1. fejezet. Volterra
- Stella, kicsim, indulhatunk? – kiáltott fel apa a földszintről, ugyanis én még a szobámban voltam. Még utoljára körbenéztem és már indultam is lefelé.
- Jövök! – kiáltottam vissza és leszaladtam. Apa a nappali közepén állt és éppen két bőröndöt cipelt kifelé.
- A gép egy óra múlva indul. Addigra remélem, odaérünk, mert nem szeretném, ha elkésnél vagy elkeverednél… - és csak beszélt és beszélt. Ha ideges volt állandóan ezt csinálta.
- Apu, nyugi! Nem lesz semmi baj, és ígérem, felhívlak amint odaértem. – mondtam és nyugtatólag megveregettem a vállát.
- Tudom, csak… még sosem hagytalak egyedül és féltelek. – ismerte be.
- Elhiszem, de lazíts, és induljunk –mondtam nevetve. A reptérhez vezető út, úgy fél óráig tartott. Apa egész végig szótlanul ült és látszott rajta hogy ideges. Amikor odaértünk, kiszedte a csomagjaimat és szinte a repülő ajtajáig kísért, ott aztán elbúcsúztunk és én pedig felszálltam a gépre. A repülőút eléggé hosszú volt és unalmas. A végén már a telefonomon játszottam. Mikor megszólalt a kis hang a mikrofonban hogy hamarosan földet érünk, szinte megkönnyebbültem. A peronon már messziről kiszúrtam anyut. Nem lehetett nem észrevenni. Egy hosszú, barna nyári ruha és egy szandál volt rajta. Ennek tetejében még felvett egy szalmakalapot is, ami persze nagyon is jól állt neki. Integettem, mire odaszaladt hozzám.
- Jaj, Stella! Már annyira hiányoztál! – ölelt meg. Mosolyogva öleltem vissza.
- Te is nekem anyu – vigyorogtam. – Nagyon csinos vagy ma – mondtam és a ruhájára mutattam.
- Most, vettem egy leárazáson. Igaz milyen csinos? – kérdezte és körbefordult, hogy lássam.
- Igen, tényleg az – feleltem elismerően.
- Te se panaszkodhatsz – intett felém. Végignéztem magamon. Egy nyakba kötős élénkvörös felsőt, és a kedvenc farmerszoknyámat vettem fel. Csak nyári ruháim voltak, de minek is más, hiszem Miamiba is állandóan hőség van.
- Ez semmi a te ruhatáradhoz képest – jegyeztem meg mire felkacagott.
- Majd bevásárolunk neked is, de most gyere! Alig várom hogy lásd az új házat. – mondta izgatottan és már húzott is a kocsija felé. Bepakoltuk a cuccaimat a csomagtartóba és elindultunk Volterrába. Az oda vezető úton anya csak beszélt és beszélt, míg én a tájban gyönyörködtem. Tudtam mikor érkeztünk meg, mert akkor anya elhallgatott.
- Ez itt Volterra – szólalt meg drámaian és kimutatott az ablakon. Én meg csak ámultam. Tényleg annyira gyönyörű hely volt, mint amilyennek elmondták, csak ha lehet még szebb. A mi házunk a belváros szélén állt. Nem volt túl nagy, se túl puccos. Kisebb, mint apa Miamiban lévő háza, de mégis otthonos. Anya persze már a kertet teleültette mindenféle virággal. Bevezetett a házba és körbemutogatta a helyiségeket. Mikor a szobámhoz értünk megtorpant az ajtóban.
- Én rendeztem be és remélem tetszeni fog – mondta izgatottan és kitárta előttem az ajtót. Az a kis szoba, pont nekem való volt, és anya gyönyörűen rendezte be. Az ablak mellett volt az ágy, azzal szemben pedig egy tv. A szekrények, a polcok, minden úgy volt berendezve, ahogy mindig is szerettem volna.
- Ohh, anyu, ez gyönyörű szép! – motyogtam meghatottan.
- Örülök hogy tetszik. Most magadra hagylak, hogy kipakold a ruháidat. – mondta mosolyogva és kilibbent a szobából. Mire kipakolásztam a ruhákat, és elrendeztem a cuccaimat, beesteledett. Megágyaztam, és belebújtam a pizsamámba, majd kimentem anyához, aki a konyhában szorgoskodott. Éppen vacsorát készített. Megvacsoráztunk, és elmentem lefeküdni. Nagyon izgultam a holnapi nap miatt, ugyanis akkor lesz az első napom az új sulimban.
***
Reggel ragyogó napsütésre ébredtem. Az ablakomon beáramló fénytől, magabiztosabb lettem. Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, megfésültem, hosszú, mogyoróbarna hajamat, ami most jobban hasonlított egy szénakazalhoz, mintsem hajhoz, és fogat mostam. Ruhatéren anya kicsit felturbózta a készleteimet, úgyhogy volt miből választanom. Rengeteg gyönyörű ruha volt a gardróbban. Végül egy pánt nélküli kék felsőt és egy rövid farmernadrágot vettem fel, hozzá illő topánkával. Nagyon tetszettek a ruhák. Anya mindig tudta mi kell nekem. Úgy döntöttem, hogy ma suli után körbenézek a városban, hátha találok valami kedvemre valót. Miután felöltöztem és úgy nagyjából elkészültem, felkaptam a táskámat, kikotortam belőle az iskola térképét, és leszökdécseltem a nappaliba elköszönni anyától.
- Sok szerencsét, kincsem – mondta majd megpuszilt, és el is indult pakolászni, ugyanis egy fél óra múlva már értekezleten kéne lennie. Anyu rendezvényszervező volt, így mindenhol megfordult. És elég jól is keresett. Ezért vette meg ezt a házat. Az iskola nem volt messze ezért gyalog mentem. Nem volt nagy szám, egy átlagos giminek nézett ki. Az udvaron rengeteg diák mászkált, és örömmel vettem észre hogy nem tűnök ki közülük, ugyanis mindenkinek barna volt a bőre. Az én bőrszínem sem ütött el az övékétől, de azért annyira barna sem voltam, hogy olasznak nézzenek. Mikor beléptem a kapun valaki nekem jött, amitől kicsit megtántorodtam, de még időben visszanyertem az egyensúlyomat.
- Ne haragudj, nem vettelek észre –mentegetőzött a gázolóm. Egy száznyolcvan centi magas, barna hajú, és zöld szemű srác nézett le rám.
- Öhm…semmi baj, még élek – mondtam és rá mosolyogtam.
- Huh, akkor jó. Tényleg sajnálom csak siettem és nem láttalak…
- Hé, nyugi, mondtam már nem történt semmi – nyugtattam le mert be nem állt a szája.
- Oké, amúgy Zack vagyok. – nyújtott kezet.
- Stella – ráztam vele kezet.
- Új vagy itt? – kérdezte.
- Aha, ez az első napom – feleltem. Bűnbánó képet vágott.
- Akkor jó kis első benyomást tettem – csóválta a fejét.
- Felejtsük el – forgattam a szememet. Hogy ez a srác mekkora mártír.
- Jóváteszem. Mi lesz az első órád? – buzgólkodott. Ránéztem az órarendemre.
- Matek, Mr. Barten-nel. – feleltem.
- Elkísérlek – ajánlotta fel. Mivel fogalmam sem volt róla hogy hova is kell mennem, elfogadtam a segítséget. Zack egész, nap kísérgetett és elmagyarázta mi hol van. Ő két éve költözött ide az apjával és a hugával. Az anyukája még kis korában otthagyta őket. Azt mondta nem is tudja, hogy nézett ki, de nem zavarta. A menzán Zack-el és a haverjaival ültem egy asztalnál. Ült ott egy rövid szőke hajú lány, Angelina, és egy hosszú fekete hajú Kathrine. Nagyon rendesek voltak. Mikor az utolsó órámnak is vége lett Zack egészen az utcánkig kísért, majd elbúcsúzott. A szobámba érve átöltöztem egy nyári ruhába, ami halványlila volt, a hajamat pedig két oldalt fültűztem. Ledobtam az iskolatáskámat, és helyette átpakoltam a pénztálcámat, és a telefonomat egy kis kézitáskába. Anya még nem ért haza, de küldtem neki egy sms-t hogy elmentem nézelődni a városba. Szinte egész délután a boltokat jártam. Egyiket a másik után. Rengeteg szép dolgot láttam, de sajnos amire futotta az egy pár fülbevaló volt. Majd zsebpénzemelést kell kérnem anyától. Időközben észre sem vettem hogy besötétedett. Az utcán alig jártak emberek, és csak egy két lámpa égett odakinn. Sietős léptekkel indultam haza. Úgy hallottam valaki követ, de nem akartam megtudni hogy igazam van e. Ehelyett megszaporáztam a lépteimet. De a kíváncsiságom egyre nagyobb lett, úgyhogy amikor már egészen közelről hallottam a lépteket, megfordultam hogy megnézzem ki az, de közben folyamatosan mentem előre. A hátam mögött senki sem volt. Hiába pásztáztam a szememmel az utcát nem láttam semmit sem, csak vak sötétséget. Ekkor falnak ütköztem, vagyis azt hiszem falnak, és elterültem a földön. Beütöttem a fejemet, és éreztem hogy púp nő rajta.
- Ó, a francba! – káromkodtam a fejemet simogatva. Egy hófehér kéz nyúlt ki elém.
- Nem esett bajod? – kérdezte egy dallamos, gyönyörű hang. Nagyon beverhettem a fejemet ha már képzelődöm is – gondoltam. Felnéztem, és ledöbbenve néztem hogy tényleg ott áll előttem valaki. De ő biztosan nem lehet ember. Az emberek nem lehetnek ennyire gyönyörűek. Pedig ő az volt. Igaz nem sokat láttam belőle a sötétben, és valami sötét köpeny is volt rajta, de így is láthattam az arcát. Gyönyörű volt. Sötétbarna, tarkóig érő haja, szabályos, egyenes orra, telt ajka volt, és a szeme mélyvörös, ami kicsit megijesztett. Angyalarcán, értelmetlenséget fedeztem fel. Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig a földön ülök, és őt bámulom. Zavaromban elpirultam és lesütöttem a szememet.
- Öhm… bocsi, én… nem vettelek észre. – dadogtam és elfogadtam a segítségként felkínált kezet. Az érintése jéghideg volt és akaratom ellenére beleborzongtam. Ezt ő is észrevette, és gyorsan elhúzta a kezét. De nem ez volt a furcsa, hanem amikor a kezünk összeért, mintha elektromosság cikázott volna végig a testemen. Ilyen még nem fordult elő velem… eddig. A bőre, kőkemény, jéghideg és selymes volt.
- Semmi, baj. Én is figyelhettem volna jobban is. Amúgy miért siettél ennyire? – kérdezte. A hangja, bársonyos és kellemes dallamú volt. Ámulva hallgattam, de hamar észbe kaptam és próbáltam összefüggően beszélni.
- Én, csak… lehet hallucináltam – motyogtam inkább magamnak. Gyönyörű arcán csodálkozás futott át.
- Miért? Mit láttál? – kérdezte kíváncsian. Én állandóan az arcát csodáltam, mert azt hittem ezt is csak képzelem és mindjárt eltűnik, de nem. Ott maradt és még mindig kíváncsian nézett rám.
- Azt, hittem követ valaki…, de úgy látszik csak képzelődtem – feleltem. Az arca hirtelen elkomorult és úgy nézett ki, mintha a levegőbe szimatolna, de ez csak egy másodpercig tartott, utána ismét gyengédek lettek a vonásai.
- Merre laksz? – kérdezte.
- Két utcával arrébb. – válaszoltam. A csodálkozástól a magasba szaladt a szemöldöke.
- Akkor miért kószáltál, éjszaka ilyen messze? – beharaptam az alsó ajkam.
- Hát, nem igazán figyeltem oda az időre. Olyan szép ez a város, és én még csak most jöttem… - hadartam.
- Most érkeztél Volterrába? – vágott közbe.
- Igen, eddig Miamiba laktam az apámmal – feleltem. Most jutott el a tudatomig, hogy még a nevét sem tudom és itt beszélgetek vele az életemről. Valószínűleg ő is erre gondolt, mert felém fordult és kezet nyújtott.
- A nevem Alec Volturi. És a tied? – kérdezte olyan udvariassággal, amit valamikor a 19.században használtak.
- Stella Burns – ráztam vele kezet mosolyogva.
- Nos, örülök, hogy megismerhetem Miss. Burns. – vigyorgott vissza, de még mindig nem engedtük el egymás kezét.
- Ó, milyen lovagias Mr. Volturi – játszottam én is az udvariast. Elnevette magát. Mintha ezer kis harang csendült volna meg. És én úsztam a nevetésében.
- Elkísérhetlek egy darabig? – kérdezte és közben a szemembe nézett. Még mindig nem tudtam felfogni, hogyan lehet valakinek mélyvörös szeme, de nem akartam rákérdezni.
- Persze, örülnék neki – válaszoltam, és elindultunk.
- És milyen itt Volterrában? – kérdezte kis idő után. Megtartotta a két lépés távolságot tőlem, ami zavart egy kicsit. Olyan tartózkodó volt.
- A sulit még szokni kell, de szerintem megbirkózom vele. Egész jó itt– mostmár – tettem hozzá magamban. Nem kell tudnia, hogy mennyire bejön nekem.
- Te melyik suliba jársz? – kérdeztem hirtelen. Gondolkodás nélkül rávágta a választ.
- Én, nem járok suliba. – döbbenten meredtem rá.
- Mi? – kérdeztem sokkolva.
- Mármint úgy értem, magántanuló vagyok – magyarázta döbbent arcom láttán. Tudtam, hogy valami itt nem stimmel, de inkább nem tettem szóvá a dolgot.
- Ó, értem – motyogtam, és elfordítottam a tekintetemet. Amíg el nem értünk a házunkig, végig arról kérdezgetett milyen volt Amerikában, milyenek a szüleim és még sok ilyen kérdés hangzott el. Én mindegyikre válaszoltam. És úgy láttam rajta érdekli amit mondok. Elérkeztünk a bejárathoz.
- Hát, itt lakom – mondtam.
- Szép házatok van – állapította meg.
- És te hol laksz? – kérdeztem, mert észrevettem, hogy ő nem beszélt se a családjáról, sem arról hogy hol lakik.
- Hát, a város másik végén – mondta habozva, majd idegesen hátrapillantott, mintha attól félne követik.
- Akkor én most bemegyek. Anyu biztos ki van akadva, hogy hol vagyok ennyi ideig. – mondtam vonakodva. Valahogy nem akartam elszakadni Alectől.
- Persze, menj csak. Jó éjszakát – mondta dallamos hangján, de én valahogy nem akartam bemenni.
- Látlak még? – kérdeztem szomorkásan. Egy darabig gondolkodott, utána megszólalt.
- Azt hiszem,…- szomorúan nézett rám, amitől én már sejtettem a választ, de valamit láthatott az arcomon, mert így folytatta – hogy igen. Találkozzunk holnap ugyanekkor a könyvesbolt előtt. – mondta és én valahogy megkönnyebbültem.
- Ott leszek – mosolyogtam rá. – hát, akkor. Szia – mondtam.
- Szia – köszönt el és válaszul ő is elmosolyodott. Bár nagyon nem akartam, de megfordultam és bementem a házba. Az ajtóban még visszafordultam, de Alec addigra már eltűnt…
Irtó jó. Imádom.
VálaszTörlésPuszi.
Zsófi.