I'm so sorry... :(

Sziasztok! Tudom most nagyon utáltok mert így eltűntem, de mentségemre szóljon hogy mostanság nem vagyok valami fényes állapotban...:( De nagy nehezen összeszedtem magamat és megírtam a folytatást. Nem tudom mennyire fog tetszeni, de gondoltam leírom az eseményeket Alec szemszögéből is :) Jó olvasást. Puszi: Nica

5. fejezet

Felfoghatatlan

(Stella szemszöge)

-         Justin! Justin! – szaladtam oda hozzá, de nem mozdult. Világos pulcsija a saját vérétől vöröslött, és egészen sápadt volt. A nyakán ott volt a szemfogaim nyoma, és az is vörös volt a vérétől.

-         Jaj, ne! Istenem ne…mit tettem? – suttogtam, és megragadtam a vállát.

-         Justin! Kelj fel, hallod!? - ráztam meg, de semmi. Sima arca sápadt volt, és néhol vértől maszatos. De ami a legijesztőbb volt hogy nem mozdult, egyáltalán nem. Hirtelen a fülemet a mellkasára tapasztottam, és hallgatóztam. Bumm…bumm… A szíve igaz gyengén, de még mindig vert, élt.

-         Hála istennek – borultam a mellkasára. Élt. Nem halt meg. Nem öltem meg. De mi történt velem? Mi vagyok én egyáltalán? Ekkor minden beugrott. Hirtelen mindenre emlékeztem. Chase, ahogy közelít…aztán a fogai…az arca…ő egy vámpír, de nem olyan mint Cullenék vagy Alec. Más…és, engem is olyanná tett… - ébredtem rá. Engem is olyan gyilkos szörnyeteggé tett, aki majdnem megölte azt aki nagyon fontos volt neki. Akit szeret… Ránéztem Justinra. Az arca nagyon sápadt volt. Szinte ijesztően sápadt. Csinálnom kell valami – estem pánikba. Óvatosan felemeltem, és nagy csodálkozásomra meg sem kottyant. Nagyon erősnek éreztem magamat. Lefektettem a kanapéra,és a telefonhoz rohantam. Carlisle számát tárcsáztam. Egy csörgés után felvette.

-         Haló – szólt bele és a hangja eléggé feszült volt.

-         Carlisle….ide kell jönnöd, szörnyű dolgot tettem… én… - nem tudtam befejezni mert a mellkasomból zokogás tört fel.

-         Stella,nyugodj meg – nyugtatott – Mi történt? Hol vagy?

-         Én…én…nem tudom mi történik velem….Justin…őt,én…istenem – zokogtam fel.

-         Semmi baj, Stella. Mond el hol vagy, oda megyek jó? – hallatszott a hangján hogy alaposan ráijesztettem.

-         Itt, vagyok…nagyi házában, de kérlek siess…nem halhat meg…csak ő ne, kérlek ne… - sírtam.

-         Stella,nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! Mindjárt ott vagyok – mondta és már csak a vonal sípolását hallottam. A telefont vissza akartam tenni a helyére, de a kezem annyira reszketett, hogy nem tudtam a helyére illeszteni, így idegességemben a falhoz vágtam, egy kiáltás kíséretében. Darabokra tört, majd a földre hullott. Aztán Justin-hoz szaladtam,aki még mindig mozdulatlanul feküdt a kanapén. A nyakából még mindig szivárgott a vér,és a bennem lévő szörnyeteg ismét szabadulni próbált. Csakhogy most legyőztem. Vagyis a félelmem győzte le. Az a fajta félelem hogy el fogom veszíteni őt. Justint. Hogy már nem ébred fel többé. Nem hallhatom a hangját, nem fog nekem énekelni, nem láthatom ahogy mosolyog, vagy ahogy grimaszol.  A könnyek megint ellepték a szememet, majd kicsordulva végigfolytak az arcomon. Nem is akartam, sőt nem is tudtam belegondolni, mi lenne ha meghalna. Én… én nem tudnék azzal a tudattal élni hogy megöltem őt. És mi lenne ha média fülébe jutna, hogy pont itt Forksban halt meg. Nem csak Alecet sodortam veszélybe, hanem mindenkit. Cullenéket, Jake-éket, Janet és Jennát, mert ha idejönnek szimatolni a rendőrök, rövid az út Cullenékig. Ezen gondolkodtam miközben sebes léptekkel kiszaladtam a konyhába, fogtam egy törlőkendőt, majd visszarohantam. A kendőt Jus nyakához illesztettem, és ott is tartottam.

-         Kérlek szépen ne halj meg…könyörgöm… - suttogtam reszkető hangon,és végigsimítottam sápadt arcán, kisimítva ezzel egy két tincset a szeméből. Sötétszőke haján jól meglátszott vére vöröses színe. A szíve még mindig rémisztően lassan vert, és keze is hideg volt, ami csak még jobban megijesztett.

-         Úristen, Stella, itt meg mi a franc történt? – hallottam meg egy dallamos hangot, mire hirtelen fordultam meg. Alec rémült arccal nézett körbe a vértől vöröslő padlótól egészen a kanapén mozdulatlanul fekvő Justinig, majd végül a tekintete rajtam állapodott meg.

(Alec szemszöge)

Egyre közelebb értem a  házhoz ahol Jenna és Jane laktak. Nem akartak annyira messze sem menni tőlem de azért Cullenékhez közel sem. Így a választásuk Seattle- re esett. Egy olcsó lakást bérelnek  a Rood Streeten, és a harmadikon laknak. Ketten. Azt nem tudom honnan van pénzük lakbérre, de szerintem nem is akarok róla igazán tudni, mivel vagy hogyan szereznek pénzt. Erre a gondolatra megráztam a fejemet, mire többen is rám néztek az utcán közlekedők közül. Nagyon idegesítő volt ez a tempó, de hát nem jöhettem máshogy. Idáig futottam, de itt már nem tehetem. Így amennyire az emberi, lassú tempó megengedte, szedtem a lábaimat. Amikor Jenna felhívott, azt hittem megint valami olcsó próbálkozás arra hogy ketten legyünk, de aztán meghallottam valamit a hangjában ami arra késztetett hogy jöjjek ide. Pedig nagyon nem akartam Stellát egyedül hagyni, főleg nem ilyen állapotban. Nagyon ki volt, és azt sem tudom hogy miért. Annyira feszült és ideges volt amikor eljöttem, csak jól titkolta. Azt hitte nem fogom észrevenni ha zaklatott. De tévedett, ugyanis én minden apró kis jelet felfedezek az embereken. A képességem része, hogy ha elveszem az érzékszerveket, akkor tudjam hogy az illetőtől mit is veszek el. De igazából erre mindenki képes, ha tüzetesebben megfigyel valakit. Végre megérkeztem az ötemeletes bérlakáshoz, aminek már a környéke sem sugárzott biztonságot. A környék lezüllött volt és koszos. Mindenfelé piásüvegek, meg cigi csikkek voltak széjjel dobálva. Az utcán egy csomó piás züllött alak ólálkodott, és sunyin mértek végig mindenkit, akin látszott hogy nem ide valósi és pénz lehet nála. Az egyik rám is felfigyelt, de amikor közelebb jött, halkan rámordultam, mire az ijedten hátrált arrébb. Hülye kis emberek – gondoltam magamban. Az ajtó tárva nyitva volt így még a kaputelefont sem kellett használnom, bár nem úgy nézett ki, hogy azt bárki is használni tudja. Mivel itt már senki sem látott, így vámpír gyorsasággal suhantam fel  második emeletre, és kopogás nélkül léptem be. Látszólag senki sem volt bent, de én tudtam hogy Jenna itt van valahol. Csendben beljebb léptem, a kis előszobába, de it sem volt senki sem. A ház szinte üres volt. Semmi bútor, csak egy kanapé a fal mentén. Füleltem, hátha meghallok valami kis neszt de semmi. A homlokomat ráncoltam, és megvakartam a fejemet.

-         Öhm…Jenna? – kérdeztem bizonytalanul az ürességbe. Aztán  következő pillanatban lebénultam. Nem tudtam mozgatni a végtagjaimat, és innen tudtam hogy csakis Jenna lehet az. A sejtésem beigazolódott, amikor kilépett a konyhából, kis önelégült vigyorral a képén. Amint észrevett a vigyor kiszélesedett, és a szeme csillogni kezdett.

-         Alec… - lehelte, és közelebb suhant. Még mindig nem tudtam mozdulni ami nagyon zavart, így szép lassan kiterjesztettem rá a ködömet, és így a bénultság eltűnt. Kinyújtóztattam a kezemet és lábamat is.

-         Jenna – biccentettem neki, amikor már újra tudtam mozogni.

-         Jaj, most komolyan, muszáj ezt? – kérdezte morgolódva a szeme előtt legyezve. Nagyon viccesen nézett ki. De már nem hisztizett. Mintha megszokta volna.

-         Igen muszáj – kuncogtam fel, mire a vakság ellenére is mosoly kúszott az arcára.

-         Olyan jó hallani a hangodat – suttogta, én meg levettem róla a ködöt. Amint eltűnt róla, szemei egyből az arcomra tévedtek, és tüzetesen kezdte el tanulmányozni, amitől a frász kerülgetett.

-         Hiányoztál – mondta mosolyogva, és mielőtt még tiltakozhattam volna, megölelt. Olyan erősen szorított, mintha sosem látott volna még. Nem tudtam mit reagáljak erre, így inkább csak álltam a két karommal az oldalamon és vártam amíg befejezi. Végül nagy nehezen igaz, de elengedett, de így sem állt tőlem messze. Komolyan, sosem adja már fel? – nyögtem fel gondolatban.

-         Hol van Jane? – tértem egyből a lényegre. Az arcán egy pillanatra értetlenséget fedeztem fel, majd gyorsan rendezte a vonásait.

-         Hát…öhm, pont ez az, hogy fogalmam sincs. – kezdett bele a magyarázkodásba, de valami itt nekem bűzlött.

-         Aha – mondtam lassan és gyanakodva néztem rá.

-         Ne nézz így rám, komolyan nem tudom – bökött rám vádlón – Tegnap azt mondta elmegy vadászni, de nem jött vissza. Pedig már vissza kellett volna neki. Sosem marad ki ennyi ideig, így gondoltam szólok neked – rántotta meg a vállát, de közben végig a reakciómat figyelte.

-         Értem, és próbáltad hívni vagy ilyesmi? – kérdeztem.

-         Nem, mert tudod nem mindenkinek van mobilja – mondta kicsit durcásan – Még azt nem tudtunk venni. Ezért hívtalak a kinti telefonfülkéből.

-         Pedig kéne. Nem drága és praktikus – magyaráztam miközben a kezemmel telefont formáltam és felmutattam.

-         Jól van na – fogta meg a kezemet, és lehajtotta,miközben a szemembe nézett.

-         Hát…biztos csak kiruccant valahova – húztam ki a kezéből az enyémet, és elfordultam mintha a lakást nézném – És mennyiért bérlitek ezt a rakás szart? – kérdeztem gúnyosan és felhorkantottam amikor megláttam a falon egy repedést. – Apám! Nem féltek egyáltalán, hogy rátok dől? – emeltem fel a fejemet és a szememmel végigkövettem a repedés vonalát, ami végigfutott a falon, egészen le a padlóig.

-         Nagyon vicces – morrant fel – De tudod nem mindenki lakik egy villában – mondta gúnyosan, de a szemem sarkából láttam hogy néz rám. Utáltam ezt a nézést, mert tudtam mit jelent. Nekem semmi jót.

-         Hát igen…a jobbak – kuncogtam el magamat, miközben még mindig nem néztem rá. Hallottam hogy felkacag, és elmotyog az orra alatt egy „tudom”-ot. Úgy döntöttem elég is lesz nekem ennyi Jennából.

-         Na… azt hiszem én most megyek – mondtam zsebre vágott kézzel, és rugóztam kettőt a talpamon mielőtt kiindultam az ajtón.

-         Ne…várj még! – kapott a kezem után, de elég gyors voltam így hamarabb elhúztam azt. – Kérlek…olyan régen láttalak….csak egy kicsit maradj még! – kérlelt és a szemei tágra nyílottak, ahogy rám nézett.

-         Miért maradnék itt? – kérdeztem pökhendien – Meg akartál ölni, emlékszel? – kérdeztem gúnyosan.

-         Én téged soha nem bántanálak, sőt ha rajtam múlna sosem bántana senki – tette hozzá és olyan veséig ható, meleg pillantással nézett rám. Megint nem néztem rá, mert nekem ez sok volt.

-         De meg akartad ölni Stellát – emlékeztettem – És az olyan mintha engem akartál volna.

-         Igen,megakartam…de megbántam – vajon miért érzem úgy hogy ez nem igaz? – Komolyan, de … Alec…ő.. ember, és ti…ti nem lehettek együtt. Ő meg fog halni – mondta, és közben a reakciómat leste.

-         Tudom – mondtam egészen halkan, mert tudtam hogy igaza van. Stella, ember és meg fog halni.

-         Akkor meg minek…?

-         Mert szeretem érted? – vágtam közbe. – És amúgy is, az ő élete. És én egészen addig a részese leszek, amíg ő azt nem mondja hogy ne legyek az – zártam le a témát. – Ha Jane holnap sem jön haza, szólok Carlislenak – mondtam majd az ajtóhoz suhantam. – Viszlát Jenna – szóltam hátra, és mielőtt még bármit is mondhatott volna, már kint voltam a ház előtt,és elindultam vissza Stellához. Közben azon gondolkoztam, hogy ez a Jenna sosem képes már feladni?! Akárhányszor meglát, mintha akkor kapta volna meg élete legjobb ajándékát. Az a nézés ki bír készíteni de rendesen. Az út nem volt hosszú, így hamar odaértem a kis La Pushi házhoz. Viszont már kintről éreztem hogy valami nincs rendben. Az első amit észrevettem, az hogy a bejárati ajtó tárva nyitva van. A második hogy vérszag terjengett a levegőben. De ez a szag ismerős volt. Már éreztem valahol…még Volterrában. Amikor Stella azzal a Justin nevű sztárocskával mászkált…igen ez az. De ez….túl sok a vér – állapítottam meg, így gyorsan besuhantam az ajtón. A nappali felől halk beszéd hallatszott.

-         Kérlek szépen ne halj meg…könyörgöm… - suttogott Stella,és már akkor tudtam hogy valami történt azzal a Justinnal. Ahhoz hogy a nappaliba jussak át kellett vágnom a konyhán, de amit ott láttam, még engem is sokkolt. Mindenütt vér volt. Vagyis a padlón. Végigcsordogált a padlón, kis csíkokban. És ez az ő vére volt, azé a fiúé, ez biztos. Gyorsan a nappaliba mentem, de ott aztán a szemem tágra nyílott a döbbenettől. A padló ott is vértől volt maszatos, az ágyon ott feküdt az a Justin, hulla sápadtan, mozdulatlanul. A haja véres volt, ahogy a nyaka is, amin egy kendő volt. Mellette pedig Stella térdelt, és a kezét szorongatta.

-         Úristen, Stella, itt meg mi a franc történt? – kérdeztem ijedség és értetlenség vegyes keverékével. Egyből felém kapta a fejét, és könnyektől maszatos arccal nézett rám. A szemében rémület és fájdalom ült…

Feji :)

Hát, csak sikerült megírni a fejit, igaz kis késéssel, de itt van és rakom is fel. Remélem nem haragszotok nagyon Justin miatt csak most nálam is beütött a Bieber Fever, sorry :)De szerintem nem tart majd sokáig, és most ismételten utálni fogtok a végéért, de igyekszem a kövivel. Puszi nektek: Nica

4. fejezet

Szörnyeteg

-         Stella… - suttogta ijedten Justin, de én mintha meg sem hallottam volna. Amint a vére a számhoz ért, úgy éreztem még több kell. Aztán hirtelen nagy fájdalmat éreztem az ínyemben. Odakaptam, és felkiáltottam.

-         Ness! Mi van veled? Mit csinálsz? – próbálta lefejteni a kezemet a számról. De én tudtam hogy most baj fog történni. Éreztem hogy egy vadállat készül kitörni belőlem, aki Justin vérére szomjazik.

-         Sajnálom – suttogtam, a kezemmel a szám előtt.

-         De mit sajnálsz? – kérdezte zavarodottan, és aggodalmasan tekintett rám. Valahol mélyen bennem kiabált egy érzés hogy őt ne, hiszen ismerem. Hogy nem szabad megtennem, de annyira szomjas voltam. Éreztem ahogy a szemfogam megnő, készen arra hogy átszakítsa a vékony bőrt Justin nyakán.

-         Annyira sajnálom…de a nagyon éhes vagyok… - suttogtam tovább.

-         Itt egy csomó kaja, vagy elmegyünk valahova… - kezdett el gyorsan magyarázni. Hirtelen néztem fel rá. Valamit láthatott a szememben, mert ijedtében hátrahőkölt.

-         Stella,… a szemed… - suttogta rémülten, és tovább hátrált. Lassan kezdtem el felé lépkedni, tempómat az övéhez igazítva.

-         Stella, mi van veled? Mit akarsz csinálni? – egyre jobban félt és egyre gyorsabban hátrált, de beleütközött az ajtófélfába. Világosbarna szemei tágra nyíltak a félelemtől.

-         Nem tehetek róla, annyira finom…és édes…nem tudom irányítani – duruzsoltam. Magamra sem ismertem, ahogy egészen közel léptem hozzá. Már nem tudott hátrálni. Hallottam a szíve gyors dobolását, ahogy a vért pumpálja, és gyors légzését.

-         Stella, mi történt veled? Mit csinálsz? – kérdezte hangosabban, és megpróbált kitérni, de én megfogtam a karját, és olyan erősen rántottam meg, hogy a földre esett, felborítva ezzel egy széket.

-         A francba Stella, mégis mit művelsz!? – fogta meg a fejét ami az előbb nagyot koppant a földön. – Elment az eszed?

-         Ne haragudj – térdeltem le mellé, és egészen közel hajoltam a nyakához. Éreztem ahogy megmerevedik,és szaporán veszi a levegőt.

-         Hmm… - húztam végig az orromat a nyakán, amibe beleremegett,és ismét el akart húzódni, de én szorosan tartottam, és ráültem hogy ne tudjon mozdulni.

-         Stella, eressz el! Ez fáj – nyöszörögte, és megpróbálta kirántani a karját a szorításomból. Apró morgás hagyta el a számat, mire rémülten nézte az arcomat.

-         Úristen…az arcod…a fogad…mi vagy te? – suttogta halála várt arccal, de én csak ismét felé hajoltam. Az az illat, az édes illat…

-         Stella, ne, kérlek ne! Ne csináld ezt! – próbált szabadulni, de újonnan szerzett erőmmel szorosan fogtam. Hiába rángatózott, nem tudott szabadulni.

-         Stella, hiszen ismersz, tudod ki vagyok… én vagyok az Justin! Kérlek Stella, tudom hogy ez nem te vagy – könyörgött és minden erejét bevetve próbált kiszabadulni, de hiába. Nagyon erős voltam. Még sosem éreztem magamat ilyen erősnek.

-         Stella…mi történt veled? – kérdezte egészen halkan, miközben befejezte a kapálózást. Ránéztem az arcára, és mintha egy kicsit kitisztult volna a fejem. A szemében könnyek csillogtak, amitől csak jobban undorodtam magamtól. Abbahagyta a küzdést, feladta, legyőzötten feküdt alattam, miközben én kétoldalt lefogtam a kezeit.

-         Justin… - suttogtam, és egy pillanatra visszanyertem önmagam felett az irányítást. Egy pillanatra felszállt a köd.

-         Stella, te vagy az …? - nézett a szemembe.

-         Nem tudom irányítani… - nyögtem, és éreztem hogy a vadállat kezdi visszavenni az irányítást.  – Sajnálom…- -nyöszörögtem, és éreztem hogy a szemembe könnyek gyűlnek. – Nem tudom mi történik velem…

-         Ness, ne add fel, hallod!? Küzdj ellene! – kérlelt, de éreztem hogy a fogaim ismét megnőnek, és láttam hogy Justin arcára visszatér a rettegés, így tudtam, ismét elveszítettem az irányítást. A vadállat érezte az édes illatot, ami körüllengte, és kívántam, nagyon. Szükségem volt rá.

-         Annyira sajnálom – suttogtam, és a fogaimat a torkába mélyesztettem. Hegyes fogaim nagyon könnyen átszakították a nyakán a bőrt. Akár kés a vajon.

-         Ááá – kiáltott fel fájdalmában, és próbált szabadulni, de én csak erősebben szorítottam. Éreztem ahogy  a vére átáramlik belém, éreztem azt az édes ízt. Annyira finom volt, több kellett. Jobban szorítottam a földhöz, és egyre mohóbban szívtam. Az egész teste rángatózott, ahogy próbált kiszabadulni. A fejét is próbálta elfordítani, de így a fogaim csak jobban a torkába mélyedtek.  A vére végigfolyt a nyakán, vörösesre színezve néhol sötétszőke haját, majd a padlóra folyt. Aztán a kiáltozás lassan abbamaradt, és már nem is kapálózott annyira. A teste elernyedt, és éreztem hogy a kezeit sem próbálja már kiszabadítani. Helyette, megfogta vele az enyémet és megszorította, nagyon gyengén. Gyengén de mégis érezhetően. Az érintése meleg volt, de már korán sem annyira mint korábban.

-         Ness…ne… - suttogta halkan, fájdalmasan, de én mégis meghallottam, és ez elég volt ahhoz hogy a szemem elől eloszoljon a köd. Hirtelen szakadtam el Justintól,és ugrottam hátra. A kezemet a számra tapasztottam, és ijedten meredtem az előttem fekvő mozdulatlan fiúra. A keze ahogy elengedtem, esetlenül hullott a teste mellé, és nem mozdult…

Bocsi...

Először is bocsi hogy csak most hozom a fejit, de csak most tudtam befejezni. Remélem tetszeni fog,és hagytok komikat utána. És előre is bocsánatot kérek, ha a kövi is késni fog csak mostanság nincs sínen az életem...:\ Kicsit összejöttek a dolgok, és őszintén szólva kezdek kiakadni...de nem untatlak titeket ezel, inkább itt a friss.
Puszi: Nica

3. fejezet

Szomjúság

-         Ez komoooly? – kérdeztem döbbenten, szándékosan elnyújtva a szót. – Négyet?

-         Bizony ám – bólogatott Justin büszkén. Ugyanis elújságolta hogy egy díjátadón összesen négy díjat zsebelt be.

-         Ez aztán nem semmi – nevettem fel. – Nem kis pályán játszol az biztos – bólogattam. Mosolyogva nézett rám.

-         Akkor miért is léptél le? Várjunk csak! – álltam meg hirtelen, ugyanis éppen az erdő déli részén sétálgattunk. – A rendőrség nem keres ugye? – kérdeztem rémülten. Nem tudtam elképzelni hogy beállít majd ide az FBI és Justint keresik. Erre ő csak hangosan felnevetett.

-         Nem, ők nem keresnek – rázta a fejét kacagva.

-         Ó hál’ istennek – fújtam ki a levegőt hangosan, mire csak jobban nevetett.

-         Ez nem vicces – löktem meg a karját – Tudod milyen képet vágna nagyi, ha beállítana hozzá az FBI? – kérdeztem, de a mondandóm komolyságát elvette, az hogy vigyor kúszott az arcomra. Valahogy ha ránéztem a vigyorgó fejére, nem tudtam nem elmosolyodni.

-         Hát, gondolom, nem örülne neki – mondta és próbált komoly lenni, persze sikertelenül. Mind a ketten nevetésben törtünk ki.

-         Ha tudnád mennyire hiányoztál – mondta és a szemembe nézett. Mély barna szemeit az enyémekbe fúrta.

-         Te is nekem – mosolyodtam el. És tényleg,valahogy úgy éreztem hogy most minden teljes, ha ő is itt van.

-         Áucs – szisszent fel hirtelen Jus én meg értetlenül néztem rá.

-         Mi a baj? – kérdeztem. Felemelte a kezét.

-         Azt hiszem megvágott ez az ág – mutatta fel a tenyerét, amin ott éktelenkedett egy kis vágás. Nem tudom mi történt velem, de hirtelen vágyat éreztem arra, hogy odamenjek, és tudom hogy undorítóan hangzik, de le akartam nyalni a kezéről a vért. Megízlelni, és ha lehet még többet inni belőle. Valahogy annyira édes illata volt a vérének, annyira csábító…kellett. Közelebb mentem egy kicsit, szinte nem is tudtam magamról. Hívogatott, csábított, ahogy végigfolyt a kezén.

-         Stella, jól vagy? – Justin aggodalmas hangja, és az hogy elhúzta a kezét és a pólójába rejtette, ez józanított ki.

-         Öhm…azt hiszem – motyogtam és hirtelen undorodtam magamtól. Én most komolyan Justin vérét akartam meginni?

-         Nem úgy nézel ki. – jött közelebb – Biztos minden rendben? – nézett rám. Ahogy közelebb jött, megint éreztem  vérének édes illatát, ami ismét csak hívogatott. A fejem ismét fájni kezdett, mintha az ínyemből ki akarna valami törni, fájni kezdett és éhséget éreztem.

-         A fejem…éhes vagyok – ugrottam fel hirtelen. Kicsit hátrahőkölt a gyorsaságomtól.

-         Umm…oké, hát akkor menjünk vissza a házba – mondta zavarodottan, és mellém sétált. Én gyors léptekkel elindultam vissza, mert az éhségem egyre csak nőtt, és valamiért azt éreztem hogy ennem kell. Justin keze már nem vérzett, de a vére illata körbelengte az egész lényét, és annyira csábító volt. Megijedtem magamtól, amikor arra gondoltam hogy a nyakához hajolok, és iszom a véréből. Ez megrémített, mi van velem? A házhoz érve szinte betörtem az ajtót, és a konyhába rohantam. Nagyi nem volt már otthon. Hagyott egy cetlit, hogy elment a városba. A hűtőhöz rohantam és feltéptem azt. Kipakoltam a tartalmát a konyhapultra, és elkezdtem magamba tömni. De ez nem csillapította az éhségemet, több kellett, valami más. És akkor megjelent Justin a konyhaajtóban, és akkor ismét éreztem azt az édes illatot. Akkor már tudtam, hogy ő kell, a vére, most, azonnal. Nem tudtam magamról, nem tudtam parancsolni magamnak.

-         Jézusom, Ness, mi van veled? – nézett körbe, majd végül rám.

-         Mi az?Mit nézel annyira? – kérdezte összeszűkített szemekkel. Én csak bámultam rá. A nyakán lüktető ér egyre jobban vonzott, én éreztem hogy az ínyemből valami ki akar törni. Egészen közel léptem hozzá. Meglepődött, de nem hátrált.

-         Stella, mit csinálsz? – kérdezte halkan. Úgy egy fél fejjel lehetett magasabb nálam, így a nyaka elérhető magasságban volt. Hátrébb toltam, egészen addig, amíg el nem érte a pultot és neki nem ütközött. A kelleténél kicsit erősebben, ugyanis felszisszent.

-         Áu – fogta meg a kezét ami a pultnak préselődött – Most megint felszakadt a seb – mormogta, de én csak megfogtam a vérző kezét és megbűvölve figyeltem, ahogy a vércseppek lefolynak az ujjain, le a kézfején, a csuklójáig.

-         Stella, mi a franc bajod van? Megrémítesz – mondta, egészen halkan, de nem húzódott el. Egészen közel voltam hozzá. A testem az övének préselődött. Egy belső hang azt mondta, tegyem meg, hiszen annyira finom, és  édes, és csábító, de egy másik pedig azt hogy ez nem én vagyok, ezt nem tehetem, hiszen ez Justin. Én mégis az elsőre hallgattam, és Jus kezét a számhoz emeltem…

Friss :)

Hellobello :) Meghoztam a frisset, mivel összegyűltek a komik, sőt még több is lett, aminek nagyon örültem .) Ebben a fejezetben ismét felbukkan valaki, többek örömére, kevesek bánatára...vagy fordítva, ahogy tetszik :) Ez a rész nem lett annyira izgalmas, de a következő már annál inkább az lesz .... és töténik majd valami amire senki sem számít,...egyszóval, lesznek itt még bonyodalmak, bőven is :) Na de nem is húzom a szót, itt a friss,jó olvasást,és a komikat nem elfelejteni :)

Puszi: Nica

2. fejezet

Ismerős

(Stella szemszöge)

Nem tudtam elaludni. Én próbáltam de tényleg nem ment. A fejfájás még csak kiszűnt de itt megint zajt hallottam. Beszédet, kocsi zajt, gyerekek viháncolását, madárcsicsergést, beszélgetést, híreket. Mintha mindent hallanék a közelben. Mintha felerősödött volna a hallásom. De ez lehetetlen. Alec itt volt mellettem, és vigyázott rám. Nem mondtam neki hogy zajokat hallok,mert nem akartam még jobban megrémíteni. Így is látom rajta hogy meg van ijedve, attól hogy ilyen gyorsan eltűnt a betegségem. Örül neki, de fél, ahogyan legbelül én is. Valami hírtelen megszólalt, de olyan hanggal hogy felpattantam az ágyból és talpra ugrottam, majd rémülten néztem körbe. Alec is utánam ugrott.

-         Mi a baj Ness? – nézett rám rémülten. Nem igaz hogy ő nem hallja.

-         Mi ez a zene? – kiáltottam.

-         Ó, csak a telefonom – húzta elő a zsebéből a mobilját, és furcsán nézett rám, de felvette.

-         Igen? – szólt bele, majd pár másodperc múlva,  az arca elkomolyodott. – Hogy mi? És hol van most? – kérdezte rémülten.

-         Alec mi a baj? – kérdeztem miután letette a telefont.

-         Jane, eltűnt. Jenna telefonált, hogy nem jött vissza a vadászatból - mondta idegesen.

-         Azt hiszed hogy a Volturi volt? – kérdeztem.

-         Nem tudom…remélem nem…oda kéne mennem de…

-         Nincs semmi de! Menj! Én már jól vagyok, komolyan! – mondtam határozottan, de csak nem akart elmenni – Alec,nézz rám! Kutya bajom – magyaráztam türelmetlenül – Menj már! – lökdöstem az ablak felé.

-         De, sietek vissza – mondta majd gyors csókot nyomott a számra és el  is tűnt. Még egy darabig néztem utána, majd visszaültem az ágyra. A zajok még mindig ott voltak, így gondoltam megpróbálom zenével elnyomni őket. Bekapcsoltam az Ipodomat, és maxra húztam a hangerőt. A zene ordított, és így a hangok eltompultak mellette. Éppen jött volna a reflén amikor valaki megérintette a vállamat,és meg majdnem hanyatt dőltem ijedtemben.

-         Nagyi, a szívbajt hozod rám – mosolyogtam a felettem álló nagymamámra.

-         Jaj, ne haragudj szívem – szabadkozott – Csak egy fiatalember keres, és azt mondja nem szeretne sokáig kint tartózkodni, így behívtam a nappaliba. Lent vár rád – mondta.

-         Oké, megyek már – mondtam, majd kikapcsoltam az Ipodot, és letettem az ágyamra. ki a franc lehet az? – ezen gondolkodtam amíg lementem. Lehet Chase…Jézusom, mi van ha Chase? – rémültem meg és hírtelen megtorpantam. Az fejem fájdalmasan megsajdult már csak a neve gondolatára is. De mi van ha visszajött és bántani akar? Ettől beugrott egy emlékkép. Chase közeledik felém, és én hátrálok. De itt meg is szakad. Leértem a lépcső aljára, de nem mertem rászánni magamat arra hogy bemenjek a nappaliba. Elállt a szívverésem amikor valaki befogta a szememet. A szívem a bordáimat döngette,és az agyam azon kezdett gondolkodni hogy merre meneküljek, de aztán éreztem hogy a kezek puhák és melegek, és hallottam az illető szívverését is. És egy kellemesen ismerős illatot is.

-         Na ki vagyok? – kérdezte egy édesen csengő hang, és engem elöntött a megkönnyebbülés. De ezt egyből boldogság és öröm követte.

-         Justin! – ahogy megfordultam, olyan lendülettel ugrottam a nyakába. Nevetve emelt fel, és forgott velem körbe.

-         Ness, de hiányoztál – mondta nevetve, de még mindig nem engedett el.

-         Te is nekem – motyogtam a nyakába.

-         Azért ne fojts meg – vigyorgott. Lefejtettem a kezeimet a nyakáról.

-         Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem hirtelen.

-         Ú, ez fájt – tette a kezét a szívére, mire csak a szememet forgattam.

-         Amúgy mondtam hogy mostanság Seattle környékén lógok – mondta csak úgy semlegességet tetetve.

-         Istenem, de hiányoztál már te ökör – öleltem meg újból. Ismét felnevetett és körém fonta a karjait

-         Annyira sajnálom amiket mondtam. Esküszöm nem akartalak megbántani….te lennél az utolsó ember akit valaha is bántani szeretnék, én annyira de annyira..

-         Csss! – tettem a kezemet a szájára. – Felejtsük már el! Oké? – kérdeztem. Vigyorogva bólintott.

-         És eddig hányan ismertek fel? – kérdeztem témaváltás képen.

-         Ömm….úgy hárman. Tudod jól rejtőzködöm, csak nem mindig jön be – rántotta meg a vállát. Most hogy így jobban megnéztem észrevettem hogy kapucnis pulcsiban van és pólóján ott lóg egy napszemüveg.

-         És nem gondolod hogy kicsit feltűnő egy napszemüveg egy ilyen naptalan helyen? – böktem a pólóján lógó szemcsire.

-         Jól van, na. Jobb nem jutott az eszembe – morgolódott aranyosan.

-         Várjunk csak! Te hogy találtál rám? – kérdeztem homlokráncolva.

-         Ez egy nagyon kicsi település. Az első ember megmondta akitől kérdeztem – nevetett fel én meg vágtam egy grimaszt.

-         Igaz – mormogtam – De mesélj már valamit! – mondtam hirtelen. – Új Cd? Vagy fellépések? Koncert? Turné? – soroltam a kérdéseimet,mire csak nevetve intett le.

-         Stella, vegyél levegőt is – kuncogott és megfogta a két kezemet. Furcsa melegség öntött el.

-         Akarsz egyet sétálni? – kérdezte és az ajtóra mutatott. Igazából tudni akartam mi van Alecel, Jake-kel vagy akármi, de ahogy belenéztem Jus várakozó barna szemeibe, valahogy azt gondoltam, miért ne? Hiszen aki akar el tud érni telefonon is, és olyan régen nem láttam már, és annyira hiányzott.

-         Persze – mosolyogtam rá. – Egy perc – mondtam majd felszaladtam a szobámba, felkaptam a telefonomat, a kabátomat és egy csizmát, ugyanis kint ismételten havazott.

-         Itt is vagyok – ugráltam le a lépcsőn. Valahogy még a fejfájásom is elmúlt, vagy lehet csak azért van mert nem figyeltem már oda rá annyira.

-         Hű, ez gyors volt – vigyorgott Jus.

-         Nagyi, elmentem sétálni! – kiáltottam be a konyába, és választ se várva húztam magam után a magában kacarászó Justin - t.

U.I.: Tudom hogy rövidke lett, de mostanság sok a tanulni valóm. De a következőt megpróbálom hosszabbra írni :) Az ötlet már megvan, sőt el is kezdtem írni:))

Puszíííí

II. Könyv :)

Hát,szerbusztok :) Megérkezett a második könyv első fejezete:) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Tudom kicsit sokat kellett, várni, de mentségemre szóljon, hogy rengeteget tanulni, és kevés az időm...:\ De most itt a feji, és ...á, tökre kíváncsi vagyok már úgyhogy rakom is fel :) puszi: Nica
U.I.: Nem baj ha több lesz mint 10 komi ;)

1. fejezet

What's happened?

(Alec szemszöge)

-         Stella…? – kérdeztem bizonytalanul. Hiszen az előbb….nem vert a szíve, most meg…hallom hogy gyorsan dobol. Zihálva ült fel és meredt maga elé egy percig. Nagyon megrémített, pedig engem nehéz megijeszteni, főleg hogy az az én szokásom.

-         Stella…ez…hogy hiszen… - makogtam, de ő csak meredt maga elé üvegesen, majd felém kapta a fejét.

-         Alec… - sírta és kőkemény mellkasomra borult. Automatikusan fontam köré a karjaimat.

-         Stella,mi történt veled? Hiszen az előbb nem vert a szíved…hallottam, most meg élsz…ez hogy…hol voltál…mi történt? – teljesen össze voltam zavarodva. Semmit sem értettem.

-         Én…én… - zokogta – Nem tudom mi történt…minden olyan zavaros. Renesmee azt mondta, hogy elmentél és nem jössz vissza, és ez miattam van – szipogott. Rettentő dühbe gurultam. Tudtam hogy hazudik az a kétszínű kis… - Azt mondta szánalomból vagy velem….aztán elrohantam…sötét volt…és esett az eső is…én felhívtalak,… de a rögzítőd felelt…éppen beszéltem amikor egy alak a kocsim elé ugrott vagy ott állt az út közepén…. – a homlokát ráncolta ahogy próbált visszaemlékezni. – Aztán egy házban ébredtem és… - itt elhallgatott, majd ijedten meredt maga elé – Chase… - suttogta és valamiért engem már a név hallatán elöntött a méreg – Ő volt az…vagyis nem…vagy de…nála voltam…de nem emlékszem semmire – szorította kezét a fejére. – A fejem szét robban….mi ez a zaj? – kérdezte kissé hisztérikusan

-         Css! Most ne gondolkodj ezen – öleltem magamhoz. – Elmegyünk Carlisle-hoz, megvizsgál és minden rendben lesz – mondtam de tudtam hogy ez nem igaz.

-         Alec…tudnod kell hogy én….

-         Már tudom – vágtam közbe – Carlisle elmondta. De Stella, mégis mit gondoltál meddig hallgatod el előlem? – a hangom kicsit mérgesen csengett így visszafogtam magamat. – Úgy gondoltad hogy majd akkor mondod el amikor már haldokolsz? Vagy mégis mit?

-         Sajnálom… - hajtotta le a fejét – Nem akartam hogy emiatt szomorú légy. Annyira jól elvoltál Emmettel és Edwarddal. Nem akartam ezt elrontani…de mi ez a zaj? – kapott újra a fejéhez. Kezdtem egyre jobban megijedni. Én nem hallottam semmit, mármint a kocsi zajon kívül. De az is több kilométerre lehetett innen, azt nem hallhatta.

-         Stella, miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.

-         Szétrobban a fejem! – nyöszörögte,és elkezdett előre-hátra ringatózni.

-         Semmi, baj! Elmegyünk Carlisle-hoz, és megvizsgál, gyere – emeltem fel. Átfonta kezével a nyakamat, én meg amilyen gyorsan csak tudtam elindultam vele.

(Stella szemszöge)

Annyira zavaros volt minden. Semmire sem emlékeztem, vagyis valamire mégis, de a fejem majd szétrobbant, és akárhányszor megpróbáltam visszaemlékezni arra hogy mi történt csak rosszabb lett. Alec nagyon hallgatag volt amíg a Cullen házhoz nem értünk. Gondolom szegény nagyon meg volt ijedve. Nem is tudom mi történt pontosan csak arra emlékszem, hogy amikor kinyitottam a szememet, az ő kétségbeesett arcával találtam szembe magamat. Annyira megkínzott volt az arca, és annyira fájdalmas, mintha épp akkor halt volna meg valakije. Aztán már csak meglepettséget, majd döbbenetet láttam rajta. A fejem még mindig nagyon fájt, vagyis inkább nem is fájt csak zajt hallottam. Mintha egy kocsi karnevál húzna el közvetlen mellettünk, csak még vagy a százszorosára nagyítva a zajt. De ahogy közelebb kerültünk a Cullen házhoz, ez mintha elmúlott volna. Csönd lett, csak a fejfájás maradt meg.

-         Stella, megjöttünk – érintette meg Alec a hajamat, és óvatosan letett a földre. Nem szóltam egy szót sem, csak megfogtam a kezét és hagytam hogy bevezessen a házba. Féltem ha megszólalok, a fejfájás csak rosszabbodik. Bent nagy csodálkozásomra mindenki a nappaliban volt és a kanapén ült egymást nézve. Vagyis majdnem mindenki. Jaket nem láttam sehol sem, de Renesmee és Bella sem ült a többiek mellet. Viszont Edward ott volt, és ahogy beléptünk felénk közeledett, de Alec egy gyors mozdulattal elém állt, és rámorgott.

-         Alec, én nem akarom bántani, csak bocs…

-         Nem érdekel a bocsánatkérésed, sem őt sem engem! Amúgyis, nem neked kéne, neked inkább a lányodat kéne megnevelned, mielőtt más teszi majd meg – mondta és a hangjából kihallatszódott a düh. Edward arca is eltorzult, de nem csak a düh volt rajta hanem fájdalom is.

-         Ha egy ujjal is hozzáérsz Renesmee-hez… - kezdett bele a fenyegetésbe, de Alec csak gúnyosan elvigyorodott.

-         Akkor mi lesz? Rám uszítod a családodat? – horkant fel – Amúgyis, miért nyúlnék hozzá. Előbb utóbb úgyis megkapja a magáét az élettől – mondta majd hozzám fordult. Én némán hallgattam végig ezt a szócsatát,és legbelül nagyon jól esett hogy így kiállt mellettem.

-         Stella, hogy érzed magad? – nézett gyönyörű aranybarna szemeivel az enyémbe.

-         Uhm…jól – hazudtam. Amúgy pocsékul voltam. A fejem majd szétrobbant, és úgy éreztem minden porcikám sajog.

-         Mi történt vele Alec? – kérdezte óvatosan Alice. Ők is a kanapén ültek mint minden Cullen és némán hallgattak. Tudták hogy Alecnek igaza van, és ezért nem szóltak bele a vitájukba Edwarddal.

-         Nem tudom, én csak rátaláltam, de valami nem stimmel…hiszen…én nem értem…ő – makogott. Edwardon látszott hogy nem ért semmit sem.

-         De…meghalt, akkor most hogy hogy itt van? – kérdezte, miután kiolvasta Alec fejéből a válaszokat.

-         Meghalt? – hördült fel most először Jasper.

-         Igen, látom Alec gondolatain keresztül, de aztán felkelt.. – mondta Edward zavaros tekintettel,én meg nem értettem mi a francról beszélnek, hiszen hogy halhattam meg ha itt vagyok?

-         Ezt mi is szeretnénk tudni – válaszolt a kimondatlan kérdésemre Ed.

-         Na, jó. Először is megvizsgálom Stellát.  Aztán majd megbeszéljük ezeket a dolgokat. – mondta végül Carlisle, és hozzám sétált.

-         Alec, te maradj itt! – utasította, amikor követni kezdett minket.

-         De én…

-         Alec, kérlek – néztem rá, amikor tiltakozni akart.

-         Rendben – egyezett bele majd megállt jó messze Cullenék-től, a szoba másik végébe. Carlisle ismét bevezetett a kis rendelőbe, ahol különböző műszerekkel vizsgált meg.  Úgy mint legutóbb. Ami csak rosszabb lett az a fejfájás, és ezt el is mondtam neki. Azt mondta biztosan a sok stressztől van, így adott egy szem fájdalomcsillapítót, majd elvonult abba a kis szobába, és a vizsgálat eredményeit tanulmányozta. Addig én megpróbáltam ismét visszaemlékezni a történtekre, de ahogy elértem odáig  hogy Chasel vagyok a házában és megitat velem valamit, a fejem ismét elkezd fájni, de borzasztóan.

-         Stella, valami itt nincs rendben – jött be Carlisle, és a homlokát ráncolta.

-         Mi a baj? – estem pánikba – Kevesebb időm van mint gondoltad? Meg fogok halni…most? – kérdeztem kissé hisztérikusan. Nem, még nem hallhatok meg, hiszen alig voltam Alecel. Ne…

-         Nem, pont ellenkezőleg. A betegség a szervezetedből…teljesen eltűnt, mintha soha nem is lett volna. – mondta, én meg teljesen ledöbbentem.

-         Hogy mi? – kérdeztem értetlenül.

-         Nyoma sincs a ráknak. A szervezeted teljesen egészséges. – mondta én meg annyira megkönnyebbültem hogy a nyakába borultam.

-         Nem fogok meghalni?  - kérdeztem zokogva. Örömömben elsírtam magamat.

-         Nem, a felvételek szerint, semmi bajod…de Stella, én ezt nem értem… - mondta és teljesen össze volt zavarodva, de engem egy csöppet sem érdekelt ez most. Csak az zakatolt a fejemben, hogy élni fogok, és együtt lehetek Alecel.

-         Ne foglalkozz a részletekkel doki – nevettem fel, majd lepattantam a vizsgáló asztalról, és kirontva az ajtón a nappali felé rohantam. Odaérve, Alec felé futottam, aki automatikusan tárta szét a karjait, és én pont akkor ugrottam bele. Megpördült velem, én meg erősen a nyakába csimpaszkodtam.

-         Hallottad? – kérdeztem szipogva, de azért nevetve.

-         Igen – mondta mosolyogva.

-         Ez…ez, én nem…istenem, annyira szeretlek – borultam a nyakába. Erősen magához szorított,és arcát a hajamba temette.

-         Én is nagyon szeretlek, én Stellám – suttogta. Felnéztem rá. Ő is engem nézett. Lassan, két keze közé fogta az arcomat, és óvatosan megcsókolt. Annyira hiányzott már ez. Ahogy hideg ajkai egybeolvadnak az enyémekkel. Szorosan a nyaka köré fontam a karomat, és visszacsókoltam. Valaki hangosan megköszörülte a torkát, Emmett pedig alig bírta visszatartani a nevetését. Elpirultam, és arrébb húzódtam Alectől, aki ezen csak jót kuncogott.

-         Mi is hallottuk amit Carlisle mondott….de ez hogy lehetséges? – kérdezte Alice.

-         Nem tudom – mondta Carlisle, aki most lépett be a nappaliba. – Csak azt tudom, hogy Stellának az ég világon semmi baja nincs…csak van valami furcsa ebben az egészben. Egy ilyen komolyságú betegség, nem tűnik csak el úgy. – rázta a fejét.

-         Hát…arra emlékszem hogy Chase megitatott velem valamit…nagyon rossz íze volt. Mint ..mint a vasnak, meg a sónak… - próbáltam visszaemlékezni, de nem sikerült.

-         Mit itatott meg veled? – kérdezte Edward kíváncsian.

-         Nem tudom… - a fejem kezdett ismét szétrobbanni.

-         Mi történt akkor Stella? – faggatóztak tovább, nekem meg csak rosszabbodott a fejfájásom. Mintha mindenki egyszerre beszélne.

-         Nem tudom….nem emlékszem…én…nem – fogtam meg a fejemet, és lecsúsztam a földre. Alec ijedten kapott utánam.

-         Stella… - fogta meg a karomat, de én csak a fejemet fogtam, hátha akkor elmúlik. – Hagyjátok már békén! Nem emlékszik, nem hallottátok?! – dörrent rá a többiekre.

-         De Alec, ha nem tudjuk mit itatott meg vele, veszélyes is lehet… - kezdett be Carlisle, de Alec belefojtotta a szót.

-         Elég! – kiáltott fel, és felém fordult.

-         Stella, minden rendben. Nem kell visszaemlékezned, nyugodj meg – mondta lágy kellemes, nyugtató hangon. Felnéztem rá. Arany szemében tiszta aggodalom égett. Csak bólogattam.

-         Gyere, hazaviszlek. Ott nyugodtan pihenhetsz – mondta és felkanalazott a földről.

-         De Alec… - kezdett volna tiltakozni Alice, de Edward közbeszólt.

-         Alice, hagyd! Gondolom nem akarsz vak vagy süket lenni – figyelmeztette, mire Alice elhallgatott. Szótlanul nézték ahogy Alec kivisz a házból, és futva elindul velem Nagyihoz.