Sziasztok! :D

Na szóval az a helyzet, hogy kicsivel hamarabb hoztam a frisset, mert a hétvégére elutazunk és nem hiszem hogy Vasárnapra visszajönnénk. Ez egy ilyen átmeneti fejezet lett, és bocsi hogy mostanában ilyen lightosak a fejik, de hamarosan beindulnak az események, ígérem :) addig is remélem tetszeni fog ez is, és légyszí írjatok komikat, mert az mindig jól jön. Puszi : Nica

7. fejezet
„Nyári Szakkör"

Egy hónap. Körül belől ennyi ideje vagyunk együtt Alecel. Szinte minden nap vele vagyok. Azért csak szinte, mert nem akarja hogy a huga Jane, gyanakodjon. Ezért muszáj neki néha otthol maradni. A hét hét napjából, úgy négyet vele töltök. Anyának azt mondtam, hogy nyári szakkörre járok olaszból. Tudom csúnya dolog hazudni, de részben végülis igaz. Alec tanít olaszul. Csak elég nehezen megy. De ő nagyon türelmes, és valahogy ha ő magyarázza jobban megértem mint Mrs. Montez hablatyolását. Igaz szerintem az is közre játszik ebben, hogy nem tudom levenni a szememet Alec gyönyörű arcáról. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az angyal az enyém, És csak az enyém. Mivel nappal általában süt a nap ezért, egy régi raktárféleségben szoktunk találkozni. Jó tágas, és hiába süt be a nap csak én látom Alecet. De van egy kis probléma. Jenna. Alec elmesélte, hogy milyen tervel állt elő Jane. Csak azért fogadták be ezt a Jenna nevű vámpírlányt, hogy visszacsábítsák Alecet az emberi vérre. De szerinte ez nem fog összejönni, mert ő nem tudna már embereket ölni. És azt mondta, hogy Jenna sem egy nagy szám. Ilyenkor csak megforgattam a szememet. Rengeteget mesélt a Volturiról, és arról is hogy miként lett a tagja. Tizenhat éves volt, amikor átváltoztatták, őt és Janet. A szüleit nem is ismerte, hiszen árvaházban nőttek fel, de egy este kiszöktek. És akkor történt meg a baj. Az utcán kóboroltak amikor találkoztak Aro-val. Azt kérdezte tőlük szeretnének e egy jobb életet. És ők persze igent mondtak. De akkor még nem tudták mire vállalkoznak. Alec elmondása szerint Jane mindig is élvezetét lelte mások szenvedésében, és a képessége is ehhez köthető. Igen, a vámpíroknak vannak képességeik. Alecnek valamilyen köd, amit ha kiterjeszt másokra, olyan mintha megvakultak volna, vagy éppen süketekké vagy némákká tudta őket tenni. Egy szóval meg tudta fosztani őket az érzékszerveiktől. Jane meg a pillantásával fájdalmat tud okozni. De azt mondta találkozott olyan vámpírral is aki tud olvasni mások gondolataiban, vagy látja a jövőt. Én ilyenkor szájtátva figyeltem. Mesélt az úgy nevezett családjáról. Van Aro, aki a főnök szerűség és egyben olyan mint valami apa, de Alec sosem tekintette annak. Aro mellett van még két fő személy. Caius és Marcus. Ők hárman olyanok mint valami uralkodók. Régebben négyen voltak, de Carlisle – azt hiszem így hívják – nem bírt itt élni. Ő már akkor is állati véren élt és nem bírta nézni az öldöklést. Alec szerint most Forksban él és van egy szép nagy vámpírcsaládja. Aztán ott volt Demetri és Felix, akinek a nevét merő gúnnyal ejtette ki. Amikor rákérdeztem azt mondta, hogy őt utálja szinte a legjobban. Heidi volt az a nő akit láttam. A „beszerző”. És végül Jenna és Jane, Alec huga. Örültem hogy ennyi mindent megosztott velem, és mesélt az életéről, de cserébe nekem is be kellett számolnom az életem minden egyes percéről. Meséltem neki anyuról és apuról, hogy kiskoromban elváltak. Arról hogy eddig Miamiban éltem. Az iskoláról ahová jártam. A régi barátaimról, és az újakról. Egy szóval az egész életemről. Most este tíz óra van. Ma mellőznöm kellett Alec társaságát. Be kell vallanom nagyon nehezemre esett. Egész nap unatkoztam. Anyu dolgozott, és én meg egyedül voltam a házban. Éhes voltam, ezért elcsoszogtam a konyháig és készítettem magamnak egy szendvicset, amit ráérősen elmajszoltam. Úgy döntöttem ideje lenne lefeküdnöm, úgyhogy elindultam lezuhanyozni. Miután végeztem, elmentem keresni valamit amiben aludhatok. Egy törülközőt csavartam magam köré és a szekrényemhez mentem. Addig kotorásztam amíg megtaláltam a kedvenc pólómat. Anyu szerint ijesztő de én imádtam. Az elején egy farkas volt és vicsorgott. A hátulján is volt egy farkas fej. Tudom eléggé nem lányos, de imádom a farkasokat, a kutyákat meg főleg. Mindig is szerettem volna, de apu nem akarta, mert szerinte az nagy felelősség és ő nem tudott volna vigyázni rá míg én suliba vagyok. Úgyhogy nem volt kutyám. Kerestem a pólóhoz egy rövid sortot és belebújtam. Visszamentem a fürdőbe, fogat mostam, és megfésültem a hajamat. Utána visszamentem a szobámba és lefeküdtem aludni. Nem kellett sokat várnom. Hamar elnyelt az álmok világa. Álmomban a mi házunkban jártam. Nem a mostaniban, ahol anyuval lakom, hanem a Miamiban lévő házunkban. A szobámban ültem, és valamit olvastam, de egyszer csak hatalmas robbanást hallottam. Ezután változott a helyszín, már nem a szobámban hanem a nappaliban voltam. De a kép ami a szemem elé tárult borzalmas volt. A nappali romokban, és én pedig a közepén ülve zokogok. Zihálva ültem fel az ágyamban. Ilyen értelmetlen álmom még nem is volt. Ez semmihez sem volt köthető. Felhúztam a lábaimat és a kezemmel átöleltem őket. Végignéztem a sötét szobán, az órám világos fényét keresve. Meg is találtam az éjjeli szekrényen. Hajnali kettőt mutatott. Nagyszerű. Most mit csináljak reggelig, mert hogy aludni nem fogok tudni az biztos. Lassan lekászálódtam az ágyról, és bementem a fürdőmbe. A tükörbe nézve, szó szerint megijedtem magamtól. A hajam, mint aki egy hete nem fésülködött, és a szemem alatt is lila karikák éktelenkedtek. Felsóhajtottam és egy fésűvel elkezdtem kibogozni a hajamat. De mivel tíz perc kínlódás után sem sikerült, úgy döntöttem inkább kimosom. Engedtem egy jó nagy kád habos vizet és belemerültem. A langyos víz teljesen ellazított, és úgy éreztem itt el tudnék aludni. De nem szabad. Egyszer már elaludtam, még Miamiban, amikor úgy hét éves lehettem. Arra ébredtem hogy apa rázogat és kiabál, hogy mégis mi a francot csinálok. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Még vagy úgy egy órán keresztül áztattam magamat, addig is telt az idő. Miután a hajamat is sikerült rendbe tennem, kimásztam a kádból, és megtörölköztem. Akkor jutott az eszembe, hogy a ruhámat bent hagytam a szobámba. Magamra tekertem a törölközőt, és visszamentem. A szekrényemhez érve válogatni kezdtem. Nem terveztem, hogy visszaalszom ezért már nem pizsamát akartam felvenni. Az ágyra dobtam egy farmer rövidnadrágot, és egy halványkék toppot. Még nagyban nézelődtem, hátha találok valami másat, amikor két hűvös kar fonódott a derekamra.

- Annyira gyönyörű vagy – suttogta egy a karokhoz tartozó gyönyörű hang.
- Alec, a szívbajt hoztad rám – mondtam remegő hangon. A szívem úgy vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről.
- Sajnálom – susogta, és lélegzete cirógatta a nyakamat. – de annyira ellenállhatatlan vagy – folytatta és orrát végighúzta a nyakamon. Felsóhajtottam és szembe fordultam vele. A szeme most nem arany hanem fekete színű volt. De nem az éhségtől, hanem a vágytól. Nem vártam meg hogy mondjon valamit. Ajkaimat, az ő jéghideg kőkemény ajkához nyomtam. Meglepődött, de hamar kapcsolt és viszonozta a csókot. Egyik keze végigsiklott a gerincemen, a másikkal a hajamba túrt. Elkezdtem hátrafelé tolni, de közben ajkaim nem hagyták el az övét. Amikor elértük az ágyat, Alec elvesztette az egyensúlyát és ráhuppant az ágyra, én pedig rá estem. Belemosolygott a csókunkba. Kezeim felfedező útra indultak fekete inge alatt. A felsőteste is ugyan olyan kőkemény és jéghideg volt, és elég kidolgozott. Mintha márványból faragták volna ki.
- Olyan jó illatod van vizesen – nyögött fel két csók között. Én csak kuncogtam. Ajkai a fülemnél voltak.
- Stella, bánthatlak – suttogta, nem túl meggyőzően.
- Kockáztatok – mondtam és ismét lecsaptam ajkira. Nagyon nehezére esett igaz, de eltolt magától.
- De én nem. Nem tudnám elviselni ha fájdalmat okoznék neked – mondta és fanyarul elmosolyodott. Felsóhajtottam.
- Értem – motyogtam, majd felálltam.
- Most hová mész? – kérdezte kicsit durcásan.
- Felöltözni? – kérdeztem vissza.
- Oh.. .ja, bocs – motyogta. Elmosolyodtam zavarodottságán, és bementem a fűrdőbe hogy felöltözzek. Az ajtót félig nyitva hagytam és a mögé álltam. Így tudtam közben beszélni Alecel.
- És, hogyhogy itt vagy? – kérdeztem derűsen.
- Hát, igazából unatkoztam, és gondoltam meglátogatlak. Remélem nem zavar. – válaszolt.
- Dehogy is zavar. Én szeretek veled lenni. Sőt.. – mondtam, miközben magamra rángattam a kisnadrágot.
- Tudod azt hittem még alszol. De nem aludtál. Miért is? – kérdezte kissé zavarodottan.
- Csak… nem tudtam aludni. De azt hittem, hogy ma „Jane-s” napod van – mondtam és belebújtam a toppba.
- Elvileg igen, de Aro elküldte valahova. És én meg nem bírom Jennával egy légtérbe sokáig. – mondta panaszosan. Elnevettem magamat.
- Ó te szegény – kuncogtam, és kimentem a fürdőből. Alec az ágyamon ült, de amint kiléptem az ajtón, már előttem állt. Felszisszentem a gyorsaságát látva.
- Bocsi – kért elnézést amikor látta hogy meglepődtem.
- Öhm… igazából nem zavar. Csak nem vagyok hozzászokva – motyogtam zavartan. Elmosolyodott és megölelt. Nem tudom meddig álltunk úgy, de egyszer csak Alec felsóhajtott.
- Nekem mennem kell – motyogta a hajamba. Elhúzódtam hogy láthassam az arcát.
- Miért? – néztem rá vádlón.
- Mert Jane sem lesz ott sokáig ahova küldték, és nem akarom hogy gyanakodjon. Nem tudom mi lenne velem ha bajod esne. – sóhajtott fel. Én csak a szememet forgattam.
- Rendben – mondtam és lábujjhegyre álltam hogy megcsókolhassam.
- Szeretlek – suttogtam a csókunk után.
- Én még jobban – kuncogott és kisuhant az ablakon. Én pedig mosolyogva néztem utána.

Szió! :D

Meghoztam a következő fejit, ami szerintem kicsit lightosabb lett. Azért remélem tetszeni fog, és légyszíí írjatok komikat. Csak hogy tudjam hogy folytassam e vagy ne. És nagyon köszönöm az eddigi 7 rendszeres olvasót. Puszí: Nica

6. fejezet
Egy tökéletes nap

Másnap reggel, kipihenten ébredtem. A tegnapi álmomon gondolkodtam. Azon hogy Alec itt volt velem. Nagyon jó lehet a képzelőerőm, mert elég élethű volt. Szinte még most is érzem a karjait körülöttem. De tényleg, mintha még mindig a karjaiban tartana. Na jó, ideje lenne felébredni – gondoltam és kinyitottam a szememet. Meglepődésemben, akkorát ugrottam, hogy leestem az ágyról és a fenekemre huppantam. Alec tényleg ott volt, és most kíváncsian fürkészett. Becsuktam a szememet és megráztam a fejem. Csak képzelem, csak képzelem – mondogattam magamban.
- Stella, Valami baj van? – kérdezte aggodalomtól csengő hangon. Újra kinyitottam a szememet, és hitetlenkedve bámultam rá.
- Te… te… - dadogtam. Felhúzta egyik ívelt szemöldökét.
- Mi van velem? – kérdezte lassan és egy ügyes mozdulattal felpattant. Odajött hozzám és leült velem szemben törökülésben. Gyönyörű aranyló tekintetét az enyémbe fúrta.
- Itt vagy – állapítottam meg és abban a pillanatban hogy erre rájöttem el is pirultam. Hogy viselkedhettem ilyen hülyén. Mindjárt elsüllyedek.
- Igen, itt vagyok – mondta lassan és gyanakvóan fürkészett.
- Ohh…ugh… én csak… - makogtam és ha lehet még vörösebb lettem – halványan elmosolyodott.
- Stella, bökd már ki végre – mondta.
- Csak, tudod… azt hittem tegnap este csak álmodtam és… - lesütöttem a szememet. Felkuncogott és az állam alá nyúlva felemelte a fejemet.
- Nem vagy te olyan kreatív – mondta kedvesen mosolyogva és lágyan megcsókolt. A szívem azonnal negyedik fokozatra kapcsolt. Karommal átfontam a nyakát és egyik kezemmel selymes, barna hajába túrtam. Ő is közelebb vont magához. Aztán hirtelen vége szakadt a csóknak, és Alec már sehol sem volt. Döbbenten néztem körül, és éppen szólítani akartam, amikor anya feje bukkant fel az ajtóban.
- Jó reggelt, szívem – mosolygott, aztán furcsán nézett rám.
- Ness, miért ülsz a földön? – kérdezte homlokráncolva.
- Ööö…hát én csak...leestem az ágyról – részben végülis igaz volt.
- Értem – kuncogott. – Csak azt akartam mondani, hogy kész a reggeli. És ha elmész a városba akkor vigyél magaddal esernyőt – mondta és ki is ment. Esernyőt? Mégis minek az ide? - kérdeztem magamba, de amikor kinéztem az ablakon megtaláltam a választ. Ugyanis kint a ragyogó napsütés helyett, borús égbolt látványa fogadott.
- Hát igen, eléggé el van borulva. Ness? –kérdezte egy mézédes hang, közvetlenül a hátam mögül. Hirtelen megfordultam.
- Hát igen, tudod a Vanessa a második nevem és anyuék régen így neveztek. És most valahogy megint rám ragadt – magyaráztam. Elmosolyodott.
- Ness. – mondta ki újra a nevet. – Ez tetszik – ismerte be végül.
- Alec, kérdezhetek valamit? – kérdeztem hirtelen, mire értetlenül nézett rám.
- Persze hogy kérdezhetsz – mondta zavarodottan.
- Hát, szóval… azon gondolkodtam, hogy… ha kimész a napra akkor… - elég kínos kérdés volt és úgy is éreztem magamat.
- Nem fogok e porrá égni? - kérdezte és hallottam a hangjában bujkáló mosolyt. Szégyenlősen bólintottam. Felkacagott.
- Nem, nem lesz belőlem egy marék hamu.
- Akkor miért nem jössz ki nappal? – csúszott ki a számon a kérdés.
- Hát, nem égek porrá, de az emberek nem is láthatnak meg olyankor – magyarázta.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.
- Majd megmutatom, ha sütni fog a nap – mondta mosolyogva.
- Megegyeztünk - vigyorogtam. – Van mára programod? – kérdeztem hirtelen.
- Nincs, miért?
- Hát, ha van hozzá kedved. Körbevezethetnél a városon. Mutathatnál pár érdekes helyet – mondtam, mire valamiért elvigyorodott. Mintha valami vicceset mondtam volna. De nem kérdeztem rá.
- Persze, szívesen. Neked bármit – mondta, majd lehajolt és újra megcsókolt. A nap hátralevő részét Alec társaságában töltöttem. Igaz nem sütött a nap, de mégis meleg volt. Egy kis nyári ruhát vettem fel ami Alecnek nagyon is tetszett. Elvitt a parkba, ahol volt egy hatalmas szökőkút. A víz térdig ért benne. Ezt onnan tudom hogy elég közelről megszemlélhettem. Ugyanis Alec meghívott fagyizni, és én megkérdeztem tőle hogy ő nem eszik e. Azt mondta nem eszik emberi étkeket. Én pedig kíváncsi voltam, ezért megkértem, hogy a kedvemért kóstolja meg. Elvette tőlem a fagyi kelyhemet, és a szájához emelte. De olyan savanyú képet vágott hozzá, mintha valami kutyaszar lenne ott és nem csoki vanília fagyi. Már majdnem megnyalta, amikor direkt meglöktem a kezét és így szinte az egész képe tiszta fagyis lett. Kitört belőlem a nevetés mert, olyan képet vágott, mint aki trágyát szagolt. Már fájt a hasam a sok nevetéstől.
- Szerinted ez vicces? – kérdezte vészjósló hangon. Még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést, ezért csak bólogattam. A következő pillanatban már a levegőben voltam, utána pedig a szökőkút közepén.
- Héj! – Kiáltottam, de megcsúsztam és fenékre estem. Az egész ruhám csupa víz volt. Alec a szökőkút szélén állt és nevetett. Összeszűkített szemmel méregettem.
- Segítenél? – kérdeztem sértődöttem és a kezemet nyújtottam. Egyből ott termett és megfogta a karomat. Úgy tettem, mint aki feláll, de az utolsó pillanatban megrántottam jéghideg karját, és így ő is mellettem landolt. Prüszkölve jött a felszínre. Selymes haja, most vizesen szanaszét állt, mert megrázta a fejét. Egymásra néztünk és mind a kettőnkből kitört a nevetés. De még így, csurom vizesen, csapzott hajjal is kimondhatatlanul gyönyörű volt. Az én személyes angyalom. Észrevette a méregetésemet, mert érdeklődve figyelt.
- Mit nézel annyira? Még mindig fagyis a képem? – kérdezte és az arcát tapogatta. Elnevettem magamat.
- Nem, csak…
- Csak? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Annyira hihetetlen hogy itt vagy, és… és velem… - ráztam meg a fejemet, amitől a hajamból záporozni kezdett a víz.
- Mi ebben a hihetetlen, hiszen te annyira különleges vagy – simított végig az arcomon, és a szemembe nézett. Aranyszínű tekintete szinte égette az arcomat.
- Az, hogy te annyira… tökéletes vagy – motyogtam, de biztos voltam benne hogy meghallotta.
- Hidd el, fel sem érek hozzád – suttogta és megcsókolt. Abban a pillanatban, amikor hideg ajka az enyémhez ért, elszállt minden kételyem. Akkor nem számított más, csak ő és én. De a pillanat nem tartott sokáig, mert beszélgetésre lettem figyelmes. Igaz egy szót sem értettem belőle, mert olasz volt, de egyre hangosabb lett.
- Azt hiszem, jobb lenne kimászni a szökőkútból, mielőtt szólnak a rendőröknek – szólalt meg szórakozottan Alec.
- Igen, tényleg jó lenne – bólogattam kuncogva. Előbb Alec mászott ki, majd engem is kisegített. Csak úgy tocsogtam a vízben, és a tornacipőm is cuppogott.
- Na, szép – pufogtam és a cipőmre mutattam. – És ezek után hova tudunk menni? – kérdeztem és közben a ruhámból csavargattam a vizet.
- Hát, ahogy látom nem sokára ki fog sütni a nap, úgyhogy jobb lenne elhúzni a városból. Hacsak nem akarok közlekedési dugót okozni – viccelődött és közben az eget kémlelte. Kezdtem izgatott lenni.
- És hová megyünk pontosan? – kérdeztem és közben Alec nyugodt profilját néztem.
- Van a közelben egy erdő. Valahol a város szélénél. Ott szoktam vadászni. Ha gondolod, oda mehetünk – válaszolta majd rám nézett.
- De csak akkor, ha megmutatod mire gondoltál a napfénnyel kapcsolatban – vigyorodtam el ravaszul.
- Rendben – mosolygott, és kézen fogott. Egy sikátorféleséghez érkeztünk, ahol megállt.
- Hú, ha most nem ismernélek, megijednék – motyogtam és végignéztem az igen sötét kis utcán. Kísérteties kuncogást hallottam, de mire Alecre néztem, már nem volt ott. Megfordultam, de ott sem volt senki.
- Alec, ez nem vicces – kiáltottam remegő hangon. Kezdtem megijedni. Valami megmozdult a sötétben.
- Kérlek, gyere elő – nyüszögtem. Felsikítottam és megugrottam, amikor két hűvös kar a derekam köré fonódott. Hirtelen megfordultam, és Alec vigyorgó képével találtam szembe magamat.
- Ez egyáltalán nem volt vicces! – morogtam és a mellkasát püföltem.
- Héj, nyugi – csitított és lefogta az őt ütő karjaimat.
- Ne haragudj, de tudod a régi szokásokat nehéz elfelejteni – az utolsó mondatot már csak motyogta.
- Miért régen halálra rémisztgetted az embereket?- kérdeztem csípősen. Az arca megrándult az elfojtott érzelmektől. Már meg is bántam amit kérdeztem.
- Ne haragudj, csak annyira megijedtem – kértem elnézést és átöleltem a derekát.
- Nem, te ne haragudj! Nem lett volna szabad rád ijesztenem – motyogta.
- Felejtsük el, De nem úgy volt, hogy le kell innen lépnünk? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolatait az előbbi témánkról. Nem felelt, csak elvigyorodott és a hátára kapott. A következő pillanatban már száguldottunk is. Elképesztő érzés volt. Mintha repülnék. A fákból csak egy elmosódott csíkot láttam, és a szél a hajamba kapott. Félúton lehettünk mert már lehetett látni az erdőt. Ekkor fényt láttam ezért felnéztem az égre. A nap sugarai utat törtek maguknak a felhők mögül. Mire lenéztem, már a saját lábamon álltam, és Alec meg velem szemben. Amint a nap sugarak a bőréhez értek, mint ezernyi apró gyémánt csillogni kezdett. Akkor, ott abban a pillanatban, tényleg úgy nézett ki mint egy angyal. Óvatosan nyújtottam ki a kezemet, mert féltem hogy csak egy látomás és mindjárt szertefoszlik, de nem. Ott állt édes kis mosollyal angyali arcán. Lehunyta a szemét, amikor kezeim megérintették selyem finomságú arcát. Végigsimítottam az arccsontján, a homlokán, a szemhéján, és végül az ajkain, amiken kis mosoly játszott.
- El sem tudom mondani hogy ez milyen érzés – suttogta és megfogta a kezemet. Az érintése mint mindig most is jéghideg volt, én mégis melegséget éreztem. Szorosan magához ölelt, én pedig karjaimmal átfontam a derekát. Arcát a hajamba fúrta.
- Annyira finom illatod van – motyogta és még szorosabban ölelt.
- Köszi… - mondtam mosolyogva. Nem tudom meddig állhattunk ott, de én akármeddig bírtam volna. Egy dologban biztos voltam. Még hozzá abban, hogy feltétel nélkül és visszavonhatatlanul beleszerettem Alecbe. És akkor sem hagynám el, ha az életem múlna rajta.

Díj :D

Köszönöm a díjat Elenának ! :D

Blogok akiknek küldöm, mert megérdemlik :D

GreenGirl: http://jacobandnetty.blogspot.com/

bea: http://newlifewithawolf.blogspot.com/

Liz: http://alkonyat-utan.blogspot.com/

BettY: http://betty-aszerelemara.blogspot.com/

Trixy: http://trixy-amieljnazelismlik.blogspot.com/

Nilla:http://millicentalston.blogspot.com/

És még sorolhatnám a sok szuper blogot :D

Mégegyszer köszí :D

Puszí

Sziasztok !

Na, szóval, meghoztam az ötödik fejezetet :D Új szereplővel bővül a történet, aki elég sok baj okozója lesz majd a későbbiekben :D Köszönöm az eddigi 5 rendszeres olvasot és a 2 komit :D Remélem több is lesz majd. Elég sokat dolgozok egy fejezeten, úgyhogy légyszí írjatok véleményt, hogy jó e vagy nem. Puszí: Nica

5. fejezet
Az új ”családtag”

(Alec szemszöge)

Jane, egyszerűen tombolt, amikor meglátott belépni a kapun.
- Te meg hol a francba jártál megint? Mindenki csak rád vár! Nagyon furcsa vagy mostanában, és mi ez a nagy zenei rajongásod? – csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Az égnek emeltem a szememet, és elindultam a szobám felé. Megfogta a karomat és visszarántott.
- Most meg hová mész? – sziszegte, és tudtam mire készül. Kis mosoly jelent meg a szája szélén és ebből tudtam, hogy a képességét akarja használni rajtam. Nagyon ritkán csinált ilyet, úgyhogy most nagyon dühös lehetett. De mielőtt bármit is tehetett volna megelőztem és kiterjesztettem rá a ködömet. Ugyanis ez volt az én képességem. A bénító köd. Ha ezt kiterjesztem a vámpírokra, akkor el tudom venni az érzékszerveiket. Megvakíthatom, megsüketíthetem őket, sőt még a szaglásukat is el tudom venni. Ezért is vagyok olyan fontos Aronak. Én és Jane vagyunk, a csapatja gyöngyszemei.
- Alec, hagyd abba! – kiáltotta.
- Csak akkor, ha nem használod rajtam a képességedet – válaszoltam neki hűvösen.
- Jó, nem használom, csak vedd le rólam a ködöt – hisztizett. Nagyon rossz érzés lehet, ha nem látsz semmit sem.
- Ígérd meg! – folytattam.
- Megígérem! – szinte már visított. Lassan visszahúztam a ködöt és néztem Jane reakcióját. Dühösen fújtatott.
- Figyelmeztetlek, bármikor vissza tudom csinálni – szóltam előre, mert nagyon úgy nézett ki, mint aki mindjárt a falnak ken. Erre csak fújt még egyet és megragadta a karomat.
- Gyere! – morogta és a trónterem felé húzott. Ott kinyitotta az ajtót és szó szerint belökött rajta.
- Á, végre itt a mi kis vegetáriánusunk! – hallottam meg Aro hangját, aki az emelvényen állt és mellette pedig egy alacsony alakot pillantottam meg. Kirántottam a karomat Jane kezei közül, ugyanis még mindig azt szorongatta és félek olyan ideges most, hogy le is szedné azt.
- Alec, kedvesem! Hadd mutassam be neked Jennát. Az új családtagunkat – mondta ünnepélyesen és a kis alak felé intett. Az pedig felém fordult. Egy alacsony, ezüst szőke hajú lány volt. Mondható szépnek is, bár Stellához fel sem ért a szememben. Emlékszem mennyire megvetettem Edward Cullent, amikor idejött és halálért könyörgött, mert azt hitte meghalt a szerelme, aki egy halandó volt. Nem tudtam felfogni, hogy szerethet egy halandó lányt, és hogy képes érte meghalni. És tessék. Most én ugyan ebben a cipőben járok. Én is egy halandót szeretek és bármire képes lennék érte. Gondolatmenetemet egy csilingelő hang szakította félbe.
- Szia, a nevem Jenna. – nyújtott kezet, és úgy nézett rám, mintha most kapta volna meg élete legjobb karácsonyi ajándékát. Eléggé megrémisztett.
- Hello, én meg Alec vagyok – ráztam vele kezet, de hamar el is húztam. Bár ahogy láttam ő úgy tervezte tovább fogja a kezemet.
- Örvendek – mosolygott csábosan.
- Szóval, mostmár mehetek? – fordultam Aro felé.
- Na de Alec, mi lehet olyan sietős! Gondolom, Jenna örülne, ha megmutatnád neki a szobáját – mosolygott Aro, de én kiolvastam a szeméből a fenyegetést.
- Igen, nagyon örülnék – mondta Jenna, csillogó szemekkel. Komolyan ez a lány a frászt hozza rám.
- Okkéé – mondtam elnyújtottan és megforgattam a szememet. Jenna erre elmosolyodott, és ha jól láttam összenéztek Janenel. Valami készül itt, és én nem tudok róla –futott át az agyamon. Jenná-val az oldalamon kimentem az ajtón és elvezettem a szobájáig. Egész úton egy szót sem szóltam, de mindig olyan érzésem volt, hogy figyel engem. Ijesztő.
- Ez a te szobád – mutattam rá egy kis faajtóra a folyosó végén. Nehezen elfordította a szemét az arcomról, és ránézett a szobájára. Kinyitotta az ajtót és bement. Úgy láttam jobb, ha én most óvatosan lelépek, úgyhogy lassan elkezdtem hátrafelé araszolni, majd vámpírsebességgel elsuhantam a szobámba. Ott aztán bezártam az ajtót és amióta itt vagyok, most először, lefeküdtem az ágyra. Nem tudom miért raktak ágyat a szobákba, hiszen a vámpírok sosem alszanak, de most tényleg jól jött. Hanyatt feküdtem, és a plafont bámultam. Közben Stellán járt az eszem. Tudja, hogy mi vagyok, mégis velem van és szeret engem. Elég bátor csajszi az biztos. De ha Aro és legfőképpen Jane tudomást szerez róla, akkor megölik, és én abba belehalok. Mostantól ő az életem. Hm…furcsa, egy évvel ezelőtt ha valaki azt mondja hogy egy halandó lányba szeretek bele, kiröhögöm és lehet még szét is szedtem volna darabokra, és most tessék. Tényleg szeretem Stellát. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. Visszaemlékeztem, milyen volt amikor megcsókoltam. Soha életemben nem éreztem még így. Felfoghatatlan érzés volt ott tartani a karomban, és érezni a teste melegét. Ekkor óriásit csattant az ajtóm. Akkorát hogy még én is megijedtem, pedig vámpír vagyok. Ijedtemben felugrottam az ágyról.
- Hogy lehetsz ekkora bunkó? – ordibált Jane. Felsóhajtottam és az égnek emeltem a szemet. Hát sehol sincs már nyugtom?
- Otthagyod, egyedül? Már megbocsáss, de ez nem úriemberhez való viselkedés - folytatta egy oktávval feljebb.
- Megmutattam neki a szobáját. Nem ez volt a dolgom? – kérdeztem unottan.
- Hogy te mekkora egy marha vagy! – fújtatott és hallottam, hogy sűrven átkozva engem eltrappol. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg elment, kinyitottam az ajtót és kikukucskáltam. Tényleg nyoma sem volt. Fellélegeztem és elindultam kifelé. De valaki az utamba állt.
- Te meg hová settenkedsz? – kérdezte mosolyogva Jenna. Gondolatban felnyögtem. Miért pont vele kellett összefutnom. Megint olyan hülyén néz rám. A hideg kiráz tőle.
- Öhm… Csak ki a levegőre – magyaráztam. Felcsillant a szeme.
- Mehetnék én is veled? Mutathatnál pár érdekes helyet – mondta reménykedve, és közelebb araszolt hozzám, úgy hogy a kezünk összeért.
- Azt hiszem majd máskor – húztam ki magamat és elhúztam mellette. Amikor kiértem a kapun, megálltam. Valami itt nem stimmel. Janet sosem érdekli senki sem. Akkor most miért kapta így fel a vizet. Valamire készül, és meg kell tudnom hogy mire. Megkerültem az óratornyot és a hátsó ajtón át mentem be, hogy még véletlenül se fussak össze Jennával. Egyenesen Jane szobája felé vettem az irányt. Meg kell tudnom mi folyik itt. Az ajtó előtt megtorpantam. Beszélgetés foszlányok ütötték meg a fülemet.
- Annyira csökönyös és bunkó, hogy nem ismerek rá – háborgott Jane. Valahogy sejtettem kiről lehet szó. Hát persze hogy rólam.
- Hagyd már Jane! Idő kell neki. Az idő mindig segít. Majd feloldódik – ez pedig Demetri volt. Mostanság sokat van Janel. De vajon mi a francról beszélnek?
- Azért kértem Arot, hogy fogadja be Jennát, hogy hátha Alecnek megtetszik és Jenna majd visszatéríti az emberi vérre. Amióta állati véren él, nagyon fura - szóval erről van szó. Nem tudják elviselni, hogy megváltoztam és nem vagyok gyilkos. Rettentő dühös lettem. Összeszorítottam az öklömet.
- Tudom Jane, tudom – sóhajtott Dem is.
- Vissza akarom kapni a régi bátyámat – sziszegte Jane. Mindig csak dühös tudott lenni, de ha nem volt az, akkor talán még rosszabb volt.
- Nem tudom, hogy valaha is a régi lesz e – mondta Demetri. Nekem elég volt ennyit hallanom. Elhúztam onnan, ki az ajtón, el messze az óratoronytól, be az erdőbe. A dühömet vadászatban éltem ki. Két szarvas és egy medve után nyugodtabbnak éreztem magamat. Tisztán tudtam gondolkodni. Vissza kell mennem és úgy tenni mintha nem hallottam volna semmit sem. Folytatni a szerepjátékot, hiszen nincs más választásom. De közben van valaki, aki erőt ad ehhez az őrülethez. Valaki, aki miatt el tudom viselni ezt. És ez a valaki az Stella. Így ezzel a gondolattal mentem vissza. Persze, miért is ne lettek volna a kapuban, amikor visszamentem. Demetri és Felix álltak ott.
- Héj haver, láttad már az új csajt? – emelgette a szemöldökét Felix. – Igazi kis bombázó.
- Akkor miért nem hajtasz rá? – kérdeztem hidegen és elmentem mellettük.
- Mert te jössz be neki – kiáltott utánam, de én nem foglalkoztam vele. Az előcsarnokban ott volt az új recepciós Stacy. Az előzővel Gianna-val történt egy kis baleset. Felix nem tudott uralkodni magán és hát… rossz vége lett.
- Hello, Stacy – köszöntem rá. Kicsit megugrott.
- Szia, Alec. – köszönt és elpirult. Mindig ez történik, ha a közelében vagyok. Vagy ha bármelyikünk a közelében van.
- Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem és felvettem a legszebb mosolyomat. Bevált. A szíve őrült tempóban kezdett verni. Igaz, ritkán látni engem mosolyogni.
- Persze, bármit – makogta.
- Megmondanád Jane-nek, ha erre jár, hogy elmentem vadászni? – kérdeztem lágy hangon.
- Ho… hogyne – dadogta.
- Köszönöm – mondtam és ismét a kijárat felé vettem az irányt. Útközben ledobtam magamról azt a hülye flancos egyenruhát. Már elegem volt abból, hogy mindig csak köpeny és egyenruha. Mint valami szerzetes, komolyan. Mivel olyan hajnali három körül lehetett, így még nem kelt fel a nap. Gyorsan elmehetek Stellához. De muszáj volt valami ürügyet kitalálnom és a vadászat pont megfelelő volt. Jó gyorsan elszaladt az idő – elmélkedtem, miközben a város másik vége felé futottam.


(Stella szemszöge)

A szobámban ülök, és a plafont bámulom. Tudom nem nagy időtöltés, de nem tudok aludni. Pedig én megpróbáltam, nem is egyszer, de valahogy sehogy sem sikerült. Anya már fél kilenckor bevágta a szunyát. De érthető is hiszen mostanság sokat dolgozik. Amikor Alec elment, még sokáig álltam ott és néztem magam elé. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a csókot. És az agyam egyik része azon gondolkodott, mi lett volna, ha nem zavarnak meg minket. De ezt a gondolatot mindig kiűztem a fejemből, hiszen Alec egy vámpír. És gondolom ez nem lehetséges… vagy igen? Ki tudja. Átfordultam a másik oldalamra és megpróbáltam aludni, ugyanis hajnali három volt, és én még nem is aludtam. Egyre nehezebb lett a szemhéjam. Még kómásan érzékeltem egy hűvös fuvallatot, de már annyira elnyelt az álmok világa, hogy nem volt erőm kinyitni a szememet és megnézni, hogy mi volt az. Álmomban ismét egy erdőben jártam, csak most teljesen egyedül bolyongtam. Kerestem a kiutat, de mindenhol csak feketeség honolt. Valami figyelt engem a bokrok közül. Éreztem. Gyorsabban szedtem a lábaimat, de megbotlottam egy kidőlt fa ágában és a földre estem. A hátam mögött hallottam egy ág reccsenését, és ezt egy hang is követte.
- Jobban tetted volna, ha a közelébe sem mész! – sziszegte dühösen a hang, és kilépett a fák közül. Egy alacsony alakot láttam, de az arcát homály fedte.
- Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél – szólaltam meg félelemtől remegő hangon.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! Ne add itt az ártatlant! Miattad változott meg… - szinte már ordított. – De semmi baj –folytatta mézes mázosan – Ennek mostmár vége! – fejezte be a beszédet és rám is ugrott volna, de Alec elém ugrott. Nem tudtam honnan került oda, de örültem neki.
- Nem nyúlhatsz hozzá! – morgott az előtte álló személyre. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna egy óriási szürke farkas, vagy medve vagy… mit tudom én mi, rávetette magát Alecre. Arra ébredtem fel, hogy torkom szakadtából sikítozom, és két hűvös kar fonódik körém.
- Csss, nyugodj meg! Csak álmodtad – nyugtatott egy dallamos lágy hang. Ránéztem.
- Istenem, Alec! – borultam a nyakába zokogva.
- Stella, mi van veled? Megrémítesz – hallottam aggodalomtól csengő hangját. Tényleg itt volt, és egy karcolás sem volt rajta. Jól van.
- Semmi bajom, csak rosszat álmodtam – szipogtam bele fekete ingébe. Észrevettem, hogy nincs rajta se a köpeny se az a hülye egyenruhaszerű izé.
- Héj, meguntad a díszhuszár öltözékedet? – böktem fekete ingére. Elvigyorodott de az aggodalom még mindig ott égett aranyszínű szemében.
- Ja, elegem lett belőle – mosolygott le rám.
- Amúgy hogy hogy itt vagy? Nem mintha nem örülnék neked, mert nem is tudod hogy mennyire örülök, csak nem értem. Azt hittem a hugod életfogytiglanra ítél – nevettem el magamat.
- Hát, nem sokat tud tenni ellene, hogy eljöjjek. Amúgyis azt hiszi, vadászaton vagyok – vonta meg a vállát.
- Olyan jó hogy itt vagy – bújtam szorosan hozzá. Átölelt hideg karjaival.
- Örülök, hogy itt vagyok veled – suttogta a fülembe. Hozzásimultam márványsima mellkasához, és belélegeztem mámorítóan édeskés illatát. A karjai között hamar elnyomott az álom.

Hát meghoztam a negyedik fejezetet :D Elég sokat ügyködtem rajta, úgyhogy remélem tetszeni fog :D Mint eddig mindig most is lesz benne izgalom. Jó olvasást és légyszííí írjatok komikat :D Puszi: Nica

4. fejezet
Védőangyal

A tudatlanság jó. Nem fáj, nem fáraszt, de ami a legfontosabb az, hogy semmit sem érzel. Valami ilyesmi történt most velem is. Nem fájt semmim se. Mintha lebegnék, itt a semmi közepén, egy békés, nyugodt helyen. Meghaltam volna? Nem tudom, de most itt, ezen a helyen jól éreztem magamat. Nem akartam elmenni. Valami mégis megzavarta a lelki nyugalmamat, itt a semmi közepén. Méghozzá az, hogy valami megpróbálta kipréselni a vizet a tüdőmből. Egyre élesebben éreztem a nyomást a mellkasomon, és a torkom is égni kezdett. Ez így már nem tetszett. Túlságosan fájt. Egyre több mindent éreztem és a hallásom is kezdett visszatérni.
- Stella, ne add fel! Lélegezz! – unszolt egy bársonyosan gyönyörű hang. Lehet tényleg meghaltam? Vagy már mindenhol az ő hangját hallom?
- Könyörgöm, nyisd ki a szemedet! – úgy hangozott mintha sírna, de az nem lehet, ő nem sírhat. Látnom kell, hogy nem csak hallucinálok. Lassan kinyitottam a szememet. Mindent homályosan láttam.
- Stella? Stella, hallasz engem? – hajolt hirtelen felém. Mostmár tisztábban láttam. Alec volt az. Tényleg ő volt az.
- Alec… - krákogtam, és torkomra mintha sósavat öntöttek volna. Megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Igen, én vagyok az – a haja csurom vizes volt. Csapzottan tapadt gyönyörű, szabályos homlokára. Fekete inge, és sötét nadrágja teljesen átázott. A nap hétágra tűzött, de mi egy nagy szikla árnyékába voltunk behúzódva.
- Hogy érzed magad? Fel tudsz ülni? – kérdezte és az arcára megint kiült az aggodalom. Bólintottam. Felsegített ülő helyzetbe. A levegő elég nehezen áramlott ki és be a tüdőmből. Megint Alecre pillantottam. Még mindig aggodalmasan fükészett. A ruhája csurom vizes volt, és észrevettem, hogy nincsen rajta a köpenye.
- Stella kérlek, szólalj meg – könyörgött. Halványan elmosolyodtam.
- Már jól vagyok. – motyogtam erőtlenül. Kis mosoly jelent meg a szája szegletében. Most ugrott be, hogy erre vártam négy hosszú napja. Hogy láthassam őt. Az arcára pillantottam, hogy megjegyezzem minden egyes négyzetcentiméterét. Az ajkának, állának, orrának szabályos ívét. A gyönyörű szemeit amik… várjunk csak. A szemei. Arany barnák. Ez meg hogy lehet?
- Min agyalsz ennyire? – kérdezte kíváncsian. Márványsima homlokán apró ráncok jelentek meg, amikor összehúzta a szemöldökét.
- Azon hogy, a szemed… - ekkor kiáltást hallottam a hátam mögül. Kate és Ang szaladtak felém. Ijedten Alecre néztem. Nem akartam, hogy elmenjen. Ki tudja, mikor látom újra.
- Sajnálom, mennem kell – motyogta, de én megragadtam a kezét.
- Ne menj el! – suttogtam, mert féltem nincs hangom. – Én veled akarok maradni, akármi is vagy! – mondtam kicsivel határozottabban. A szeme tágra nyílt a meglepetéstől, majd a félelemtől. Ekkor a kiáltások közelebbről hallatszottak, és én odakaptam a fejemet, mire visszafordultam, Alec már nem volt ott. A szívembe hasított a fájdalom. A könnyek mardosták a szememet, de nem sírtam el magamat. Hiszen ma már elhatároztam, hogy megkeresem, és meg is fogom. Még ma. Ez az egy biztos.
- Héj, Stella… - kezdte Kate, de valamit láthatott rajtam, mert elég furán nézett - veled meg mi történt? – térdelt le mellém.
- Öhm… Semmi. Miért? – kérdeztem ártatlanul.
- Csak mert úgy nézel ki, mint aki vízbefulladt.- nevetett fel. Én is vele nevettem, de ha tudná, milyen közel jár az igazsághoz. Ekkor befutott Ang is. Egy óriási gyros tállal a kezében.
- Kaja! – rikkantotta és nekiálltunk enni. Igaz én csak nyámnyogtam, mert nem igazán tudtam enni a történtek után. És a torkom minden egyes falatnál szörnyen fájt. Viszont rengeteget ittam. A só teljesen kiszárított. Angelina és Kathrine még egy csomót beszélgettek, főleg Zack-ről, én pedig ültem és hallgattam. Lassan megszáradtam, úgyhogy felvettem a ruhámat. Úgy fél óra múlva elindultunk vissza. Fél négy volt, úgyhogy még van időm megkeresni Alecet. Elbúcsúztunk és Kate kitett a házunknál. Bent anya fogadott.
- Szia, Kicsim. Jól mulattál? – mosolygott. Magamra erőltettem én is egy mosoly félét.
- Aha, szuper volt. De most sietek. Még gyorsan el akarok ugrani abba a könyvesboltba. – füllentettem.
- Persze menj csak. – mondta, mire én megfordultam és indultam is.
- Várj csak Ness! – kiáltott utánam. Meglepődötten fordultam meg. Tízéves korom óta nem nevezett így. Ugyanis a Vanessa volt a második nevem, és kiskoromban anyáék így becéztek. De amikor elváltak, valahogy ez a név is lekopott rólam. Így most meglepődtem, hogy újra hallom.
- Hú de régen nem hallottam ezt a nevet – fordultam vissza mosolyogva.
- Hát gondoltam nem bánod. Annyira illik hozzád. – mosolygott kedvesen.
- Persze hogy nem, anyu – válaszoltam.
- Tessék – mondta és a kezembe nyomott egy 50 euróst.
- Köszi, anyu – mondtam és puszit nyomtam az arcára.
- Nincs mit. Gondoltam kell egy kis költőpénz – felelte és visszasietett a konyhába, ahol éppen főzött valamit. Beszaladtam a szobámba, lekaptam magamról a fürdőruhát és kerestem egy pólót és egy farmert. Belebújtam, felkaptam a váll táskámat, beledobtam a pénztárcámat és rohantam is kifelé. Mivel nem nagyon tudtam olaszul a keresés elég rosszul ment. Több embertől is kérdeztem az utat, de amint meghallották a Volturi nevet elkezdtek valamit magyarázni. Persze olaszul, úgyhogy egy szót sem értettem. Végül meghallottam, ahogy egy nő angolul beszél, és arra vettem az irányt. Egy kisebb turistacsoportnak magyarázott.
- Körbevezető utunk során, megnézhetik a kastélyt és az óratornyot, majd megismerkedhetnek az alapító családdal. A Volturikkal. – ennél a szónál felkaptam a fejemet. Odamentem a nőhöz.
- Elnézést – szólaltam meg mire, mosolyogva felém fordult. – Az imént jól hallottam, hogy Volturit mondott? – kérdeztem.
- Igen, az alapító családtagok. A túra során találkozni fogsz velük. Te is a csoporthoz tartozol? – kérdezte. Barátságosnak tűnt. Szőke hullámos haja, és lilás színű szeme volt. Már rá akartam vágni, hogy nem, én itt lakom, de aztán úgy döntöttem, miért is ne.
- Igen, persze – feleltem és én is rámosolyogtam.
- Akkor, ha mindent megbeszéltünk. Indulhatunk is – mondta hangosabban, hogy mindenki hallja. A csoportban szinte mindenkinek volt fényképezőgépe. Voltak, akik nem is angolul beszéltek, hanem franciául, vagy számomra ismeretlen nyelven. Mikor megérkeztünk a kastélyhoz, a nő akit Heidinek hívtak, megvárta, amíg mindenki összegyűl. Én a sor legvégén álltam, hogy tudjak nézelődni és ne siettessenek hátulról. Egy hatalmas kapun mentünk be. Az előtérben volt egy csomó festmény. Álmélkodva nézegettem őket, mígnem egy sötét folyosóhoz értünk. Csak pár lámpa égett oldalt. Egyszer csak elérkeztünk egy talán még a bejárati kapunál is hatalmasabb ajtóhoz. Majdnem odaértünk, amikor az kivágódott és Alec lépett ki rajta. Lehajtott fejjel ment előre. Mielőtt megszólíthattam volna, felém kapta a fejét, és a szeme tágra nyílt a rémülettől.
- Jössz? – szólt egy hang közvetlenül mellőlem. Heidi állt ott és még mindig mosolygott, bár most a szeme inkább fekete volt, mintsem lila.
- Persze – motyogtam, és elindultam be az ajtón. Még mielőtt elérhettem volna, valaki megragadta a derekamat, és a következő dolog, amit érzékeltem, az hogy egy szobában ülök egy ágyon. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Ijedtemben felugrottam és körbenéztem. Alec az ajtónál állt és engem nézett elgyötörten.
- Hogy találtál rám? – kérdezte fojtott hangon. Még mindig nem tudtam megszólalni, csak ziháltam és leroskadtam az ágyra. Alec egyből mellettem termett. Ez olyan gyorsan történt, hogyha pislogok egyet, lemaradok az egészről. Megugrottam, amikor hozzáért az arcomhoz. De nem azért mert féltem tőle, hanem azért mert olyan gyorsan mozgott és meglepődtem. Ő ezt úgy értelmezte hogy tőle félek ezért hátrálni kezdett. Az arcán szomorúságot és fájdalmat láttam. Még mielőtt elmehetett volna, megragadtam a kezét. Rám nézett, és a szeméből kíváncsiságot olvastam ki.
- Maradj itt - motyogtam. Leült mellém, de zavart, hogy nem szólal meg. De ha nem ő, akkor én.
- Alec… - kezdtem. Aranyszínű tekintetét az enyémbe fúrta. Éppen folytatni akartam, amikor sikítozást hallottam. Egyre hangosabb lett, és afelől a terem felől jött ahová én is be akartam menni. Alecre néztem. Lehajtotta a fejét és összeszorította a szemét, mintha nem akarná hallani, mintha fájna neki, amit hall. Ekkor leesett. Azért hozták ide azt a sok embert, hogy… Az a nő Heidi olyan mint egy beszerző. Ő hozza az … ételt. Megölik őket. Az a sok ember mostanra mind halottak. És tényleg. A sikítozás lassan elhalt, és minden olyan csendes lett. Felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Megpróbáltam kinyitni, de Alec megelőzött és már bezárta az orrom előtt. Hátrahőköltem a gyorsaságától és elkezdtem lassan hátrafelé araszolni.
- Az a sok ember…Megölték őket – suttogtam és a szemem megtelt könnyekkel.
- Igen – mondta halkan, elkínzottan és közelebb lépett.
- És te pedig, része vagy ennek a gyilkolásnak. Tudom mi vagy, és mit teszel! - mondtam vádlón és lecövekeltem, bár a bátorságomat tompította hogy a hangom remegett.
- Stella… - kezdte, de közbevágtam.
- Hogy csinálhatod ezt? – szegeztem neki a kérdést. – Ezek csak ártatlan emberek, és te megölöd őket! – szinte már kiáltottam, és az ajtóhoz szaladtam. Megint nem tudtam kinyitni, mert Alec a vállam fölött átnyúlva becsukta azt.
- Kérlek ne! Hagyj elmenni! – suttogtam, és mostmár tényleg féltem.
- Stella…- kezdte, de én közbevágtam.
- Ha már úgyis ez lesz a vége, akkor miért nem hagytad, hogy bemenjek azon a tetves ajtón? – sziszegtem, és a könnyeim kicsordultak.
- Én téged sosem bántanálak, és azt sem hagyom hogy bárki más bántson. Kérlek, ne félj tőlem.– suttogta a fülembe. Szembefordultam vele. Az arca csak néhány centire volt az enyémtől. Szinte éreztem bódító leheletét.
- De azokat az embereket mégis bántod. Ők csak ártatlan emberek Alec! – mondtam, de a végén elcsuklott a hangom. A könnyeim mostmár megállíthatatlanul folytak.
- Én nem bántok senkit sem! – minden egyes szót kihangsúlyozott. Könnyes szemeimen keresztül, értetlenül néztem rá.
- De te vámpír vagy! Vért iszol – most mondtam ki először a jelenlétében, hogy mi is igazából. Kicsit őt is sokkolta, amit hallott, de hamar összeszedte magát.
- Igen, de nem emberit. –még mindig magas volt nekem. Látta rajtam hogy nem értem, mert megfogta a kezemet és az ágyához húzott. Leültünk, majd kezemet két tenyere közé fogta. Elképesztően hideg volt az érintése, mégis jól esett.
- Figyelj Stella. Igen, tényleg vámpír vagyok, de én már nem emberi vérrel táplálkozom. – magyarázta, és közben egyik kezével letörölte a könnyeimet.
- Azt mondtad már. Szóval régen te is…
- Igen, úgy egy hónapja nem ittam emberi vért. Már nagyon régóta kínoz a tudat, hogy ártatlan embereket ölök, de nem tehettem semmit sem. Úgy tudtam, hogy egy vámpír nem lehet más csak gyilkos szörnyeteg. – miközben mesélt meg-meg rándult az arca az emlékektől. Bíztatóan megszorítottam a kezét.
- De tegnap rájöttem van más mód is –folytatta, de én közbevágtam.
- Akkor te három hétig nem… táplálkoztál? – nem tudtam hogyan kérdezzek rá erre a dologra ezért használtam a táplálkozás szót.
- Igen, ezért is féltem a közeledbe menni. Nem akartalak bántani, mégis majdnem megtettem –suttogta, és nekem eszembe jutott az az éjszaka, amikor olyan furcsán viselkedett.
- Akkor majdnem eluralkodott rajtam az éhség, de a hangod valahogy kijózanított.
- Azt mondtad van más mód. És mi az? – kérdeztem rá.
- Nem emberi, hanem állati vérrel táplálkozom. – motyogta. – Persze az emberi vér csábítóbb és finomabb, de rájöttem, ha csak állati vért iszom, akkor nem vagyok gyilkos. És a szememnek is jobb színe van – tette hozzá mosolyogva.
- Akkor ezért más a szemed – csaptam a homlokomra, mire elnevette magát. Jó volt nevetni, látni. Amikor szomorú volt akkor én is valahogy az voltam.
- Szóval vámpír vagy – jelentettem be egyszerűen.
- Ja, valami olyasmi – mosolyodott el halványan.- Megértem, ha ez neked sok, és nem akarsz többé látni. De muszáj, volt ezt elmondanom mielőtt döntesz – mondta és az arca elkomolyodott. Én már tudtam hogyan fogok dönteni. Alec egy vámpír, aki vért iszik, de ő nem gonosz. Lehet, hogy régen az volt, de már nem. És akármi is ő, én szeretem. Kihúztam az egyik kezemet az övé alól, mire lehajtotta a fejét. Azt hitte úgy döntöttem itt hagyom. Elmosolyodtam és végigsimítottam az arcán. Kíváncsian emelte fel a fejét.
- Nem érdekel mi vagy Alec! Én, nem hagylak el – feleltem mosolyogva. Megkönnyebbülten fellélegzett, és két keze közé fogta az arcomat. A szívem őrült tempóban kezdett verni, amikor angyali arca az enyémhez közeledett. Lassan és gyengéden érintette, sima ajkait az enyémekhez. Leírhatatlan érzés volt, ahogy márványsima, édes ajka együtt mozgott az enyémmel. Mindét kezemmel átöleltem a nyakát. Ő a derekamat fogta meg és közelebb húzott magához. Jéghideg keze végigsiklott a gerincemen, és ettől felforrt a vérem. Még közelebb húztam magamhoz. Testünk teljesen összetapadt. Én húzódtam előbb el, hogy levegőt tudjak venni. Ajka a fülemnél volt.
- Stella – suttogta a nevemet, amitől libabőrös lettem. Az ajkait kerestem, és amikor megtaláltam újra egy csókban forrtunk össze. A következő pillanatban már az ágyon feküdtem és Alec felettem volt. Egy pillanatra meglepődtem, de utána elmosolyodtam, és magamhoz húztam. Nem tudom mi történt, de mire kettőt pislogtam Alec már az ajtóban állt. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de a szájára tette az ujját jelezve hogy maradjak csendben. Odaszaladt, valamilyen hifi szerűséghez és bekapcsolta azt. A zene hangosan kezdett ordítani. Dörömböltek az ajtón.
- Alec, bent vagy? – hallottam meg egy női hangot.- Lehalkítanád ezt a hülye ricsajt, még én sem hallok tőle semmit sem. –kiáltott be, és amikor hallotta, hogy Alec nem hajlandó lehalkítani folytatta.
- Hát, jó! De beszélni akarok veled, és ha befejezted ezt a marhaságot, gyere ki! Amúgy is Aro már csak rád vár!– elég dühösnek hangzott. Onnan tudtam, hogy már messze jár, hogy Alec lehalkította a zenét.
- Huhh – lélegzett fel. – Ez meleg volt – sóhajtott és leült mellém.
- Az. Mit csinált volna, ha megtudja, itt vagyok? – kérdeztem, de Alec arcából ítélve tudtam a választ.
- Ohh… értem – motyogtam. Rájöttem. Azért kellett a zene hogy meg ne hallja a szívverésemet. Szorosan magához ölelt. Én is átkaroltam a derekát.
- Amíg velem vagy nem eshet bajod – suttogta a fülembe és engem megnyugtatott ez a gesztus.
- Ki kell, hogy vigyelek innen, gyorsan! – határozta el és felpattant az ágyról.
- És ezt mégis hogyan tervezed anélkül, hogy bárki is észrevenne? – kérdeztem savanyúan. Őszintén szólva nem akartam vámpír vacsora lenni.
- Szinte mindenki a trónteremben van. Igazából nekem is oda kellene mennem – elmélkedett.
- De miért? – kérdeztem értetlenül.
- Mert valaki csatlakozni akar a Volturihoz - sóhajtott.
- Ugh… és mi lesz. Valamilyen beavatási szertartás vagy ilyesmi? – kérdeztem. Ezüstösen felkacagott.
- Nem – rázta a fejét nevetve – Csak Aro be akar neki mutatni mindenkit.
- Ki az az Aro? – kíváncsiskodtam tovább.
- Majd mindent elmondok és elmagyarázok, csak nem itt – felelte és kézen fogott, majd az ajtó felé húzott. Kiérve az előtérbe észrevettem, hogy tényleg nincs itt senki. Akadálytalanul eljutottunk egészen a recepciós pultig, ahol viszont egy fiatal nő ült. Csodálkoztam is mert embernek nézett ki.
- Ő ember – állapítottam meg.
- Igen az – felelt Alec.
- És tudja? – kérdeztem elborzadva.
- Igen – felelte halkabban.
- Akkor meg miért…
- Ő is vámpír akar lenni – válaszolt kimondatlan kérdésemre.
- Ó… - motyogtam. A fal szélénél megálltunk, hogy én ne látszódjam.
- Maradj itt. Mindjárt visszajövök – mondta majd odasétált a nőhöz, aki látszólag el volt foglalva valamilyen újsággal. De amint meglátta Alecet, eldobta és igazított egyet a haján. Majdnem elkuncogtam magamat. Alec valamit mondott neki, mire az elpirult és a mosdó felé vette az irányt.
- Mit mondtál neki? – kérdeztem rá egyből amikor már visszaért. Elvigyorodott.
- Azt hogy elkenődött a sminkje – mondta.
- Ez nem vicces. Egy ilyen helyzetben ez igenis rossz és kínos– vettem védelmembe a nők sminkelési jogait.
- Milyen ilyen helyzetben? – kérdezte ravaszul összehúzott szemmel.
- Jaj, ne mond már hogy nem vetted észre. Az a nő teljesen odavan érted – mondtam meg neki a nyilvánvalót.
- Ó igen? Csak nem vagy féltékeny? – kérdezte és olyan pimaszul nézett hogy elakadt a szavam. Csak tátogtam.
- Tudtam én – felelte büszkén. Kihúztam magamat.
- Dehogy is voltam féltékeny… én csak, észrevettem – feleltem nem túl meggyőzően.
- Na persze – horkantott fel.
- Te… - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót egy csókkal. Igaz rövid, de nagyon édes csók volt. Miután ajka elhagyta az enyémet még egy darabig csukva tartottam a szememet, mégis én nyitottam ki előbb. Alec szeme is csukva volt. Arcán kis mosoly ült.
- Mmm… - komolyan úgy hangzott mintha dorombolna. De ez nem az a félelmetes dorombolás volt amit aznap este hallottam, hanem kedvesebb, lágyabb.
- Egyetértek – mosolyogtam. Kinyitotta a szemét, és lágy arany tekintetét az enyémbe fúrta.
- Életemben először éreztem ilyet. Ez az érzés semmihez sem fogható – mondta mosolyogva. – Mintha megint verne a szívem. Olyan meleg és kellemes.
- Egyetértek – ismételtem meg az előző szavamat. Kedvesen mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Stella, én azt hiszem… szeretlek – a hangja óvatos volt. – Még soha, senkinek nem mondtam ezt.
- Hát örülök, hogy én vagyok az első ember, akinek ezt mondod. És… én is szeretlek. Ha tudnád mennyire – sóhajtottam és én is megérintettem selymes arcát. Ekkor csörömpölés hallatszott a nagyterem felől. Alec megmerevedett.
- Esküszöm, ha két percen belül nem dugja ide a képét, én fogom megölni – hallottam egy dühös női hangot. Valószínűleg ugyan az volt, aki az előbb az ajtót ostromolta.
- Sietnünk kell, hunyd le a szemedet – és én hallgattam rá. Csak annyit éreztem, hogy a hátára kap, és csak úgy süvít mellettünk a szél. Ki akartam kukucskálni, de féltem rosszul leszek. Úgy négy perc után, Alec megérintette a hajamat.
- Itt vagyunk Stella. – amikor kinyitottam a szememet, a házunkkal találtam szembe magamat.
- Ez meg… hogyan… te… mi – csak makogtam össze-vissza. Nem tudtam felfogni, hogy a városnak szinte a másik feléből, hogy a francba jutottunk négy perc alatt ide.
- Mondjuk, úgy hogy egész életem során most futottam a leggyorsabban – vigyorgott, utána elkomolyodott.
- Mennem kell, nehogy Jane utánam jöjjön – sóhajtott.
- De ugye látlak még? – kérdeztem rémülten. Melegen lemosolygott rám.
- Persze. Amint tudlak, meglátogatlak, ígérem – mondta lágyan és csókot lehelt a számra. Mire kinyitottam a szememet már nem volt ott.

3. fejezet
A tengerpart

(Alec szemszöge)

Négy nap telt el az óta, mióta úgy elveszítettem a fejemet. Négy gyötrelmesen hosszú nap. A szobámban ülök, bezárkózva. Jane kezd kiakadni a viselkedésemen, és persze azon, hogy teljesen elgyengültem. Azóta sem ittam, pedig Jane és Demetri mindent megpróbáltak. Kétszer is hoztak nekem egy embert, hátha teljesen bekattanok és iszom végre, de én nem nyitottam ki az ajtót. Hiába is olyan erősek, én olyan ajtót kértem még régebben, amin nem jut át senki. Legyen az akár ember, akár vámpír. Valahogy tudtam, hogy egyszer még a hasznomra válik, és tessék. Most is jól jött. Tehát itt ülök, és várom, hogy történjen valami. Nem tudom lehetséges e a mi fajtánknál hogy halálra éheztetem magamat, de én meg fogom próbálni. Kopogtak az ajtómon, ma már negyedjére.
- Alec, kérlek! Ne csináld ezt! Nyisd már ki azt a rohadt ajtót! – hallottam meg Jane könyörgő hangját az ajtó túloldaláról. Meg sem próbálta betörni, ugyanis ma már többször is kudarcot vallott.
- Hagyj békén Jane – motyogtam erőtlenül. Hallottam, hogy morog és nekimegy az ajtónak.
- Nem – bumm – Teheted – bumm – Ezt – bumm – Velem! – bumm. Minden egyes szónál jókora erővel az ajtónak ütközött.
- Hallod? Alec! A testvérem vagy! Ne hallj meg! Csak te vagy nekem. – elcsuklott a hangja. Megdöbbentem. Jane sosem mutat semmilyen gyengéd érzelmet az emberek vagy inkább senki iránt sem.
- Sajnálom Jane – suttogtam, de tudtam, hogy meghallja. Nem szólt semmit sem csak hallottam, ahogy elsétál. Megint ott maradtam a gondolataimmal. Aznap este majdnem megöltem azt, aki némi reményt csempészett az eddigi hamis életembe. Az illata akkor olyan erővel csapott le rám, hogy elvesztettem az irányítást. De amikor meghallottam a hangját, amibe rémület csengett, valahogy eltűnt a vörös köd… egy időre. Muszáj volt elküldenem, különben nem tudtam volna megállni. De az az érzés, amikor számomra forró keze az arcomhoz ért, semmihez sem volt fogható. Valami annyira vonzott ebben a halandó lányban, hogy nem tudtam megállni, hogy ne találkozzak vele. Pedig ez nagy hiba volt. Megint dörömböltek az ajtómon. Az égnek emeltem a szememet.
- Hagyj már békén Jane – morogtam.
- Nyugi haver, csak én vagyok az Felix – gondolatban felnyögtem. Már csak ő hiányzott ide.
- Te meg mit akarsz? – kérdeztem hűvösen.
- Héj, nem illik így beszélni a legjobb cimboráddal – poénkodott. Még hogy legjobb cimbora… Majd ha befagy a pokol.
- Hallottam erről a „nem iszom többé vért” dologról. És meg kell, mondjam… tisztára megkattantál haver – röhögött fel.
- Ha csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem, akkor akár mehetsz is – sziszegtem dühösen.
- Na, ne izélj már. Hagyj fel ezzel a hülyeséggel! Gyere, nézzünk meg egy állati véres filmet, utána meg elmehetünk… - Felix még javában folytatta a monológját, de nekem megakadt az agyamba két szó, amit az imént mondott. Állati vér. Ez az. Ez bejöhet. Miért is ne? Hiszen Carlisle Cullennek is bejött. Megpróbálhatom, és ha ez segít, akkor Stella közelében lehetek bármikor.
- Héj, Alec! Hallasz te engem egyáltalán? – háborodott fel, de én nem figyeltem rá. Felpattantam, ami még engem is meglepett, és szó szerint felrántottam az ajtót. Felix döbbenten meredt rám egy pillanatig, utána elégedetten elvigyorodott.
- Tudtam én, hogy hallgatsz rám! – mondta pökhendien. Rá se néztem, úgy húztam el mellette. Mivel nem volt már sok erőm így nem voltam olyan gyors, mint Felix. Félúton elkapta a karomat, és a kelleténél erősebben rántott vissza. Vámpírlétezésem során most először éreztem fizikai fájdalmat. A karom óriásit reccsent, mire Felix ijedten engedte el. Nagyot ordítottam és térdre rogytam. A kezemet szorongattam.
- Jézusom Alec! Még sosem láttalak ennyire gyöngének. Héj, jól vagy? – kérdezte, és hallottam a hangján hogy megijedt. Valószínűleg nem amiatt, hogy bajom esett, hanem inkább Jane-től tartott.
- Tűnj innen! – nyögtem, és feltápászkodtam. Elindultam, emberi tempóban, a kijárat felé, és nem követett. Szerintem eléggé betojt. Útközben a kezemet vizsgálgattam. A bal csuklómon halvány repedések látszottak. Mint amikor egy váza a földre esik, de nem törik, el csak megreped. Úgy nézett ki a kezem most. A kapuban ott állt Dem, és Jane, de nem vettek észre. Nem akartam, hogy meglássanak, mert akkor biztos nem engednek ki. Hátraarcot csináltam és a hátsó kijáraton át az erdő felé futottam. A város szélén volt a legközelebbi erdő. Nagyon szomjas voltam már ezért addig futottam, amíg rá nem akadtam egy kisseb csapat szarvasra. Ész nélkül rájuk vetettem magamat. A szarvasok vére hozzá sem volt fogható az emberi vérhez, de csillapította az égető szomjúságot a torkomban. Úgy hat szarvas után, jóllakottnak és erősnek éreztem magamat. A csuklómról eltűntek a repedések. Elégedetten elvigyorodtam, és úgy döntöttem meglesem Stellát. Nem volt nehéz megtalálni a házukat. Otthonos volt és a kert tele virágokkal, amit gondolom az anyukája ültetett. Stella nyitva hagyta az ablakot így óvatosan bemásztam rajta. A szobája pont az egyéniségét tükrözte. Jókedvet sugárzó, rendes. Ő az ágyon feküdt, a takarót lerúgta magáról. Az arca gondterhelt volt, mintha még álmában is gondolkodna. A párnája alól egy könyv széle látszott ki. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit olvashatott mielőtt elaludt, de mielőtt bármit is tehettem volna megszólalt.
- Alec, ne! –olyan tisztán ejtette ki a nevemet, hogy azt hittem felébredt. Ijedten kaptam rá a tekintetemet. De nem, ugyan úgy feküdt, ahogy az előbb.
- Kérlek, maradj velem! – mondta ismét könyörgő hangon, és az én halott szívem, mintha újra képes lenne verni, olyan érzés fogott el. Közelebb mentem és lehajoltam hozzá, majd végigsimítottam az arcán. Mocorgott egyet-kettőt, de nem ébredt fel. Hajnalodott, ezért úgy döntöttem jobb lesz, ha lelépek, még mielőtt felébredne. Homlokon csókoltam és kisuhantam a szoba nyitott ablakán. Haza kellett mennem. Még el kell mondanom a többieknek hogyan döntöttem, és úgy érzem, nem fogják könnyen fogadni. Számukra csak a gyilkolás létezik. Hirtelen lefékeztem egy kirakat előtt. Az üvegében láttam a saját tükörképem. A látványtól kicsit megugrottam. Annyira meglepet a dolog. A szemem, mivel teljesen kiürült az emberi vér a szervezetemből, és immáron csak állati vér volt benne, karamella színű volt. Határozottan jobban tetszett, mint a rubinvörös. Így már nem kell bujkálnom köpeny alá az emberek elől. Újra futásnak indultam, és vigyorogva néztem, ahogy a bejáratnál álló Jane és Demetri arcára kiül a megdöbbenés.

(Stella szemszöge)

Négy napja nem alszom valami fényesen, de tegnap este egyszerűen pocsékul aludtam. Az még hagyján hogy csak négy órát, vagy kevesebbet aludtam, de azon kívül még rémálmom is volt. Egy sötét erdőben sétáltunk Alecel, amikor egyszer csak megtorpant és rám nézett. A tekintete elkínzott volt.
- Stella, nem lehetünk együtt többé. – mondta halkan. A szeme rubinvörösen izzott.
- Miért? – kérdeztem csak suttogva. Nem akartam elveszíteni.
- Mert én veszélyes vagyok! – hangsúlyozott ki minden egyes szót és hátrálni kezdett.
- Alec, ne! – kiáltottam, mire megfordult.
- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat – suttogta elgyötörten, de én csak nem adtam fel. Elindultam felé.
- Kérlek, maradj velem! – kérleltem. Az arca ellágyult egy pillanatra és mire kettőt pislogtam, már ott állt előttem. Leheletfinoman végigsimított az arcomon, csókot lehelt a homlokomra és eltűnt, mint a kámfor. Ekkor felültem az ágyamban, hallgattam a szívem gyors ritmusát. Szinte éreztem a homlokomon a csókja helyét. Mintha tényleg itt lett volna. Nagyon fura és ijesztő helyzet volt. Még visszagondolni is rossz volt rá. Az a gondolat hogy nem látom többé, lyukat ütött a mellkasomba. Az elhatározásom miszerint nem látom egy ideig Alecet, porba hullott ma reggel az álmom után. Úgy döntöttem, holnap megkeresem. Azt mondta a város másik oldalán lakik. Nem lesz könnyű megtalálni, de majd kérdezősködöm. Csak ismerik arrafelé a Volturikat. Ma viszont Angelina-val és Kathrin-el lemegyünk a tengerpartra. Feltápászkodtam az ágyból, és felvettem a fürdőruhámat. Rávettem egy mélyvörös nyári ruhát. Fogtam a kék strandtáskámat és belepakoltam a pénztárcámat, egy törölközőt és a telefonomat. Fél tíz volt, és anyu még mindig aludt. Tegnap hajnali kettőig a projektjén dolgozott. Írtam neki egy cetlit hogy ne aggódjon. Kate-el és Angi-vel lementem a partra. Lehet, hogy későn jövök. Ne aggódj, és ha valami baj van, hívj fel telefonon. Puszi Stella. Letettem az üzenetet a konyhaasztalra, felkaptam egy szelet müzlit és már rohantam is kifelé. A ház előtt már ott állt Kate kocsija. Bepattantam a hátsó ülésre és már száguldottunk is lefelé.
- Na, mi újság Stella? – kérdezte Ang, és hátrafordult hozzám. Ugyanis ő az anyósülésen ült. Mint minden nap, amióta történt az az Aleces eset, most is felvettem egy álarcot, ami mögé bújtam. Ez az állarc egy mosolygós, jókedvű lány volt.
- Semmi új –mosolyodtam el.
- Te még nem is tudod a hírt – vigyorodott el.
- Milyen hír? – érdeklődtem kíváncsian.
- Hát, képzeld, Katenek bejön Zack – nevette el magát, mert Kate randán nézett rá.
- Komoly? – fordultam Kate felé. Elpirult.
- Hát, izé… aha. Tök rendes meg minden – motyogta. – De remélem nem gáz. – Értetlenül néztem rá.
- Miért lenne az? – kérdeztem és felhúztam a szemöldökömet.
- Úgy láttam, hogy bejön neked. Vagyis folyton vele lógsz meg minden. – elnevettem magamat, mire mind a ketten rám néztek.
- Nyugi, Zack nagyon rendes srác, de nekem csak egy barát, úgyhogy szabad a terep. – mondtam még mindig vigyorogva. Mind a ketten elmosolyodtak.
- Hát, ez tök jó – ujjongott Ang. Nem sokkal később meg is érkeztünk. A tengerpartra a fele utat gyalog kellett megtennünk, de azért kellemes volt sétálni. Mikor leértünk, lepakoltunk levettük a nyári ruhát, ami alatt a fürdőruha volt, és rohantunk is a vízbe. Kellemes volt, nem is hideg, de nem is meleg. Valahol a kettő között volt. Úszóversenyt is rendeztünk, amin Angi nyert. Igaz, ő öt éves korától uszodába járt. Ez azért előnyt jelent. Én lettem a második, és Kate nagy duzzogására ő lett a harmadik. Jól jött ez a kis kikapcsolódás. Kate egyszer csak, mint akit fejbe vágtak ugrott egyet.
- Héj, csajok. Mutatok valamit! – rikkantotta és elkezdett a sziklák felé úszni.
- Hová mész Kate? – kiáltottam utána.
- Gyertek már! – kiáltotta vissza. Összenéztünk Angi-vel és követtük. Amire mi megérkeztünk ő már a sziklákon ült, vagyis nem is a sziklákon. Egy kisebb sziget volt ez. Körbeölelte a víz, és a sziklák, a talaj viszont homokos volt. Az egész nem volt nagyobb, mint egy francia ágy, de mégis békés.
- Hűha, Kate! Ezt hogy fedezted fel? – kérdeztem álmélkodva.
- Csak úgy. Egyszer errefelé úsztam és itt találtam. Ide szoktam jönni, gondolkodni – vonta meg a vállát.
- Szupper! – rikkantotta Ang és mind a ketten kimásztunk. Nem tudom mennyi ideig ültünk ott és beszélgettünk, de olyan jó volt itt, hogy nem akartam elmenni.
- Jó lenne menni, mert éhes vagyok. Kéne valami kaja. Jösztök? –kérdezte Kate egy idő után és beugrott a vízbe. Ang követte.
- Stella te nem jössz? – kérdezték.
- Én még maradok egy kicsit. Majd utánatok megyek. – mondtam mosolyogva.
- Oké, csak nehogy ne maradjon neked kaja – nevettek, majd elúsztak, én pedig hanyatt feküdtem a lágy homokban. Élveztem a nap kellemesen meleg erejét. Akárhogy is próbáltam elterelni a gondolataimat, mindig Alec-nél jutottam ki. Nem tudom elképzelni, hogy ő rossz fiú, lenne. Hiszen olyan, mint egy angyal. De ott vannak a tények, amik akkor is ott vannak, ha nem akarom. Mára szinte biztos voltam abban, hogy ő egy vámpír. De azt is eldöntöttem, hogy ez nekem nem számít. Nem érdekel, hogy micsoda. Engem soha nem bántana. – döntöttem el, felálltam és fejest ugrottam a tenger sós vizébe. Még az út felénél sem jártam, amikor hirtelen begörcsölt a lábam. Annyira fájt, hogy hirtelen odakaptam a kezemmel. Ezzel a mozdulattal az orrom tele ment sós vízzel. Bepánikoltam, de próbáltam fenn tartani magamat a felszínen, de valahogy nem ment. Csak nyeltem a sok vizet, ami szinte égette a tüdőmet és a torkomat. Szédülni kezdtem az oxigén hiány miatt és lassan elsötétült előttem a világ. Annyit éreztem, hogy süllyedek…

Sziasztok!

Mivel még csak nem rég nyitottam a blogot, ezért hamarabb hozok frisset :D Remélem tetszeni fog, és lécci írjatok komikat :D Puszi: Nica

2. fejezet
Ez nem lehet igaz…

(Alec szemszöge)

Ahogy Stella hátat fordított nekem, futni kezdtem. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki követ, de nem foglalkoztam vele. Ha kémkedni akarnak utánam csak tessék.. Útközben azon gondolkodtam, hogy mégis mi a jó franc ütött belém. Az imént, együtt sétáltam és beszélgettem egy halandóval. Egy törékeny emberi lénnyel. Ahogy Jane mondaná, barátkoztam az étellel. De annyira lekötött, amit mondott, és ahogy mondta, hogy nem tudtam nem rá figyelni. Amikor belém szaladt, rá akartam mordulni, de amint megláttam, ahogy ott ül, és a fejét simogatja, amit eléggé bevert, késztetést éreztem rá, hogy megvédjem. Meggondolatlanság volt megígérni neki, hogy találkozunk még, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Tudom őrültség, amit teszek, de nem tehetek mást, meg kell ismernem őt. Lehetséges, hogy tényleg követték, mert ismeretlen vámpír szagát éreztem, de nem vagyok benne biztos. Ugyanis mostanság eléggé tompák az érzékeim, mivel nem iszom emberi vért. Megérkeztem a „házunkhoz”. A kapuban ott ült Demetri és Felix. Valamin veszekedtek. Demetri-vel eléggé jóban voltam, majdnem mindenben egyetértettünk, viszont ez Felixről nem mondható el. Szerintem ő egy behemót balfék, aki szeret szórakozni az „étellel” mielőtt elfogyasztja azt. Nem igazán kedveltem.
- Mi az Alec, miért voltál ma olyan sokáig kint? – kiáltott oda Felix a maga otromba módján.
- Csak nem megismerkedtél valakivel? És milyen volt? Finom? – folytatta és gúnyosan felnevetett.
- Nagyon vicces Felix. Nincs jobb dolgod, minthogy az én magánéletemmel foglalkozz? – förmedtem rá.
- Héj, skacok, nyugi – jött oda Dem. – Te meg Felix törődj a magad dolgával – Felix erre sértődötten arrébb ált.
- Alec, eléggé nyúzott vagy. Mikor ittál utoljára? – kérdezte Demetri, mikor már Felix hallótávon kívülre ért, mi pedig bementünk a szobámba.
- Nem fogok inni! – szűrtem ki a fogaim közt a szavakat. Dem erre bepöccent és a falnak taszított.
- Alec, hagyj már fel ezzel a hülyeséggel! Innod kell vagy meghalsz! Nincs más mód! Fogadd el, ami vagy! – eléggé gyenge voltam, mivel már legalább három hete nem étkeztem, ezért nem tudtam eltolni magamtól. Hagytam, hogy odaszorítson a falnak.
- Én nem… akarok… gyilkos lenni… többé – nyögtem ki a szavakat, mert elég erősen nyomott a falnak. Eleresztett, mire én a földre zuhantam, és összeroskadtam. Leguggolt mellém.
- Nem tehetsz mást! Szerinted mi történne Jane-el, ha te meghalnál? Csak te vagy neki. A testvére vagy Alec! – gúnyosan elmosolyodtam.
- Szerintem lenne neki társasága – mondtam tompa hangon. Demetri szeme megvillant.
- Te nem vagy normális! – köpte a szavakat és felpattant. - Jó, ha te meg akarsz halni, hát legyen, de ha két nap múlva sem iszol, akkor szólok Aronak. Sajnálom Alec, hogy erre kényszerítesz, de nem hagyhatom, hogy meghalj. Már csak Jane miatt sem. – mondta és kiment az ajtón. Én ott maradtam a földön és nem is akartam felállni. Elgondolkodtam azon amit Demetri mondott. Hogy innom kell. Tényleg kéne, de én nem akarok. Nem akarok többé gyilkos lenni. Azok csak ártatlan emberek. Az elején más volt, mert minden új volt nekem, és csak a vér számított. Sok éven keresztül ez volt számomra a legfőbb dolog, de most már… elegem lett. Jane persze élvezi a dolgot, még amikor emberek voltunk, akkor is ő volt a keményebb, a parancsolóbb. És valahogy örömét lelte mások fájdalmában. De én nem. Én csak azt tettem, amit mondtak. Mostanáig. Megfogadtam, hogy én többé nem ölök embert. Soha, még ha ebbe bele is halok. Jane még nem tud róla, de ha megtudná, sem tudna kényszeríteni. Nem érdekel már senki, csak egy ember. Stella. Ő még ad némi reményt, de ha nem eszem egy héten belül akárkit megtámadhatok, és nem szeretném, ha akkor a közelemben lenne. Holnap láthatom, és ez örömmel tölt el. Még sosem éreztem ilyesmit senki iránt sem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak kinyílt, vagy inkább kivágódott a szobám ajtaja és Jane robogott be rajta. A szeme szikrákat szórt.
- Alec Volturi! Mégis mi a jó francot képzelsz te? Hm? Nem teheted ezt! – rikácsolt magas szoprán hangon.
- Jane… - kezdtem, de közbevágott.
- Most rögtön hozatok neked, táplálékot! Nem foglak elveszíteni, te vagy az egyetlen rokonom! Azonnal szólok Aronak! – és már fordult is volna ki, de én megfogtam a karját.
- Jane, akárkit hozatsz, vagy akármit is teszel velem, megkínozhatsz vagy akármi, én akkor sem fogok ölni többé! – mondtam és a szemébe néztem. Látszott rajta hogy ledöbbent.
- Alec, mi történt veled? Ki tette ezt veled? – suttogta rémülten, mert látta a komolyságot az arcomon.
- Senki, csak nem leszek gyilkos többé! – szögeztem le. Csak tátogni tudott, majd kiment. Én ott maradtam a földön egész nap… és vártam hogy végre este legyen.

(Stella szemszöge)

Másnap reggel eléggé fáradtan ébredtem, és ebben az is szerepet játszott, hogy anyu tegnap este jelenetet rendezett. A lelkemre kötötte, hogy többet nem maradhatok ki ilyen sokáig, és késő este sem megyek ki a házból. Muszáj volt neki megígérnem, hogy nem teszem, ezért ma kénytelen leszek valahogy meglógni. Másrészt azért aludtam rosszul, mert az álmaim nem egészen voltak kellemesek. Nem mondhatóak rémálomnak sem, de jónak sem. Javarészt Alec szerepelt benne. Egy sötét utcán voltunk és azt mondta nem biztonságos, ha vele vagyok, és hogy kerüljem el. Utána elkezdett hátrálni és végül teljesen eltűnt, és ez megrémisztett. Ezért is vártam annyira hogy ma este újra láthassam. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy igazi, és tényleg létezik, nem csak hallucináltam tegnap este. Összepakoltam az iskolai cuccaimat, felöltöztem, majd reggeli nélkül elindultam a suliba. Anya már reggel hatkor elment dolgozni, ugyanis most egy nagy projekten ügyködik. Egész úton nem igazán voltam magamnál, csak az álmomon járt az eszem, és azon hogy Alec nem létezik. De ha ez így van, akkor, én meg kezdek teljesen megkattanni. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az efféle zavaros gondolatokat, és bementem az iskola kapuján. Megpróbáltam nem feltünősködni, ugyanis most nem volt kedvem semmilyen társasághoz. Egyedül akartam lenni. Még jó hogy elhoztam az Ipodomat. Elővettem és bedugtam a fülembe. Felhúztam maximumra a hangerőt és elmerültem a zenében. Az első órám olasz volt, ami nem igazán ment nekem. Miamiba is ezt a nyelvet tanultam, de soha nem értettem meg. Próbáltam én figyelni, de valahogy mindig elkalandoztak a gondolataim, így amikor a tanár felszólított, azt se tudtam hanyadikán van elseje.
- Miss. Burns, megismételné az utolsó mondatot? – kérdezte Mrs. Montez önelégülten. Minden szempár felém fordult.
- Öhm… elnézést Mrs. Montez nem figyeltem – makogtam.
- Ha megkérhetem, legközelebb figyeljen oda. Elhiszem, hogy még új itt, de azért nem ártana figyelni az órákon – mondta és újból magyarázni kezdett. Szünetbe persze rám talált Zack és mind egy hűséges kutya egész nap kísérgetett. Nem zavart, mert nem is igazán figyeltem rá. Ebédnél csak egy Cappit vettem és azt szürcsölgettem. Az asztalnál Angelina és Kathrine azt tervezgették, hogy kocsival lemennek a tengerpartra úszni egyet.
- Stella, nincs kedved velünk jönni? – kérdezte Kate. Bambán pislogtam felé, mert felébresztett a gondolatvilágomból.
- Öhm… persze. – makogtam, majd megeresztettem egy félmosolyt. – Mikor is megyünk?
- Hát, úgy tervezzük Angi-vel, hogy egy hét múlva szombaton, ugyanis akkor kezdődik a nyári szünet. Majd rendezhetnénk egy úszóversenyt – lelkendezett.
- Oké, én benne vagyok – vigyorodtam el. Tényleg vágytam már egy kis szórakozásra, és mi tagadás tényleg régen úsztam már. A nap többi része gyorsan elment és a kicsengő után, szinte száguldottam haza. Anyu hagyott üzenetet a rögzítőn, hogy ma sokáig kimarad, és hogy el ne merjek menni este. Na persze – gondoltam magamban és megforgattam a szememet. Legalább nem kell azon ügyködnöm, hogy hogyan másszak ki az ablakon anélkül, hogy összetörném magamat. Unalmamban felmostam a konyhát, felmosogattam, átrendeztem a szobámat és rendet raktam a ruhásszekrényemben. Fél kilenckor felöltöztem, felkaptam a táskámat és elindultam a tegnapi bolt felé. Mikor odaértem Alec még nem volt ott ezért a kirakatot nézegettem. Rengeteg érdekes könyvet találtam. És egy jó nagy olasz szótárat, amire szükségem is lenne. Egy könyvön viszont megakadt a szemem. A Vámpírok Legfőbb Jellemzői. Ez érdekesnek bizonyult. Közelebb mentem a kirakathoz, hogy jobban lássam. Miről ismerünk fel egy vámpírt, és mit tegyünk, ha felismertük. Írta Neten Kraft. Még javában nézegettem a könyvet, amikor egy hűvös kéz megfogta a vállamat. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem elestem, de valaki időben elkapott.
- Héj, nyugi. Csak én vagyok az – nyugtatott egy lágy, dallamos, és ismerős hang. Felé fordultam. Tényleg ott volt. Nem csak képzeltem. Ott állt előttem, és a karjaiban tartott. Valamit láthatott az arcomon, mert, aggódó arckifejezéssel folytatta.
- Tudod, Alec. A srác, akit tegnap majdnem fellöktél. – magyarázta lassan és érthetően. Gyorsan kapcsoltam.
- Uhm… bocs, csak azt hiszem túlságosan belemerültem a kirakat tanulmányozásába – nevettem fel zavartan. Most kapcsoltam, hogy még mindig a karjaiban tart, mintha attól félne, elszaladok. Fura.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akartalak. - mentegetőzött és elengedett. Valahogy hiányérzetem támadt. Jólesett, ahogyan a karja védelmezően körém fonódik.
- Semmi, baj, csak legközelebb szólj – mosolyogtam rá.
- És, mi érdekeset láttál? – kérdezte csevegő hangon, de valami nem stimmelt vele. Olyan fáradtan csengett a hangja. És most vettem csak észre, hogy nincs a fején a köpeny, így láthattam az arcát. A szeme alatt halványlilás árnyékok húzódtak, mintha fáradt lenne vagy ilyesmi.
- Hát, igazából semmi komolyat – hazudtam könnyedén. Most is megtartotta a három lépés távolságot tőlem, csak ha lehet most még tartózkodóbb volt. Az arca pedig meggyötört, mintha beteg lenne. Nem tudom, mi baja lehet, de most rákérdezek. Gyorsítottam a tempómon és szembefordultam vele. Az arcán megdöbbenés suhant át. A szemei, mint az ónix, olyan feketék voltak.
- Na, jó mi a baj? – tértem rá egyből a lényegre. Gyönyörű arcán furcsa kifejezés ült.
- Nem értelek. Mi lenne a bajom? – kérdezte angyali ártatlansággal.
- Nem is tudom, olyan tartózkodó vagy, és… kimerült. Mond csak mikor aludtál utoljára? – kérdeztem, mire elkezdett kuncogni. Nem értettem mi ezen a vicces.
- Nyugi, nincs semmi bajom. – kuncogott,de utána komoly lett.
- Csak családi problémák. –mondta komoran.
- Ohh, értem… sajnálom… én csak… - lehajtottam a fejemet. Most biztos tutira hülyének néz.
- Örülök, hogy aggódsz értem, de hidd el fölösleges. – nyugtatott meg és egészen közel jött hozzám. Felemelte a fejemet és éjfekete szemeit az enyémekbe fúrta. Teljesen elvarázsolt a tekintete. A kezem megindult az arca felé. Mintha nem is én irányítottam volna. Végighúztam a kézfejemet az arccsontján, majd az ajka szélénél megálltam. A bőre akár a legfinomabb selyem, olyan sima volt, és jéghideg. De ami a legjobb volt az illata. Teljesen elbódított. Nem volt fogható semmilyen parfümhöz. Mámorítóan édes. Közelebb hajoltam egy kicsit hozzá, hogy még jobban érezhessem. Az arckifejezése pillanatok alatt megváltozott. A szeme, ha még lehet, feketébb lett és a szemében - bár lehet, hogy csak képzelődtem de, éhséget láttam. Megfogta a csuklómat, és az oldalamhoz szorította. Dermedten álltam. Nem tudtam mire készül, de ez kezdett megijeszteni. Orra hegyét végighúzta a nyakamon, és olyan hangot hallatott mintha dorombolna.
- Mm… annyira finom az illatod – duruzsolta a fülembe, de ez a hang nem azé az Alecé volt, akit tegnap megismertem. Mintha egy teljesen más ember lenne itt helyette. Mostmár komolyan megijedtem. Zihálva vettem a levegőt.
- Alec, mit csinálsz? – kérdeztem, de a hangom úgy remegett, hogy alig ismertem rá. Beleszagolt a nyakam hajlatába.
- Nem bírom ki – úgy hangzott mintha küzdene magával. Leheletét éreztem a nyakamon.
- Megijesztesz. Engedj el, kérlek! – suttogtam félve. Elhúzódott, így láthattam az arcát. Angyali arca, most eltorzult a gyötrődéstől. Mintha nehezére esne, elengedte a csuklómat és eltolt magától. Zihálva vette a levegőt, és úgy tűnt mintha vívódna.
- Alec… - tétován tettem felé egy lépést.
- Menj el! – dörrent rám. Megtorpantam.
- Alec, mi a ba…
- Menj már! Kérlek! Nem akarlak bántani – ez már inkább könyörgésnek hangzott. Úgy tettem, ahogy kért. Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd megfordultam, és futni kezdtem. Meg sem álltam a házunkig. Ott szó szerint berontottam, és mivel láttam hogy anya még nem érkezett haza, bezárkóztam a szobámba. Felültem az ágy tetejére és magamra csavartam a takarót. Nem volt hűvös a szobában engem viszont mégis a hideg rázott. Valami nincs rendben Alecel ez biztos. Valami miatt nagyon szenved és ez megrémít. Annyira ijesztő volt akkor, és nem az az Alec volt aki azelőtt. Anya közben hazaért. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó csapódik. Gyorsan magamra húztam a takarót és alvást színleltem, bár nehezemre esett egyenletesen lélegezni. Nyílott a szobám ajtaja, majd kis idő múlva becsukódott. Vissza felültem és hallgatóztam. Hallottam, hogy anya bemegy a fürdőbe és lezuhanyozik, majd elvonul aludni. Vártam úgy fél órát, míg elalszik és lerúgtam magamról a takarót. Úgy döntöttem visszamegyek és megveszem azt a könyvet, amit a kirakatban néztem. A bolt tizenegyig van nyitva és még csak tíz óra van. Halkan kinyitottam az ablakot, és kimásztam rajta. Most az egész utca ki volt világítva, úgyhogy nem féltem annyira. Végigrohantam a járdán, át a kereszteződésen és végül megérkeztem. A pultnál egy középkorú, hölgy ült és valamilyen újságot olvasott. Amikor kinyitottam az ajtót felpillantott és rám nézett.
- Segíthetek? – kérdezte udvariasan.
- Igen, a kirakatban láttam egy könyvet, ami érdekelne – feleltem.
- Ki az írója? – érdeklődött tovább, és közben felállt az asztaltól.
- Neten Kraft, azt hiszem – válaszoltam. Odasétált az egyik polchoz és levett róla egy könyvet. majd odajött hozzám és a kezembe nyomta.
- 20€ lesz. – mondta és nekem már nem is tűnt olyan szimpatikusnak. Még jó hogy elhoztam Miamiból a tartalék zsebpénzemet és beváltattam Euróba, különben nagy bajban lennék. Kifizettem és megköszöntem, majd elindultam haza. Ahogy végigmentem az utcákon, ahol csak egy két ember mászkált, megint az az érzés fogott el, hogy követnek. Csak most nem néztem hátra. Egyenesen mentem előre. Elöntött a megkönnyebbülés, amikor elértem a házunkig. Visszamásztam az ablakon át a szobámba, felkapcsoltam az olvasólámpát és felkucorodtam az ágyam közepére. Elkezdtem lapozgatni a könyvet. Persze tele volt mindenféle hülyeséggel. Koporsók, tömlöcök, hegyes szemfogak. A vámpírok porrá égnek a napon, bla bla bla… Unottan lapozgattam, mígnem egy oldalon megakadt a szemem. Legfőbb ismertető jelek: A legtöbb vámpírnak hófehér és hideg a bőre, irreálisan gyorsak és erősek. Napvilágnál soha nem jönnek elő, szinte elpusztíthatatlanok, bár sokak szerint, ha karót szúrnak, a szívükbe az megöli őket. De ami a legfontosabb az, hogy vért isznak. – Miután végigolvastam ezeket a sorokat, egy ideig dermedten néztem a könyvet. Ez magyarázat lenne Alec viselkedésére, a bőre hidegségére, arra hogy miért akart csak sötétedés után találkozni velem. De ha ez igaz és ő tényleg… vámpír, akkor vért is kell innia. De az nem lehet, hogy… Úristen! Ezért volt mélyvörös a szeme ez… ez… lehetetlen. Akkor ma, amikor olyan furán viselkedett, akkor ő… majdnem… ez nem lehet igaz. Ezért volt olyan tartózkodó, olyan furcsa. Magamnak is nehéz bevallani de Alec az, aminek gondoltam.
- Vámpír – suttogtam elfúlóan és zihálva lélegeztem. Alec egy vámpír, aki embereket öl, egy gyilkos. Undorodnom kéne tőle, megvetni azért ami, de én nem tudtam rá így gondolni. Hirtelen magam előtt láttam a mosolyát, amikor bemutatkozott és eljátszotta az udvariast, az arckifejezése, amikor nem ismertem fel, vagy az az értetlen tekintet, amikor össze-vissza zagyváltam minden marhaságot. Valamiért még most is… szerettem. Hiszen miért nem ölt meg? Azt mondta menjek el, mert nem akar bántani… Lehetséges lenne, hogy ő is szeret engem… nem tudom. De egy biztos, egy ideig nem láthatom őt.

1. fejezet. Volterra



- Stella, kicsim, indulhatunk? – kiáltott fel apa a földszintről, ugyanis én még a szobámban voltam. Még utoljára körbenéztem és már indultam is lefelé.
- Jövök! – kiáltottam vissza és leszaladtam. Apa a nappali közepén állt és éppen két bőröndöt cipelt kifelé.
- A gép egy óra múlva indul. Addigra remélem, odaérünk, mert nem szeretném, ha elkésnél vagy elkeverednél… - és csak beszélt és beszélt. Ha ideges volt állandóan ezt csinálta.
- Apu, nyugi! Nem lesz semmi baj, és ígérem, felhívlak amint odaértem. – mondtam és nyugtatólag megveregettem a vállát.
- Tudom, csak… még sosem hagytalak egyedül és féltelek. – ismerte be.
- Elhiszem, de lazíts, és induljunk –mondtam nevetve. A reptérhez vezető út, úgy fél óráig tartott. Apa egész végig szótlanul ült és látszott rajta hogy ideges. Amikor odaértünk, kiszedte a csomagjaimat és szinte a repülő ajtajáig kísért, ott aztán elbúcsúztunk és én pedig felszálltam a gépre. A repülőút eléggé hosszú volt és unalmas. A végén már a telefonomon játszottam. Mikor megszólalt a kis hang a mikrofonban hogy hamarosan földet érünk, szinte megkönnyebbültem. A peronon már messziről kiszúrtam anyut. Nem lehetett nem észrevenni. Egy hosszú, barna nyári ruha és egy szandál volt rajta. Ennek tetejében még felvett egy szalmakalapot is, ami persze nagyon is jól állt neki. Integettem, mire odaszaladt hozzám.
- Jaj, Stella! Már annyira hiányoztál! – ölelt meg. Mosolyogva öleltem vissza.
- Te is nekem anyu – vigyorogtam. – Nagyon csinos vagy ma – mondtam és a ruhájára mutattam.
- Most, vettem egy leárazáson. Igaz milyen csinos? – kérdezte és körbefordult, hogy lássam.
- Igen, tényleg az – feleltem elismerően.
- Te se panaszkodhatsz – intett felém. Végignéztem magamon. Egy nyakba kötős élénkvörös felsőt, és a kedvenc farmerszoknyámat vettem fel. Csak nyári ruháim voltak, de minek is más, hiszem Miamiba is állandóan hőség van.
- Ez semmi a te ruhatáradhoz képest – jegyeztem meg mire felkacagott.
- Majd bevásárolunk neked is, de most gyere! Alig várom hogy lásd az új házat. – mondta izgatottan és már húzott is a kocsija felé. Bepakoltuk a cuccaimat a csomagtartóba és elindultunk Volterrába. Az oda vezető úton anya csak beszélt és beszélt, míg én a tájban gyönyörködtem. Tudtam mikor érkeztünk meg, mert akkor anya elhallgatott.
- Ez itt Volterra – szólalt meg drámaian és kimutatott az ablakon. Én meg csak ámultam. Tényleg annyira gyönyörű hely volt, mint amilyennek elmondták, csak ha lehet még szebb. A mi házunk a belváros szélén állt. Nem volt túl nagy, se túl puccos. Kisebb, mint apa Miamiban lévő háza, de mégis otthonos. Anya persze már a kertet teleültette mindenféle virággal. Bevezetett a házba és körbemutogatta a helyiségeket. Mikor a szobámhoz értünk megtorpant az ajtóban.
- Én rendeztem be és remélem tetszeni fog – mondta izgatottan és kitárta előttem az ajtót. Az a kis szoba, pont nekem való volt, és anya gyönyörűen rendezte be. Az ablak mellett volt az ágy, azzal szemben pedig egy tv. A szekrények, a polcok, minden úgy volt berendezve, ahogy mindig is szerettem volna.
- Ohh, anyu, ez gyönyörű szép! – motyogtam meghatottan.
- Örülök hogy tetszik. Most magadra hagylak, hogy kipakold a ruháidat. – mondta mosolyogva és kilibbent a szobából. Mire kipakolásztam a ruhákat, és elrendeztem a cuccaimat, beesteledett. Megágyaztam, és belebújtam a pizsamámba, majd kimentem anyához, aki a konyhában szorgoskodott. Éppen vacsorát készített. Megvacsoráztunk, és elmentem lefeküdni. Nagyon izgultam a holnapi nap miatt, ugyanis akkor lesz az első napom az új sulimban.


***


Reggel ragyogó napsütésre ébredtem. Az ablakomon beáramló fénytől, magabiztosabb lettem. Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, megfésültem, hosszú, mogyoróbarna hajamat, ami most jobban hasonlított egy szénakazalhoz, mintsem hajhoz, és fogat mostam. Ruhatéren anya kicsit felturbózta a készleteimet, úgyhogy volt miből választanom. Rengeteg gyönyörű ruha volt a gardróbban. Végül egy pánt nélküli kék felsőt és egy rövid farmernadrágot vettem fel, hozzá illő topánkával. Nagyon tetszettek a ruhák. Anya mindig tudta mi kell nekem. Úgy döntöttem, hogy ma suli után körbenézek a városban, hátha találok valami kedvemre valót. Miután felöltöztem és úgy nagyjából elkészültem, felkaptam a táskámat, kikotortam belőle az iskola térképét, és leszökdécseltem a nappaliba elköszönni anyától.
- Sok szerencsét, kincsem – mondta majd megpuszilt, és el is indult pakolászni, ugyanis egy fél óra múlva már értekezleten kéne lennie. Anyu rendezvényszervező volt, így mindenhol megfordult. És elég jól is keresett. Ezért vette meg ezt a házat. Az iskola nem volt messze ezért gyalog mentem. Nem volt nagy szám, egy átlagos giminek nézett ki. Az udvaron rengeteg diák mászkált, és örömmel vettem észre hogy nem tűnök ki közülük, ugyanis mindenkinek barna volt a bőre. Az én bőrszínem sem ütött el az övékétől, de azért annyira barna sem voltam, hogy olasznak nézzenek. Mikor beléptem a kapun valaki nekem jött, amitől kicsit megtántorodtam, de még időben visszanyertem az egyensúlyomat.
- Ne haragudj, nem vettelek észre –mentegetőzött a gázolóm. Egy száznyolcvan centi magas, barna hajú, és zöld szemű srác nézett le rám.
- Öhm…semmi baj, még élek – mondtam és rá mosolyogtam.
- Huh, akkor jó. Tényleg sajnálom csak siettem és nem láttalak…
- Hé, nyugi, mondtam már nem történt semmi – nyugtattam le mert be nem állt a szája.
- Oké, amúgy Zack vagyok. – nyújtott kezet.
- Stella – ráztam vele kezet.
- Új vagy itt? – kérdezte.
- Aha, ez az első napom – feleltem. Bűnbánó képet vágott.
- Akkor jó kis első benyomást tettem – csóválta a fejét.
- Felejtsük el – forgattam a szememet. Hogy ez a srác mekkora mártír.
- Jóváteszem. Mi lesz az első órád? – buzgólkodott. Ránéztem az órarendemre.
- Matek, Mr. Barten-nel. – feleltem.
- Elkísérlek – ajánlotta fel. Mivel fogalmam sem volt róla hogy hova is kell mennem, elfogadtam a segítséget. Zack egész, nap kísérgetett és elmagyarázta mi hol van. Ő két éve költözött ide az apjával és a hugával. Az anyukája még kis korában otthagyta őket. Azt mondta nem is tudja, hogy nézett ki, de nem zavarta. A menzán Zack-el és a haverjaival ültem egy asztalnál. Ült ott egy rövid szőke hajú lány, Angelina, és egy hosszú fekete hajú Kathrine. Nagyon rendesek voltak. Mikor az utolsó órámnak is vége lett Zack egészen az utcánkig kísért, majd elbúcsúzott. A szobámba érve átöltöztem egy nyári ruhába, ami halványlila volt, a hajamat pedig két oldalt fültűztem. Ledobtam az iskolatáskámat, és helyette átpakoltam a pénztálcámat, és a telefonomat egy kis kézitáskába. Anya még nem ért haza, de küldtem neki egy sms-t hogy elmentem nézelődni a városba. Szinte egész délután a boltokat jártam. Egyiket a másik után. Rengeteg szép dolgot láttam, de sajnos amire futotta az egy pár fülbevaló volt. Majd zsebpénzemelést kell kérnem anyától. Időközben észre sem vettem hogy besötétedett. Az utcán alig jártak emberek, és csak egy két lámpa égett odakinn. Sietős léptekkel indultam haza. Úgy hallottam valaki követ, de nem akartam megtudni hogy igazam van e. Ehelyett megszaporáztam a lépteimet. De a kíváncsiságom egyre nagyobb lett, úgyhogy amikor már egészen közelről hallottam a lépteket, megfordultam hogy megnézzem ki az, de közben folyamatosan mentem előre. A hátam mögött senki sem volt. Hiába pásztáztam a szememmel az utcát nem láttam semmit sem, csak vak sötétséget. Ekkor falnak ütköztem, vagyis azt hiszem falnak, és elterültem a földön. Beütöttem a fejemet, és éreztem hogy púp nő rajta.
- Ó, a francba! – káromkodtam a fejemet simogatva. Egy hófehér kéz nyúlt ki elém.
- Nem esett bajod? – kérdezte egy dallamos, gyönyörű hang. Nagyon beverhettem a fejemet ha már képzelődöm is – gondoltam. Felnéztem, és ledöbbenve néztem hogy tényleg ott áll előttem valaki. De ő biztosan nem lehet ember. Az emberek nem lehetnek ennyire gyönyörűek. Pedig ő az volt. Igaz nem sokat láttam belőle a sötétben, és valami sötét köpeny is volt rajta, de így is láthattam az arcát. Gyönyörű volt. Sötétbarna, tarkóig érő haja, szabályos, egyenes orra, telt ajka volt, és a szeme mélyvörös, ami kicsit megijesztett. Angyalarcán, értelmetlenséget fedeztem fel. Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig a földön ülök, és őt bámulom. Zavaromban elpirultam és lesütöttem a szememet.
- Öhm… bocsi, én… nem vettelek észre. – dadogtam és elfogadtam a segítségként felkínált kezet. Az érintése jéghideg volt és akaratom ellenére beleborzongtam. Ezt ő is észrevette, és gyorsan elhúzta a kezét. De nem ez volt a furcsa, hanem amikor a kezünk összeért, mintha elektromosság cikázott volna végig a testemen. Ilyen még nem fordult elő velem… eddig. A bőre, kőkemény, jéghideg és selymes volt.
- Semmi, baj. Én is figyelhettem volna jobban is. Amúgy miért siettél ennyire? – kérdezte. A hangja, bársonyos és kellemes dallamú volt. Ámulva hallgattam, de hamar észbe kaptam és próbáltam összefüggően beszélni.
- Én, csak… lehet hallucináltam – motyogtam inkább magamnak. Gyönyörű arcán csodálkozás futott át.
- Miért? Mit láttál? – kérdezte kíváncsian. Én állandóan az arcát csodáltam, mert azt hittem ezt is csak képzelem és mindjárt eltűnik, de nem. Ott maradt és még mindig kíváncsian nézett rám.
- Azt, hittem követ valaki…, de úgy látszik csak képzelődtem – feleltem. Az arca hirtelen elkomorult és úgy nézett ki, mintha a levegőbe szimatolna, de ez csak egy másodpercig tartott, utána ismét gyengédek lettek a vonásai.
- Merre laksz? – kérdezte.
- Két utcával arrébb. – válaszoltam. A csodálkozástól a magasba szaladt a szemöldöke.
- Akkor miért kószáltál, éjszaka ilyen messze? – beharaptam az alsó ajkam.
- Hát, nem igazán figyeltem oda az időre. Olyan szép ez a város, és én még csak most jöttem… - hadartam.
- Most érkeztél Volterrába? – vágott közbe.
- Igen, eddig Miamiba laktam az apámmal – feleltem. Most jutott el a tudatomig, hogy még a nevét sem tudom és itt beszélgetek vele az életemről. Valószínűleg ő is erre gondolt, mert felém fordult és kezet nyújtott.
- A nevem Alec Volturi. És a tied? – kérdezte olyan udvariassággal, amit valamikor a 19.században használtak.
- Stella Burns – ráztam vele kezet mosolyogva.
- Nos, örülök, hogy megismerhetem Miss. Burns. – vigyorgott vissza, de még mindig nem engedtük el egymás kezét.
- Ó, milyen lovagias Mr. Volturi – játszottam én is az udvariast. Elnevette magát. Mintha ezer kis harang csendült volna meg. És én úsztam a nevetésében.
- Elkísérhetlek egy darabig? – kérdezte és közben a szemembe nézett. Még mindig nem tudtam felfogni, hogyan lehet valakinek mélyvörös szeme, de nem akartam rákérdezni.
- Persze, örülnék neki – válaszoltam, és elindultunk.
- És milyen itt Volterrában? – kérdezte kis idő után. Megtartotta a két lépés távolságot tőlem, ami zavart egy kicsit. Olyan tartózkodó volt.
- A sulit még szokni kell, de szerintem megbirkózom vele. Egész jó itt– mostmár – tettem hozzá magamban. Nem kell tudnia, hogy mennyire bejön nekem.
- Te melyik suliba jársz? – kérdeztem hirtelen. Gondolkodás nélkül rávágta a választ.
- Én, nem járok suliba. – döbbenten meredtem rá.
- Mi? – kérdeztem sokkolva.
- Mármint úgy értem, magántanuló vagyok – magyarázta döbbent arcom láttán. Tudtam, hogy valami itt nem stimmel, de inkább nem tettem szóvá a dolgot.
- Ó, értem – motyogtam, és elfordítottam a tekintetemet. Amíg el nem értünk a házunkig, végig arról kérdezgetett milyen volt Amerikában, milyenek a szüleim és még sok ilyen kérdés hangzott el. Én mindegyikre válaszoltam. És úgy láttam rajta érdekli amit mondok. Elérkeztünk a bejárathoz.
- Hát, itt lakom – mondtam.
- Szép házatok van – állapította meg.
- És te hol laksz? – kérdeztem, mert észrevettem, hogy ő nem beszélt se a családjáról, sem arról hogy hol lakik.
- Hát, a város másik végén – mondta habozva, majd idegesen hátrapillantott, mintha attól félne követik.
- Akkor én most bemegyek. Anyu biztos ki van akadva, hogy hol vagyok ennyi ideig. – mondtam vonakodva. Valahogy nem akartam elszakadni Alectől.
- Persze, menj csak. Jó éjszakát – mondta dallamos hangján, de én valahogy nem akartam bemenni.
- Látlak még? – kérdeztem szomorkásan. Egy darabig gondolkodott, utána megszólalt.
- Azt hiszem,…- szomorúan nézett rám, amitől én már sejtettem a választ, de valamit láthatott az arcomon, mert így folytatta – hogy igen. Találkozzunk holnap ugyanekkor a könyvesbolt előtt. – mondta és én valahogy megkönnyebbültem.
- Ott leszek – mosolyogtam rá. – hát, akkor. Szia – mondtam.
- Szia – köszönt el és válaszul ő is elmosolyodott. Bár nagyon nem akartam, de megfordultam és bementem a házba. Az ajtóban még visszafordultam, de Alec addigra már eltűnt…

Prológus

Senkinek sem könnyű az élete. Vannak problémák, amiket meg kell oldanunk, és fájdalmak, amiket el kell viselnünk, de mégis minden nap felkelünk és végignézzük, hogy megy el egy újabb nap. Az én életem sem mondható könnyűnek. A szüleim még kiskoromban elváltak. Apa Miamiba, anya pedig az Olaszországbeli Volterrába költözött. Én pedig… hát igen. Mikor kicsi voltam apa magával vitt Miamiba, és anya havonta eljött meglátogatni, de akkor is csak pár napra. Így egyeztek meg. Ez rendben is volt, egészen mostanáig. Most jött el az idő, hogy változtassak a dolgokon. Megelégeltem, hogy mindig csak anya utazgat ide hozzám, és akkor is csak két, vagy három napig láthatom, ezért úgy döntöttem hozzá költözöm. Legalábbis egy időre. Apámnak is tetszett az ötlet, hiszen eddig állandóan vele voltam, és így nem volt ideje a munkán és rajtam kívül semmire. Mikor felhívtam anyát telefonon, repesett az örömtől. Azt mondta éppen jókor megyek, mert most vett egy új házat, és egyszerűen gyönyörű. Saját szobám és fürdőm lesz. Ő már berendezte nekem. Sosem jártam még Olaszországban, de azt mondják gyönyörű hely. Lehet, befizetek majd egy körbevezető túrára. Anya már beíratott az ottani suliba, ahol csak amerikai gyerekek tanulnak, akik nem nagyon tudnak olaszul, én pedig már kijelentkeztem az itteniből. Hiányozni fognak a barátnőim, de senkivel sem kerültem olyan szoros kapcsolatba, hogy nem éljem túl az elszakadást. Teljesen felkészültem az olaszországi életemre, de akkor még nem tudhattam, mi vár rám ott…

Szóval akkor fel is raknámaz eőzetest, és nemsokára hozom a fejit :D Jó olvasást! :D

Hali! :D

Ez egy Alec & Saját szereplős sztori. Egyszer csak úgy kipattant a fejemből. remélem tetszeni fog. :D Puszi: Nica