnéd szerzek neked VIP jegyet – lelkesedett.
- Ó, öhm.. nem szükséges anyu, úgyis programom van akkorra – hadartam. Anya ledöbbent arccal nézett rám.
- Biztos?
- Igen anyu száz százalék – mondtam.
- Hát, te tudod. Akkor jó mulatást, és gyere haza hatra, mert nekem mennem kell készülődni – mondta és visszafordult a sütihez. Megfordultam és kimentem. Amikor kiléptem az ajtón, Justin kidugta a fejét a sövény mögül.
- Miért nem kell neked a VIP jegy? – kérdezte vigyorogva.
- Azt nem mond hogy hallgatóztál? – nyögtem fel. Védekezően emelte fel a kezét.
- Nem én tehetek róla hogy nyitva volt az ablak. – fújtam egyet.
- Mind egy. Azért nem kell, mert programom van – mondtam. Úgyis ma nincs kedvem semmihez, és Alec is hiányzik. Lehet meg kéne látogatnom.
- Milyen program? – kérdezte miközben kikászálódott a sövény mögül.
- Na jó, a barátommal randizom – mondtam ki. Kicsit furcsa volt kimondani hogy a barátommal. Justin arcán egy pillanatra csalódottságot láttam, de tényleg csak egy pillanatra, mert utána elvigyorodott.
- Oké, és akkor most hova megyünk? – kérdezte.
- Hát, először szerzünk neked egy álruhát, mert nem akarok a címlapokra kerülni – mondtam.
- És azt honnan? – kérdezte összeszűkített szemekkel.
- Gyere – mondtam és húzni kezdtem. Egy utcányira tőlünk volt egy parókabolt. Amikor odaértünk megálltam előtte.
- Na ne! Ez most komoly? – kérdezte kissé rémülten.
- Nyugi, nem valami hosszúhajas parókát kell viselned. Bár… akkor lehetnél Hannah Montana – nevettem el magamat.
- Ha-ha, nagyon vicces – morgolódott.
- Na gyere már! – nyaggattam és beráncigáltam. Odabent egy félórányi válogatás után, egy fekete rövid hajas parókánál maradtunk. Justin kifizette és fel is vette.
- Na milyen? – kérdezte, amikor már a helyén volt a paróka. Alaposan nézegettem.
- Hát…. Alapjába véve jó csak…
- Csak? – nézett rám várakozóan. Elvettem a pólójára akasztott napszemüvegét és ráadtam. A táskámból elővettem a fekete kockás sálamat és a nyaka köré tekertem. Így már jó – mondtam. – Rád se lehet ismerni.
- Ja, csak megfulladok – motyogta, mire én lazítottam a sálon. Senkinek sem tűnik majd fel, mert ma elég hűvös nap van. Annak ellenére hogy süt a nap. Ezután elindultunk. Megmutattam neki a parkot, a kedvenc szökőkutamat, aminek a vizéből ismét kaptam egy adagot, ugyanis Justin lefröcskölt vele. Sokat gondolkodtam elvigyem e az óratoronyhoz, hiszen ott van a „vámpírközpont”, de végül arra a következtetésre jutottam hogy miért ne? Hiszen a vámpírok engem nem is ismernek, csak Alec. Így elvittem Justint oda is.
- Palazzo dei Priori – mondtam, és az óratoronyra mutattam.
- Egészségedre! – mondta Justin kuncogva.
- Mi? Nem prüszköltem, hanem ez it a Palazzo dei Priori – mondtam és ismét rámutattam.
- Áá, vagy úgy – mondta és felnézett a magas toronyra.
- Más néven, az óratorony –tettem hozzá.
- Így már érthetőbb. Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte, mire én elnevettem magamat.
- Hát, nem nagy az olasz tudásom, úgyhogy gondoltam megpróbálok, úgy tenni mintha többet tudnék – vallottam be. Erre ő is elnevette magát.
- Ó, így már érthető. Te nem vagy olasz? – kérdezte és rám nézett.
- Eredetileg nem. Sőt alig beszélek olaszul – mondtam mosolyogva.
- Komolyan? – kérdezte. Bólintottam.
- Eredetileg Miamiból származom –kerek szemekkel nézett rám.
- Ezt eddig miért nem mondtad?- kérdezte vádlón.
- Mert nem kérdezted – feleltem.
- Ez igaz - fintorgott. Kuncogva ráztam a fejemet. Olyan aranyosan nézett ki. Mint egy kisgyerek, akinek nincs igaza és nem tetszik neki. Jézus! Miket nem gondolok? Én Alecbe vagyok szerelmes! Gondolatmenetemet egy kiáltás szakította félbe.
- Héj, Stella! – a hang irányába fordultam. Angelina integetett, és elindult felénk.
- A francba – morogtam.
- Mi az? – nézett rám Justin.
- Pokoli nagy szarban vagyunk! – mondtam. Ijedten nézett rám.
- Miért?
- Csak mert, azt hiszem Angelina a legnagyobb rajongód. Mindent tud rólad. Folyton rólad áradozik, és szerintem ezer Justin hasonmás közül felismerne –mondtam.
- Hú – csak ennyit bírt kinyögni.
- Húzd a szádra a sálat!– figyelmeztettem. Azt is tette amit kértem. De alig hogy felhúzta, Ang már itt is volt.
- Ó, szia Ang! Te hogy hogy itt? - kérdeztem. Justin úgy tett mintha az óratornyot nézné.
- Képzeld, van VIP belépőm Justin koncertjére. Találkozni fogok vele személyesen! Hát nem szuper? – mondta szinte sikítva.
- De Ang, nagyon király – próbáltam lelkesen előadni.
- Tudom – mondta, de hirtelen Justin-ra nézett.
- Hát ő ki? – kérdezte és kíváncsian méregetni kezdte.
- Öhm.. ő itt… az én… unokatesóm… Kanadából – rögtönöztem. Justin visszafojtotta a nevetését.
- Nagyon örvendek – mondta Ang gyanakodva, és kezet fogott Justinnal. Ő csak biccentett.
- Mi az, nem tud beszélni? – kérdezte Ang.
- Hát… ami azt illeti meg van fázva és nem beszélhet – mondtam. Justin hevesen bólogatott.
- Ahha, és miért van rajta sál? – folytatta a vallatást. Ez nem igaz!
- Hát… öhm… nekünk most mennünk kell – mondtam gyorsan és kézen fogva Justint sietős léptekkel elindultam.
- Várj csak! – kiáltott utánunk. Megálltunk. Ang közelebb jött. Megállt Justin, mellett. Levette a napszemüveget, és kikerekedett szemmel nézett rá.
- Ismerős szemek – suttogta. Justin hátrébb lépett.
- Már, Bocs, de ez az enyém – mondta Justin elváltoztatott hangon, és elvette a szemüveget, majd visszavette. Tényleg úgy hangzott mintha be lenne rekedve.
- De… te… - dadogott Angelina.
- Stella, nekünk mennünk kell - mondta még mindig elváltoztatott hangon Justin és most ő kezdett el húzni, ugyanis én lefagytam, amikor Angelina levette róla a szemüveget. Azt hittem nem szabadulunk onnan.
- Ja, igen – kaptam észbe – szia Ang! – kiáltottam. Hátrafordulva még láttam, hogy lefagyott képpel néz utánunk.
- Hú, ez meleg volt – lélegzett fel Justin amikor már látótávon kívülre értünk.
- Ja az – bólogattam. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Önfeledten kacagtunk, és nem törődtünk vele, hogy az emberek hülyének néznek.
- Köszönöm – szólalt meg előbb Justin.
- Mégis mit? – kérdeztem meglepetten.
- Ezt a napot. Nagyon régen nem szórakoztam ilyen jól – vallotta be.
- Nagyon szívesen. – válaszoltam – tudod, azt hiszem félreismertelek. Azt hittem, hogy csak olyan magaddal törődő, másokat lenéző sztár vagy. De kellemeset csalódtam – mosolyodtam el. Ő is mosolyra húzta a száját.
- Hát, köszi. – mondta, és ránézett az órájára. – A francba. Annyira nem akarok, de mennem kell – nyöszögte panaszosan.
- Semmi baj, menj csak. Két óra múlva koncerted lesz – mondtam.
- De ugye látlak még? – kérdezte reménykedve, és levette a napszemüveget, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Remélem – mondtam –Hát akkor… szia – köszöntem el, és megöleltem. Visszaölelt.
- Én biztos vagyok benne – suttogta, de olyan halkan, hogy alig hallottam..
- Még találkozunk – mondta most hangosan és elindult a szálloda felé. Mosolyogva néztem utána. Nagyon rendes srác, és istenkém tényleg baromi helyes, de nekem már megvan a hercegem. Igaz nem szőke, sőt fehér lova sincs, de nekem mégis ő a lovagom, akit mindennél jobban szeretek. Megfordultam és én pedig elindultam a másik irányba.

Fejííí :D

Meghoztam a frisset, amiben kicsit beindulnak az események, és Jenna is bekavar, ismét. A kövi fejezetet lehet már vasárnap hozom mert még ma elkezdtem. :) Jó olvasást, és ha tetszik nyugodtan írjatok komikat, de ha nem akkor is :D Légyszí, csak hogy tudjam tetszik e :D na de nem is húzom az időt, jó olvasást! Puszí: Nica

8. fejezet
Kis probléma…

( Alec szemszöge)

Már több mint egy hónapja együtt vagyunk Stellával, és ez reménnyel tölt el. Azért mert kezdek benne hinni, hogy egy magamfajta is lehet boldog. Szinte minden napomat vele töltöm. Most is éppen tőle jövök. Janet elküldték valahova. De persze nem mondhatta el hogy hova. Neki és Aronak, mindig azt mondom, ha kérdezősködnek, hogy hol vagyok, hogy „egy kis magányra vágyom”. Aro mindig beveszi, sőt még örül is hogy „kezdek önálló lenni”. Nem mintha eddig nem az lettem volna. De mind egy. Jane, az már egy másik dolog. Ő nem vette be ilyen könnyen ezt a dumát. Végülis érthető, hiszen a testvérem, és ismer engem. Folyton faggat, hogy hová megyek, és párszor követett is. De én ilyenkor persze nem Stellához, vagy a raktárba mentem, ahol találkozni szoktunk, hanem az erdőbe vadászni, vagy csak a parkban üldögéltem egy padon, valahol az árnyékban. Mivel egy idő után megunta, felhagyott a követéssel. De a legnagyobb problémám az Jenna. Ő levakarhatatlan. Akárhányszor „haza” jöttem, állandóan megpróbált rám mászni. Nem egyszer hívott a városba, vagy csak simán sétálni. Mindig mindenhol ott van ahol én. Igazából elég zavaró, és ijesztő is. Most is ott áll a kapuban és vár. Megfordult a fejembe, hogy visszafordulok, és inkább kóborlok egy sort az erdőben, de az már túl gyanús lenne. És nem akarom, hogy bárki is gyanakodni kezdjen. Nem sodorhatom veszélybe Stellát. Mert ha ezek megtudják, hogy egy halandóval szűrtem össze a levet, megölnék, sőt még az is lehet, hogy engem is. Úgyhogy szépen besétáltam a medve barlangjába, más szóval a bejárati kapun.
- Szia, Alec! – mosolygott és egyből mellettem termett. Felsóhajtottam,
- Jenna – biccentettem és elmentem mellette. Simán, tartotta velem a lépést.
- Figyelj, mi lenne, ha ma elmennénk városba, hiszen nem fog sütni a nap… – kezdte a próbálkozást. Az égnek fordítottam a szememet.
- Sajnálom Jenna, de nincs kedvem. Most jöttem a városból – mondtam kissé ingerülten. Már nagyon untam. Minden nap ez ment. Nem igaz hogy nem képes feladni.
- Akkor, mit szólnál ahhoz, ha elmennék veled vadászni ?– kiáltott utánam, ugyanis útközben lemaradt. Megtorpantam, és lassan hátrafordultam.
- Mi? – kérdeztem döbbenten. – Te nem emberi véren élsz? – emeltem fel a szemöldökömet. Csillogó szemekkel nézett rám, már-már ámult képpel. Mint aki álmodozik vagy ilyesmi.
- Hahó, Jenna! – legyeztem a kezemmel a szeme előtt. Erre „magához tért”.
- Öhm… gondoltam kipróbálom, hogy élsz te. Hátha megtetszik – motyogta, de nem vette le a szemét az arcomról. Komolyan ez a lány a frászt hozza rám.
- Milyen gyönyörű a szemed – suttogta inkább csak magának, de én is hallottam. Na, jó, ez nekem sok – gondoltam szemforgatva és megfordultam, hogy tovább menjek. A szobám ajtajánál, Jenna megállított.
- Na, mit szólsz? Mehetünk? – kérdezte izgatottan. De volt egy olyan érzésem, hogy nem a vadászattól volt izgatott.
- Kösz, inkább nem – húztam ki a kezem az övéből, ugyanis közben megfogta azt – Szia – tettem hozzá, majd bementem a szobámba, és bezártam az ajtót. Amikor megfordultam, szó szerint megijedtem. Pedig a vámpíroknál ez ritkaság. Jenna az ágyamon ült, keresztbe tett lábakkal, és kifejezéstelen arccal.
- Alec, - kezdte és felállt.
- Te...hogy…én – makogtam és közben az rá az ajtóra és magamra mutattam. Teljesen összezavarodtam. Hogy a francba jutott be olyan gyorsan hogy nem vettem észre? Felkacagott.
- Annyira aranyos vagy – mondta kedves hangon – Ha tudnád mennyire beléd zúgtam – mosolygott, majd mellettem termett. A kezem az ajtó kilincsére vándorolt. Ki akartam nyitni de Jenna nem engedte.
- Na, de Alec! Mégis hová mész? – kérdezte és a következő pillanatban megbénultam. Szó szerint. Nem tudtam mozgatni, se a kezemet, se a lábamat, semmimet.
- Ja, elfelejtettem említeni? Ó bocsánat. Tudod az én erőm a bénítás – mondta kedvesen és végigsimított az arcomon. De még csak el sem tudtam fordítani a fejemet.
- Mit… csinálsz? – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat. Ledöbbentem. Hasonló a képessége az enyémhez.
- Most végre megtehetem azt, amire azóta várok, hogy megláttalak – suttogta közel az ajkaimhoz. Tudtam mit akar, és csak egy dolog segíthet. Méghozzá a képességem. Csak ez az egy lehetőség maradt, így kiterjesztettem rá a ködöt. Ahogy a sötét lepel elérte Jennát megvakult és így persze a képességét sem tudta használni. Örömmel vettem észre hogy újra tudok mozogni. Fellélegeztem.
- Mi ez? – sikított fel hisztérikusan.
- Ó, bocsánat. Elfelejtettem említeni. Az én erőm is elég király nem? Mármint nem mindenki tud bénító vakságot előidézni. De meg tudnálak süketíteni, vagy akár némítani is. – mondtam olyan hangsúllyal, ahogyan ő az előbb.
- Hagyd ezt abba! – kiáltott és a szeméhez kapott.
- Miért tenném? – kérdeztem flegmán – hiszen az előbb megbénítottál. – emlékeztettem.
- Én… csak… megmutattam a képességemet. Nem volt komoly – mentegetőzött.
- Na persze – horkantam fel gúnyosan. – És akkor mi volt az a „Most végre megtehetem azt, amire azóta várok, hogy megláttalak”? – tettem fel a következő kérdést, az ő hangját idézve.
- Jaj, istenem! Megbeszélhetnénk ezt úgy, hogy látlak? – nyivákolt. Felsóhajtottam, és lassan visszahúztam a ködöt. Amikor elhagyta Jennát, felsóhajtott és elmosolyodott.
- Így már sokkal jobb. Nem is tudtam, hogy ilyen erőd van. – mondta és rám nézett. Amikor nem válaszoltam felsóhajtott.
- Alec, - kezdte és közelebb lépett. Tenyérrel felé felemeltem a kezemet.
- Állj! Maradj csak ott ahol vagy! – figyelmeztettem. Az arckifejezése megváltozott. Már nem mosolygott. Annak helyét átvette a szomorúság és a düh. A következő pillanatban nekem rontott. Nem kapcsoltam elég gyorsan ezért, amikor nekem ütközött elterültem a földön. Erősebb is nálam, hiszen emberi véren él. Nem volt időm cselekedni, megint nekem jött. Nagyon dühös volt. Nem lehetett ráismerni. De ezúttal megreccsent a vállam. Nem tagadom eléggé fájt. Mielőtt még egyszer nekem jöhetett volna, megint ráküldtem a ködöt.
- Miért csinálod ezt? – ordított és vadul kapálózott. Csak most nem látta merre vagyok.
- Talán azért, mert nem akarom, hogy leszedd a kezem – morogtam és a vállamat simogattam.
- Nem azt te bolond! Miért kerülsz engem? Miért nem vagyok elég jó neked? Miért csinálod ezt velem? – zokogott könnyek nélkül. Ott, abban a pillanatban megsajnáltam. Olyan elhagyatottnak és szerencsétlennek nézett ki.
- Jenna, figyelj, én… - kezdtem és vissza akartam húzni a ködöt, de hirtelen olyan mértékű fájdalom zúdult a nyakamba hogy térdre rogytam, és felkiáltottam. Jenna egyből mellettem termett, hiszen a képességem már nem működött. Ahhoz koncentrálni kell. De én most nem tudtam másra figyelni csak a fájdalomra.
- Alec! Alec, mi van veled? – sírt Jenna, és a szemében aggodalom égett. A dühét mintha elfűjták volna. Tényleg féltett engem. Én csak ordítani bírtam, mert elviselhetetlen volt. Tudtam, hogy ez Jane műve. Csak neki van ilyen képessége. De rajtam csak nagyon ritkán használja. Főleg nem ilyen erővel.
- Úristen, Alec! Mit csináljak? Hogy tudnék segíteni? – teljesen kétségbe volt esve. Aztán egyszer csak a fájdalomnak vége lett. Mintha elvágták volna, és én fellélegeztem. Lassan felültem, és a falnak támasztottam a hátamat.
- Alec? – nézett rám Jenna aggodalmasan. – Mi volt ez? Ki tette ezt veled? – kérdezte.
- Én voltam – szólalt meg egy vékonyka hang Jenna mögül.
- Jane? – kérdezte Jenna ledöbbenve. – Miért csináltad ezt? Hiszen a bátyád! – a hangja elég ingerülten hangzott. Jane ledöbbenve nézett rá.
- De… Alec bántott téged. Hallottam. – dadogott a húgom.
- Dehogy bántott. Igazából… én voltam az, aki hülyén viselkedett. – hajtotta le a fejét. Döbbenten meredtem Jennára. Az előbb komolyan megvédett engem?
- Oh… akkor én...sajnálom Alec – guggolt le mellém.
- Tudom megígértem még régebben, hogy nem fogom használni rajtad a képességemet. Csak ha nagyon muszáj. – motyogta és megölelt. Fél kézzel visszaöleltem. Tudom, hogy egy szadista, de mégis csak a húgom, és szeretem.
- Semmi baj Jane – mondtam. Halványan rám mosolygott aztán kiment a szobából. Jenna felé fordultam, aki engem fürkészett.
- Jól vagy? – kérdezte félve.
- Igen, kösz. Tudod Jane képessége az hogy fájdalma okoz. De nem fizikailag – magyaráztam. – Jenna…miért védtél meg? – kérdeztem és a szemébe néztem.
- Mert fontos vagy nekem. Azóta, amióta megláttalak, ott a trónteremben, ahogy Jane beráncigál, te meg duzzogva bejössz – ennél a résznél elmosolyodtam – azóta nem tudok másra gondolni csak rád. Alec, én… szeretlek – mondta ki ami a szívében volt. Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam meg neki hogy az én szívem már egy másik lányé. Aki halandó.
- Jenna…én… - kezdtem de közbe vágott.
- Tudom Alec. Te nem érzel így irántam. Erre már rájöttem. Azt hiszem, tudom hogy miért. – ledöbbentem. Tudja? Honnan? És miért nem mondta még el Aronak? Mielőtt még több kérdés megfogalmazódott volna bennem Jenna folytatta.
- Egy másik lányt szeretsz – suttogta. Tiltakozni akartam, de nem tudtam. Válaszra nyitottam a számat, majd becsuktam.
- Ne is próbáld tagadni! Vele találkozgatsz titokban igaz? – kérdezte keserűen.
- Hát...– nyögtem. Nem tudtam mit feleljek ezért inkább kérdeztem. – De honnan tudod? Vagy miért nem mondtad még el a többieknek? – tettem fel a kérdéseimet.
- Először is. Akárhányszor hazajössz, szinte ragyogsz. Boldog vagy. Másodszor, azért nem mondom el a többieknek, mert nem akarok neked fájdalmat okozni – fejezte be, de valahogy nem tudtam hinni neki.
- Köszönöm – motyogtam és rá néztem.
- Nagyon szerencsés az a lány – sóhajtott, Elmosolyodtam.
- Kérhetek valamit? – kérdezte hirtelen. Összeszűkített szemmel néztem rá.
- Az attól függ – mondtam. Savanyúan elmosolyodott.
- Nyugi, nem azt hogy csókolj meg, bár szívesen kipróbálnám – motyogta. Erre csak a szememet forgattam. – Csak annyit, hogy ölelj meg! – kérte és vágyakozva nézett rám.
- Hát, jó – sóhajtottam és felálltam a földről. Felsegítettem Jennát is, aki egyből a nyakamba ugrott. Kezeivel átfonta a nyakamat, és arcát a vállamba fúrta. Meglepődtem, de utána óvatosan átfogtam a derekát. Annyira szorított, hogy, ha ember lennék már megfulladtam volna. Pár percig így álltunk, aztán Jenna lassan lefejtette a kezét a nyakamról.
- Köszönöm – suttogta a fülembe, és kis puszit lehelt a nyakamra. Elengedtem a derekát és el akartam húzódni, de visszarántott, kezeivel átfonta a derekamat és arcát a mellkasomba temette.
- Csak a biztonság kedvéért – motyogta, és én meg elmosolyodtam.
- Szia Alec – mondta miután elengedett.
- Szia Jenna – mondtam halványan mosolyogva. Ezután vámpírgyorsasággal kisuhant az ajtón.
- Huh – sóhajtottam fel. Most mintha egy nagy terhet vettek volna le a vállamról. Jenna nem akaszkodik többé rám, vagy ha mégis csak diszkréten. De mi van ha egyszer annyira mérges lesz rám hogy elmondja Aronak. Mi van ha megölik Stellát? Nem! Jenna biztos nem tenne ilyet… vagy mégis?