Volterrai Szerelem

3. fejezet
A tengerpart

(Alec szemszöge)

Négy nap telt el az óta, mióta úgy elveszítettem a fejemet. Négy gyötrelmesen hosszú nap. A szobámban ülök, bezárkózva. Jane kezd kiakadni a viselkedésemen, és persze azon, hogy teljesen elgyengültem. Azóta sem ittam, pedig Jane és Demetri mindent megpróbáltak. Kétszer is hoztak nekem egy embert, hátha teljesen bekattanok és iszom végre, de én nem nyitottam ki az ajtót. Hiába is olyan erősek, én olyan ajtót kértem még régebben, amin nem jut át senki. Legyen az akár ember, akár vámpír. Valahogy tudtam, hogy egyszer még a hasznomra válik, és tessék. Most is jól jött. Tehát itt ülök, és várom, hogy történjen valami. Nem tudom lehetséges e a mi fajtánknál hogy halálra éheztetem magamat, de én meg fogom próbálni. Kopogtak az ajtómon, ma már negyedjére.
- Alec, kérlek! Ne csináld ezt! Nyisd már ki azt a rohadt ajtót! – hallottam meg Jane könyörgő hangját az ajtó túloldaláról. Meg sem próbálta betörni, ugyanis ma már többször is kudarcot vallott.
- Hagyj békén Jane – motyogtam erőtlenül. Hallottam, hogy morog és nekimegy az ajtónak.
- Nem – bumm – Teheted – bumm – Ezt – bumm – Velem! – bumm. Minden egyes szónál jókora erővel az ajtónak ütközött.
- Hallod? Alec! A testvérem vagy! Ne hallj meg! Csak te vagy nekem. – elcsuklott a hangja. Megdöbbentem. Jane sosem mutat semmilyen gyengéd érzelmet az emberek vagy inkább senki iránt sem.
- Sajnálom Jane – suttogtam, de tudtam, hogy meghallja. Nem szólt semmit sem csak hallottam, ahogy elsétál. Megint ott maradtam a gondolataimmal. Aznap este majdnem megöltem azt, aki némi reményt csempészett az eddigi hamis életembe. Az illata akkor olyan erővel csapott le rám, hogy elvesztettem az irányítást. De amikor meghallottam a hangját, amibe rémület csengett, valahogy eltűnt a vörös köd… egy időre. Muszáj volt elküldenem, különben nem tudtam volna megállni. De az az érzés, amikor számomra forró keze az arcomhoz ért, semmihez sem volt fogható. Valami annyira vonzott ebben a halandó lányban, hogy nem tudtam megállni, hogy ne találkozzak vele. Pedig ez nagy hiba volt. Megint dörömböltek az ajtómon. Az égnek emeltem a szememet.
- Hagyj már békén Jane – morogtam.
- Nyugi haver, csak én vagyok az Felix – gondolatban felnyögtem. Már csak ő hiányzott ide.
- Te meg mit akarsz? – kérdeztem hűvösen.
- Héj, nem illik így beszélni a legjobb cimboráddal – poénkodott. Még hogy legjobb cimbora… Majd ha befagy a pokol.
- Hallottam erről a „nem iszom többé vért” dologról. És meg kell, mondjam… tisztára megkattantál haver – röhögött fel.
- Ha csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem, akkor akár mehetsz is – sziszegtem dühösen.
- Na, ne izélj már. Hagyj fel ezzel a hülyeséggel! Gyere, nézzünk meg egy állati véres filmet, utána meg elmehetünk… - Felix még javában folytatta a monológját, de nekem megakadt az agyamba két szó, amit az imént mondott. Állati vér. Ez az. Ez bejöhet. Miért is ne? Hiszen Carlisle Cullennek is bejött. Megpróbálhatom, és ha ez segít, akkor Stella közelében lehetek bármikor.
- Héj, Alec! Hallasz te engem egyáltalán? – háborodott fel, de én nem figyeltem rá. Felpattantam, ami még engem is meglepett, és szó szerint felrántottam az ajtót. Felix döbbenten meredt rám egy pillanatig, utána elégedetten elvigyorodott.
- Tudtam én, hogy hallgatsz rám! – mondta pökhendien. Rá se néztem, úgy húztam el mellette. Mivel nem volt már sok erőm így nem voltam olyan gyors, mint Felix. Félúton elkapta a karomat, és a kelleténél erősebben rántott vissza. Vámpírlétezésem során most először éreztem fizikai fájdalmat. A karom óriásit reccsent, mire Felix ijedten engedte el. Nagyot ordítottam és térdre rogytam. A kezemet szorongattam.
- Jézusom Alec! Még sosem láttalak ennyire gyöngének. Héj, jól vagy? – kérdezte, és hallottam a hangján hogy megijedt. Valószínűleg nem amiatt, hogy bajom esett, hanem inkább Jane-től tartott.
- Tűnj innen! – nyögtem, és feltápászkodtam. Elindultam, emberi tempóban, a kijárat felé, és nem követett. Szerintem eléggé betojt. Útközben a kezemet vizsgálgattam. A bal csuklómon halvány repedések látszottak. Mint amikor egy váza a földre esik, de nem törik, el csak megreped. Úgy nézett ki a kezem most. A kapuban ott állt Dem, és Jane, de nem vettek észre. Nem akartam, hogy meglássanak, mert akkor biztos nem engednek ki. Hátraarcot csináltam és a hátsó kijáraton át az erdő felé futottam. A város szélén volt a legközelebbi erdő. Nagyon szomjas voltam már ezért addig futottam, amíg rá nem akadtam egy kisseb csapat szarvasra. Ész nélkül rájuk vetettem magamat. A szarvasok vére hozzá sem volt fogható az emberi vérhez, de csillapította az égető szomjúságot a torkomban. Úgy hat szarvas után, jóllakottnak és erősnek éreztem magamat. A csuklómról eltűntek a repedések. Elégedetten elvigyorodtam, és úgy döntöttem meglesem Stellát. Nem volt nehéz megtalálni a házukat. Otthonos volt és a kert tele virágokkal, amit gondolom az anyukája ültetett. Stella nyitva hagyta az ablakot így óvatosan bemásztam rajta. A szobája pont az egyéniségét tükrözte. Jókedvet sugárzó, rendes. Ő az ágyon feküdt, a takarót lerúgta magáról. Az arca gondterhelt volt, mintha még álmában is gondolkodna. A párnája alól egy könyv széle látszott ki. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit olvashatott mielőtt elaludt, de mielőtt bármit is tehettem volna megszólalt.
- Alec, ne! –olyan tisztán ejtette ki a nevemet, hogy azt hittem felébredt. Ijedten kaptam rá a tekintetemet. De nem, ugyan úgy feküdt, ahogy az előbb.
- Kérlek, maradj velem! – mondta ismét könyörgő hangon, és az én halott szívem, mintha újra képes lenne verni, olyan érzés fogott el. Közelebb mentem és lehajoltam hozzá, majd végigsimítottam az arcán. Mocorgott egyet-kettőt, de nem ébredt fel. Hajnalodott, ezért úgy döntöttem jobb lesz, ha lelépek, még mielőtt felébredne. Homlokon csókoltam és kisuhantam a szoba nyitott ablakán. Haza kellett mennem. Még el kell mondanom a többieknek hogyan döntöttem, és úgy érzem, nem fogják könnyen fogadni. Számukra csak a gyilkolás létezik. Hirtelen lefékeztem egy kirakat előtt. Az üvegében láttam a saját tükörképem. A látványtól kicsit megugrottam. Annyira meglepet a dolog. A szemem, mivel teljesen kiürült az emberi vér a szervezetemből, és immáron csak állati vér volt benne, karamella színű volt. Határozottan jobban tetszett, mint a rubinvörös. Így már nem kell bujkálnom köpeny alá az emberek elől. Újra futásnak indultam, és vigyorogva néztem, ahogy a bejáratnál álló Jane és Demetri arcára kiül a megdöbbenés.

(Stella szemszöge)

Négy napja nem alszom valami fényesen, de tegnap este egyszerűen pocsékul aludtam. Az még hagyján hogy csak négy órát, vagy kevesebbet aludtam, de azon kívül még rémálmom is volt. Egy sötét erdőben sétáltunk Alecel, amikor egyszer csak megtorpant és rám nézett. A tekintete elkínzott volt.
- Stella, nem lehetünk együtt többé. – mondta halkan. A szeme rubinvörösen izzott.
- Miért? – kérdeztem csak suttogva. Nem akartam elveszíteni.
- Mert én veszélyes vagyok! – hangsúlyozott ki minden egyes szót és hátrálni kezdett.
- Alec, ne! – kiáltottam, mire megfordult.
- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat – suttogta elgyötörten, de én csak nem adtam fel. Elindultam felé.
- Kérlek, maradj velem! – kérleltem. Az arca ellágyult egy pillanatra és mire kettőt pislogtam, már ott állt előttem. Leheletfinoman végigsimított az arcomon, csókot lehelt a homlokomra és eltűnt, mint a kámfor. Ekkor felültem az ágyamban, hallgattam a szívem gyors ritmusát. Szinte éreztem a homlokomon a csókja helyét. Mintha tényleg itt lett volna. Nagyon fura és ijesztő helyzet volt. Még visszagondolni is rossz volt rá. Az a gondolat hogy nem látom többé, lyukat ütött a mellkasomba. Az elhatározásom miszerint nem látom egy ideig Alecet, porba hullott ma reggel az álmom után. Úgy döntöttem, holnap megkeresem. Azt mondta a város másik oldalán lakik. Nem lesz könnyű megtalálni, de majd kérdezősködöm. Csak ismerik arrafelé a Volturikat. Ma viszont Angelina-val és Kathrin-el lemegyünk a tengerpartra. Feltápászkodtam az ágyból, és felvettem a fürdőruhámat. Rávettem egy mélyvörös nyári ruhát. Fogtam a kék strandtáskámat és belepakoltam a pénztárcámat, egy törölközőt és a telefonomat. Fél tíz volt, és anyu még mindig aludt. Tegnap hajnali kettőig a projektjén dolgozott. Írtam neki egy cetlit hogy ne aggódjon. Kate-el és Angi-vel lementem a partra. Lehet, hogy későn jövök. Ne aggódj, és ha valami baj van, hívj fel telefonon. Puszi Stella. Letettem az üzenetet a konyhaasztalra, felkaptam egy szelet müzlit és már rohantam is kifelé. A ház előtt már ott állt Kate kocsija. Bepattantam a hátsó ülésre és már száguldottunk is lefelé.
- Na, mi újság Stella? – kérdezte Ang, és hátrafordult hozzám. Ugyanis ő az anyósülésen ült. Mint minden nap, amióta történt az az Aleces eset, most is felvettem egy álarcot, ami mögé bújtam. Ez az állarc egy mosolygós, jókedvű lány volt.
- Semmi új –mosolyodtam el.
- Te még nem is tudod a hírt – vigyorodott el.
- Milyen hír? – érdeklődtem kíváncsian.
- Hát, képzeld, Katenek bejön Zack – nevette el magát, mert Kate randán nézett rá.
- Komoly? – fordultam Kate felé. Elpirult.
- Hát, izé… aha. Tök rendes meg minden – motyogta. – De remélem nem gáz. – Értetlenül néztem rá.
- Miért lenne az? – kérdeztem és felhúztam a szemöldökömet.
- Úgy láttam, hogy bejön neked. Vagyis folyton vele lógsz meg minden. – elnevettem magamat, mire mind a ketten rám néztek.
- Nyugi, Zack nagyon rendes srác, de nekem csak egy barát, úgyhogy szabad a terep. – mondtam még mindig vigyorogva. Mind a ketten elmosolyodtak.
- Hát, ez tök jó – ujjongott Ang. Nem sokkal később meg is érkeztünk. A tengerpartra a fele utat gyalog kellett megtennünk, de azért kellemes volt sétálni. Mikor leértünk, lepakoltunk levettük a nyári ruhát, ami alatt a fürdőruha volt, és rohantunk is a vízbe. Kellemes volt, nem is hideg, de nem is meleg. Valahol a kettő között volt. Úszóversenyt is rendeztünk, amin Angi nyert. Igaz, ő öt éves korától uszodába járt. Ez azért előnyt jelent. Én lettem a második, és Kate nagy duzzogására ő lett a harmadik. Jól jött ez a kis kikapcsolódás. Kate egyszer csak, mint akit fejbe vágtak ugrott egyet.
- Héj, csajok. Mutatok valamit! – rikkantotta és elkezdett a sziklák felé úszni.
- Hová mész Kate? – kiáltottam utána.
- Gyertek már! – kiáltotta vissza. Összenéztünk Angi-vel és követtük. Amire mi megérkeztünk ő már a sziklákon ült, vagyis nem is a sziklákon. Egy kisebb sziget volt ez. Körbeölelte a víz, és a sziklák, a talaj viszont homokos volt. Az egész nem volt nagyobb, mint egy francia ágy, de mégis békés.
- Hűha, Kate! Ezt hogy fedezted fel? – kérdeztem álmélkodva.
- Csak úgy. Egyszer errefelé úsztam és itt találtam. Ide szoktam jönni, gondolkodni – vonta meg a vállát.
- Szupper! – rikkantotta Ang és mind a ketten kimásztunk. Nem tudom mennyi ideig ültünk ott és beszélgettünk, de olyan jó volt itt, hogy nem akartam elmenni.
- Jó lenne menni, mert éhes vagyok. Kéne valami kaja. Jösztök? –kérdezte Kate egy idő után és beugrott a vízbe. Ang követte.
- Stella te nem jössz? – kérdezték.
- Én még maradok egy kicsit. Majd utánatok megyek. – mondtam mosolyogva.
- Oké, csak nehogy ne maradjon neked kaja – nevettek, majd elúsztak, én pedig hanyatt feküdtem a lágy homokban. Élveztem a nap kellemesen meleg erejét. Akárhogy is próbáltam elterelni a gondolataimat, mindig Alec-nél jutottam ki. Nem tudom elképzelni, hogy ő rossz fiú, lenne. Hiszen olyan, mint egy angyal. De ott vannak a tények, amik akkor is ott vannak, ha nem akarom. Mára szinte biztos voltam abban, hogy ő egy vámpír. De azt is eldöntöttem, hogy ez nekem nem számít. Nem érdekel, hogy micsoda. Engem soha nem bántana. – döntöttem el, felálltam és fejest ugrottam a tenger sós vizébe. Még az út felénél sem jártam, amikor hirtelen begörcsölt a lábam. Annyira fájt, hogy hirtelen odakaptam a kezemmel. Ezzel a mozdulattal az orrom tele ment sós vízzel. Bepánikoltam, de próbáltam fenn tartani magamat a felszínen, de valahogy nem ment. Csak nyeltem a sok vizet, ami szinte égette a tüdőmet és a torkomat. Szédülni kezdtem az oxigén hiány miatt és lassan elsötétült előttem a világ. Annyit éreztem, hogy süllyedek…