Volterrai Szerelem

2. fejezet
Ez nem lehet igaz…

(Alec szemszöge)

Ahogy Stella hátat fordított nekem, futni kezdtem. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki követ, de nem foglalkoztam vele. Ha kémkedni akarnak utánam csak tessék.. Útközben azon gondolkodtam, hogy mégis mi a jó franc ütött belém. Az imént, együtt sétáltam és beszélgettem egy halandóval. Egy törékeny emberi lénnyel. Ahogy Jane mondaná, barátkoztam az étellel. De annyira lekötött, amit mondott, és ahogy mondta, hogy nem tudtam nem rá figyelni. Amikor belém szaladt, rá akartam mordulni, de amint megláttam, ahogy ott ül, és a fejét simogatja, amit eléggé bevert, késztetést éreztem rá, hogy megvédjem. Meggondolatlanság volt megígérni neki, hogy találkozunk még, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Tudom őrültség, amit teszek, de nem tehetek mást, meg kell ismernem őt. Lehetséges, hogy tényleg követték, mert ismeretlen vámpír szagát éreztem, de nem vagyok benne biztos. Ugyanis mostanság eléggé tompák az érzékeim, mivel nem iszom emberi vért. Megérkeztem a „házunkhoz”. A kapuban ott ült Demetri és Felix. Valamin veszekedtek. Demetri-vel eléggé jóban voltam, majdnem mindenben egyetértettünk, viszont ez Felixről nem mondható el. Szerintem ő egy behemót balfék, aki szeret szórakozni az „étellel” mielőtt elfogyasztja azt. Nem igazán kedveltem.
- Mi az Alec, miért voltál ma olyan sokáig kint? – kiáltott oda Felix a maga otromba módján.
- Csak nem megismerkedtél valakivel? És milyen volt? Finom? – folytatta és gúnyosan felnevetett.
- Nagyon vicces Felix. Nincs jobb dolgod, minthogy az én magánéletemmel foglalkozz? – förmedtem rá.
- Héj, skacok, nyugi – jött oda Dem. – Te meg Felix törődj a magad dolgával – Felix erre sértődötten arrébb ált.
- Alec, eléggé nyúzott vagy. Mikor ittál utoljára? – kérdezte Demetri, mikor már Felix hallótávon kívülre ért, mi pedig bementünk a szobámba.
- Nem fogok inni! – szűrtem ki a fogaim közt a szavakat. Dem erre bepöccent és a falnak taszított.
- Alec, hagyj már fel ezzel a hülyeséggel! Innod kell vagy meghalsz! Nincs más mód! Fogadd el, ami vagy! – eléggé gyenge voltam, mivel már legalább három hete nem étkeztem, ezért nem tudtam eltolni magamtól. Hagytam, hogy odaszorítson a falnak.
- Én nem… akarok… gyilkos lenni… többé – nyögtem ki a szavakat, mert elég erősen nyomott a falnak. Eleresztett, mire én a földre zuhantam, és összeroskadtam. Leguggolt mellém.
- Nem tehetsz mást! Szerinted mi történne Jane-el, ha te meghalnál? Csak te vagy neki. A testvére vagy Alec! – gúnyosan elmosolyodtam.
- Szerintem lenne neki társasága – mondtam tompa hangon. Demetri szeme megvillant.
- Te nem vagy normális! – köpte a szavakat és felpattant. - Jó, ha te meg akarsz halni, hát legyen, de ha két nap múlva sem iszol, akkor szólok Aronak. Sajnálom Alec, hogy erre kényszerítesz, de nem hagyhatom, hogy meghalj. Már csak Jane miatt sem. – mondta és kiment az ajtón. Én ott maradtam a földön és nem is akartam felállni. Elgondolkodtam azon amit Demetri mondott. Hogy innom kell. Tényleg kéne, de én nem akarok. Nem akarok többé gyilkos lenni. Azok csak ártatlan emberek. Az elején más volt, mert minden új volt nekem, és csak a vér számított. Sok éven keresztül ez volt számomra a legfőbb dolog, de most már… elegem lett. Jane persze élvezi a dolgot, még amikor emberek voltunk, akkor is ő volt a keményebb, a parancsolóbb. És valahogy örömét lelte mások fájdalmában. De én nem. Én csak azt tettem, amit mondtak. Mostanáig. Megfogadtam, hogy én többé nem ölök embert. Soha, még ha ebbe bele is halok. Jane még nem tud róla, de ha megtudná, sem tudna kényszeríteni. Nem érdekel már senki, csak egy ember. Stella. Ő még ad némi reményt, de ha nem eszem egy héten belül akárkit megtámadhatok, és nem szeretném, ha akkor a közelemben lenne. Holnap láthatom, és ez örömmel tölt el. Még sosem éreztem ilyesmit senki iránt sem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak kinyílt, vagy inkább kivágódott a szobám ajtaja és Jane robogott be rajta. A szeme szikrákat szórt.
- Alec Volturi! Mégis mi a jó francot képzelsz te? Hm? Nem teheted ezt! – rikácsolt magas szoprán hangon.
- Jane… - kezdtem, de közbevágott.
- Most rögtön hozatok neked, táplálékot! Nem foglak elveszíteni, te vagy az egyetlen rokonom! Azonnal szólok Aronak! – és már fordult is volna ki, de én megfogtam a karját.
- Jane, akárkit hozatsz, vagy akármit is teszel velem, megkínozhatsz vagy akármi, én akkor sem fogok ölni többé! – mondtam és a szemébe néztem. Látszott rajta hogy ledöbbent.
- Alec, mi történt veled? Ki tette ezt veled? – suttogta rémülten, mert látta a komolyságot az arcomon.
- Senki, csak nem leszek gyilkos többé! – szögeztem le. Csak tátogni tudott, majd kiment. Én ott maradtam a földön egész nap… és vártam hogy végre este legyen.

(Stella szemszöge)

Másnap reggel eléggé fáradtan ébredtem, és ebben az is szerepet játszott, hogy anyu tegnap este jelenetet rendezett. A lelkemre kötötte, hogy többet nem maradhatok ki ilyen sokáig, és késő este sem megyek ki a házból. Muszáj volt neki megígérnem, hogy nem teszem, ezért ma kénytelen leszek valahogy meglógni. Másrészt azért aludtam rosszul, mert az álmaim nem egészen voltak kellemesek. Nem mondhatóak rémálomnak sem, de jónak sem. Javarészt Alec szerepelt benne. Egy sötét utcán voltunk és azt mondta nem biztonságos, ha vele vagyok, és hogy kerüljem el. Utána elkezdett hátrálni és végül teljesen eltűnt, és ez megrémisztett. Ezért is vártam annyira hogy ma este újra láthassam. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy igazi, és tényleg létezik, nem csak hallucináltam tegnap este. Összepakoltam az iskolai cuccaimat, felöltöztem, majd reggeli nélkül elindultam a suliba. Anya már reggel hatkor elment dolgozni, ugyanis most egy nagy projekten ügyködik. Egész úton nem igazán voltam magamnál, csak az álmomon járt az eszem, és azon hogy Alec nem létezik. De ha ez így van, akkor, én meg kezdek teljesen megkattanni. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az efféle zavaros gondolatokat, és bementem az iskola kapuján. Megpróbáltam nem feltünősködni, ugyanis most nem volt kedvem semmilyen társasághoz. Egyedül akartam lenni. Még jó hogy elhoztam az Ipodomat. Elővettem és bedugtam a fülembe. Felhúztam maximumra a hangerőt és elmerültem a zenében. Az első órám olasz volt, ami nem igazán ment nekem. Miamiba is ezt a nyelvet tanultam, de soha nem értettem meg. Próbáltam én figyelni, de valahogy mindig elkalandoztak a gondolataim, így amikor a tanár felszólított, azt se tudtam hanyadikán van elseje.
- Miss. Burns, megismételné az utolsó mondatot? – kérdezte Mrs. Montez önelégülten. Minden szempár felém fordult.
- Öhm… elnézést Mrs. Montez nem figyeltem – makogtam.
- Ha megkérhetem, legközelebb figyeljen oda. Elhiszem, hogy még új itt, de azért nem ártana figyelni az órákon – mondta és újból magyarázni kezdett. Szünetbe persze rám talált Zack és mind egy hűséges kutya egész nap kísérgetett. Nem zavart, mert nem is igazán figyeltem rá. Ebédnél csak egy Cappit vettem és azt szürcsölgettem. Az asztalnál Angelina és Kathrine azt tervezgették, hogy kocsival lemennek a tengerpartra úszni egyet.
- Stella, nincs kedved velünk jönni? – kérdezte Kate. Bambán pislogtam felé, mert felébresztett a gondolatvilágomból.
- Öhm… persze. – makogtam, majd megeresztettem egy félmosolyt. – Mikor is megyünk?
- Hát, úgy tervezzük Angi-vel, hogy egy hét múlva szombaton, ugyanis akkor kezdődik a nyári szünet. Majd rendezhetnénk egy úszóversenyt – lelkendezett.
- Oké, én benne vagyok – vigyorodtam el. Tényleg vágytam már egy kis szórakozásra, és mi tagadás tényleg régen úsztam már. A nap többi része gyorsan elment és a kicsengő után, szinte száguldottam haza. Anyu hagyott üzenetet a rögzítőn, hogy ma sokáig kimarad, és hogy el ne merjek menni este. Na persze – gondoltam magamban és megforgattam a szememet. Legalább nem kell azon ügyködnöm, hogy hogyan másszak ki az ablakon anélkül, hogy összetörném magamat. Unalmamban felmostam a konyhát, felmosogattam, átrendeztem a szobámat és rendet raktam a ruhásszekrényemben. Fél kilenckor felöltöztem, felkaptam a táskámat és elindultam a tegnapi bolt felé. Mikor odaértem Alec még nem volt ott ezért a kirakatot nézegettem. Rengeteg érdekes könyvet találtam. És egy jó nagy olasz szótárat, amire szükségem is lenne. Egy könyvön viszont megakadt a szemem. A Vámpírok Legfőbb Jellemzői. Ez érdekesnek bizonyult. Közelebb mentem a kirakathoz, hogy jobban lássam. Miről ismerünk fel egy vámpírt, és mit tegyünk, ha felismertük. Írta Neten Kraft. Még javában nézegettem a könyvet, amikor egy hűvös kéz megfogta a vállamat. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem elestem, de valaki időben elkapott.
- Héj, nyugi. Csak én vagyok az – nyugtatott egy lágy, dallamos, és ismerős hang. Felé fordultam. Tényleg ott volt. Nem csak képzeltem. Ott állt előttem, és a karjaiban tartott. Valamit láthatott az arcomon, mert, aggódó arckifejezéssel folytatta.
- Tudod, Alec. A srác, akit tegnap majdnem fellöktél. – magyarázta lassan és érthetően. Gyorsan kapcsoltam.
- Uhm… bocs, csak azt hiszem túlságosan belemerültem a kirakat tanulmányozásába – nevettem fel zavartan. Most kapcsoltam, hogy még mindig a karjaiban tart, mintha attól félne, elszaladok. Fura.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akartalak. - mentegetőzött és elengedett. Valahogy hiányérzetem támadt. Jólesett, ahogyan a karja védelmezően körém fonódik.
- Semmi, baj, csak legközelebb szólj – mosolyogtam rá.
- És, mi érdekeset láttál? – kérdezte csevegő hangon, de valami nem stimmelt vele. Olyan fáradtan csengett a hangja. És most vettem csak észre, hogy nincs a fején a köpeny, így láthattam az arcát. A szeme alatt halványlilás árnyékok húzódtak, mintha fáradt lenne vagy ilyesmi.
- Hát, igazából semmi komolyat – hazudtam könnyedén. Most is megtartotta a három lépés távolságot tőlem, csak ha lehet most még tartózkodóbb volt. Az arca pedig meggyötört, mintha beteg lenne. Nem tudom, mi baja lehet, de most rákérdezek. Gyorsítottam a tempómon és szembefordultam vele. Az arcán megdöbbenés suhant át. A szemei, mint az ónix, olyan feketék voltak.
- Na, jó mi a baj? – tértem rá egyből a lényegre. Gyönyörű arcán furcsa kifejezés ült.
- Nem értelek. Mi lenne a bajom? – kérdezte angyali ártatlansággal.
- Nem is tudom, olyan tartózkodó vagy, és… kimerült. Mond csak mikor aludtál utoljára? – kérdeztem, mire elkezdett kuncogni. Nem értettem mi ezen a vicces.
- Nyugi, nincs semmi bajom. – kuncogott,de utána komoly lett.
- Csak családi problémák. –mondta komoran.
- Ohh, értem… sajnálom… én csak… - lehajtottam a fejemet. Most biztos tutira hülyének néz.
- Örülök, hogy aggódsz értem, de hidd el fölösleges. – nyugtatott meg és egészen közel jött hozzám. Felemelte a fejemet és éjfekete szemeit az enyémekbe fúrta. Teljesen elvarázsolt a tekintete. A kezem megindult az arca felé. Mintha nem is én irányítottam volna. Végighúztam a kézfejemet az arccsontján, majd az ajka szélénél megálltam. A bőre akár a legfinomabb selyem, olyan sima volt, és jéghideg. De ami a legjobb volt az illata. Teljesen elbódított. Nem volt fogható semmilyen parfümhöz. Mámorítóan édes. Közelebb hajoltam egy kicsit hozzá, hogy még jobban érezhessem. Az arckifejezése pillanatok alatt megváltozott. A szeme, ha még lehet, feketébb lett és a szemében - bár lehet, hogy csak képzelődtem de, éhséget láttam. Megfogta a csuklómat, és az oldalamhoz szorította. Dermedten álltam. Nem tudtam mire készül, de ez kezdett megijeszteni. Orra hegyét végighúzta a nyakamon, és olyan hangot hallatott mintha dorombolna.
- Mm… annyira finom az illatod – duruzsolta a fülembe, de ez a hang nem azé az Alecé volt, akit tegnap megismertem. Mintha egy teljesen más ember lenne itt helyette. Mostmár komolyan megijedtem. Zihálva vettem a levegőt.
- Alec, mit csinálsz? – kérdeztem, de a hangom úgy remegett, hogy alig ismertem rá. Beleszagolt a nyakam hajlatába.
- Nem bírom ki – úgy hangzott mintha küzdene magával. Leheletét éreztem a nyakamon.
- Megijesztesz. Engedj el, kérlek! – suttogtam félve. Elhúzódott, így láthattam az arcát. Angyali arca, most eltorzult a gyötrődéstől. Mintha nehezére esne, elengedte a csuklómat és eltolt magától. Zihálva vette a levegőt, és úgy tűnt mintha vívódna.
- Alec… - tétován tettem felé egy lépést.
- Menj el! – dörrent rám. Megtorpantam.
- Alec, mi a ba…
- Menj már! Kérlek! Nem akarlak bántani – ez már inkább könyörgésnek hangzott. Úgy tettem, ahogy kért. Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd megfordultam, és futni kezdtem. Meg sem álltam a házunkig. Ott szó szerint berontottam, és mivel láttam hogy anya még nem érkezett haza, bezárkóztam a szobámba. Felültem az ágy tetejére és magamra csavartam a takarót. Nem volt hűvös a szobában engem viszont mégis a hideg rázott. Valami nincs rendben Alecel ez biztos. Valami miatt nagyon szenved és ez megrémít. Annyira ijesztő volt akkor, és nem az az Alec volt aki azelőtt. Anya közben hazaért. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó csapódik. Gyorsan magamra húztam a takarót és alvást színleltem, bár nehezemre esett egyenletesen lélegezni. Nyílott a szobám ajtaja, majd kis idő múlva becsukódott. Vissza felültem és hallgatóztam. Hallottam, hogy anya bemegy a fürdőbe és lezuhanyozik, majd elvonul aludni. Vártam úgy fél órát, míg elalszik és lerúgtam magamról a takarót. Úgy döntöttem visszamegyek és megveszem azt a könyvet, amit a kirakatban néztem. A bolt tizenegyig van nyitva és még csak tíz óra van. Halkan kinyitottam az ablakot, és kimásztam rajta. Most az egész utca ki volt világítva, úgyhogy nem féltem annyira. Végigrohantam a járdán, át a kereszteződésen és végül megérkeztem. A pultnál egy középkorú, hölgy ült és valamilyen újságot olvasott. Amikor kinyitottam az ajtót felpillantott és rám nézett.
- Segíthetek? – kérdezte udvariasan.
- Igen, a kirakatban láttam egy könyvet, ami érdekelne – feleltem.
- Ki az írója? – érdeklődött tovább, és közben felállt az asztaltól.
- Neten Kraft, azt hiszem – válaszoltam. Odasétált az egyik polchoz és levett róla egy könyvet. majd odajött hozzám és a kezembe nyomta.
- 20€ lesz. – mondta és nekem már nem is tűnt olyan szimpatikusnak. Még jó hogy elhoztam Miamiból a tartalék zsebpénzemet és beváltattam Euróba, különben nagy bajban lennék. Kifizettem és megköszöntem, majd elindultam haza. Ahogy végigmentem az utcákon, ahol csak egy két ember mászkált, megint az az érzés fogott el, hogy követnek. Csak most nem néztem hátra. Egyenesen mentem előre. Elöntött a megkönnyebbülés, amikor elértem a házunkig. Visszamásztam az ablakon át a szobámba, felkapcsoltam az olvasólámpát és felkucorodtam az ágyam közepére. Elkezdtem lapozgatni a könyvet. Persze tele volt mindenféle hülyeséggel. Koporsók, tömlöcök, hegyes szemfogak. A vámpírok porrá égnek a napon, bla bla bla… Unottan lapozgattam, mígnem egy oldalon megakadt a szemem. Legfőbb ismertető jelek: A legtöbb vámpírnak hófehér és hideg a bőre, irreálisan gyorsak és erősek. Napvilágnál soha nem jönnek elő, szinte elpusztíthatatlanok, bár sokak szerint, ha karót szúrnak, a szívükbe az megöli őket. De ami a legfontosabb az, hogy vért isznak. – Miután végigolvastam ezeket a sorokat, egy ideig dermedten néztem a könyvet. Ez magyarázat lenne Alec viselkedésére, a bőre hidegségére, arra hogy miért akart csak sötétedés után találkozni velem. De ha ez igaz és ő tényleg… vámpír, akkor vért is kell innia. De az nem lehet, hogy… Úristen! Ezért volt mélyvörös a szeme ez… ez… lehetetlen. Akkor ma, amikor olyan furán viselkedett, akkor ő… majdnem… ez nem lehet igaz. Ezért volt olyan tartózkodó, olyan furcsa. Magamnak is nehéz bevallani de Alec az, aminek gondoltam.
- Vámpír – suttogtam elfúlóan és zihálva lélegeztem. Alec egy vámpír, aki embereket öl, egy gyilkos. Undorodnom kéne tőle, megvetni azért ami, de én nem tudtam rá így gondolni. Hirtelen magam előtt láttam a mosolyát, amikor bemutatkozott és eljátszotta az udvariast, az arckifejezése, amikor nem ismertem fel, vagy az az értetlen tekintet, amikor össze-vissza zagyváltam minden marhaságot. Valamiért még most is… szerettem. Hiszen miért nem ölt meg? Azt mondta menjek el, mert nem akar bántani… Lehetséges lenne, hogy ő is szeret engem… nem tudom. De egy biztos, egy ideig nem láthatom őt.