Oké nem mentegetőzőm, mert borzasztóan régen voltam itt, és sajnálom hogy csak így eltűntem, de ennek megvoltak az okai, amit most nem részleteznék...legyen elég annyi hogy tele van a hócipőm néhány osztálytársammal, és most vettek anyámék új házat, és nagy kalamajka van...-_-"...na mind1, nem untatlak itt titeket a zűrös életem részleteivel :) Itt a feji,amit nagy nehezen összekapartam,és sajnálom hogy kicsit megszaporodtak a Juss-os részek, de nagyon bírtam a srácot...nem mintha most nem szeretném, csak hát rájöttem hogy vannak nála sokkal, de sokkal jobbak is, sőt tehetségesebbek....na de mind1 :) Itta feji, bár fogalmam sincs mikor lesz meg a következő, ugyanis az a nagy harci helyzet hogy kifogytam az ötletekből, meg egy új könyvön is ügyködöm,aminek semmi köze a vámpíros, vérfarkasos,misztikus cuccokhoz...csak simán emberi dolgok...na szóval, itt a feji, és remélem nem utáltok nagyon amiért csak így felszívódtam, és azért megdobtok egy pár komival:)
Viele Küsse: Nica
8. fejezet
Things...
- Jake… - leheltem, és valamiért nagy mennyiségű nyugalom áradt szét a testemben. Akkor döbbentem rá, hogy milyen régen is láttam már, hogy mennyire hiányzott. Jake rám meredt, tág szemekkel.
- Hogy az a büdös… - suttogta, még mindig engem bűvölve. Jasper kihasználva a figyelmetlenségemet, elkapta Justin kezét,és megpróbálta elrántani mellőlem. Csakhogy időben észrevettem, de ezek szerint mégsem eléggé időben, ugyanis hallottam hogy a csontok Juss kezében megroppannak, és ő pedig felkiált fájdalmában.
- Ááá, bassza meg… - ordított,és kirántotta a kezét Jasper vasmarkai közül, és azt szorongatva a földre esett.
- Te rohadék! – vicsorogtam és Jasper torkának ugrottam. Hiába volt tapasztalt, vagy erős, én olyan dühöt éreztem, hogy esélye sem volt. Egy határozott és erős mozdulattal, kicsavartam a kezét, mire felordított. Nem érdekelt hogy ki ő, hogy egy Cullen. A vadállat bennem azt mondta hogy ne kíméljem, öljem meg. Valószínűleg a feje következett volna ha valaki nem kap el hátulról, és ránt le róla. A következő pillanatban, már Edward a falnak nyomott. A szemében düh csillogott. Láttam rajta hogy képes lenne megölni. Mielőtt még megüthetett volna, egy rozsdabarna farkas ugrott neki, amitől megtántorodott, és ismét a törött asztal maradványaiba esett. Aztán a farkas megállt előttem, védelmezően, de én Justinhoz rohantam, aki a sarokban kuporodott össze, és halkan nyöszörgött.
- Justin, Justin, nézz rám! – fogtam meg az arcát, és magam felé fordítottam.
- Fáj…nagyon fáj…. – sírta, és nekem majd megszakadt a szívem a hangjától. Legszívesebben leszakítottam volna Jasper fejét.
- Eressz már el Emmett! – hallottam meg Alec hangját, ami szinte már könyörgő volt. Emmett még mindig erősen fogta, miközben Alec folyton a kiszabadulásért küzdött. Emmett hatalmas vadállatnak nézett ki mellette. – Kérlek… - suttogta végül és abbahagyta a küzdést, és úgy nézett fel Emmettre, mint egy tehetetlen kisfiú, egy gyerek, akit legyőztek, és már csak a kérlelés, a könyörgés maradt. Egy pillanatra nekem is megszorult rajta a szívem, és már mozdultam, hogy leszerelem Emmettet is, de úgy látszik ez hatott, mert Em, mártír pofával igaz, de elengedte,mire az egyből hozzám suhant.
- Stella…jól vagy? – kérdezte ijedséggel a szemében, miközben átkarolta a vállamat, ami most nagyon is jól esett.. Közben Jake, immáron emberi alakban és egy szál kisnadrágban, a másik oldalamra guggolt, majd a tekintetét Justinra szegezte, aki keservesen nyöszörgött.
- Ő…ő…az akire gondolok…hogy kerül ide? – kérdezte miközben a tekintete rémültté vált.
- És mégis mi a francért akarjátok megölni a srácot? – nézett Edwardékra, akik immáron egymás mellett álltak és dühvel vegyes hitetlenkedéssel meredtek négyünkre.
- Hát nem nyilvánvaló Jacob? – sziszegte Jasper. Nagyon dühös volt, és gyilkos pillantással nézett rám. De válaszul csak kivillantottam a fogamat. – Sokat tud, meg kell halnia! Nem hiszem el hogy melléjük álltál!- acsargott.
- Túl sokat tud?! Túl sokat tud?! – állt fel Jake dühösen - És mi van a „ mi nem bántjuk az embereket” elvvel? – kérdezte és az arcára gúnyos vigyor ült ki. Na ez az a Jake akit én ismerek…
- Ez…ez.. teljesen más helyzet… - kezdte Edward, de Jake csak nem hagyta abba. Most Bellához fordult.
- Nagyot csalódtam benned! Nem hittem volna hogy idáig süllyedsz – mondta dühösen, mire Bella arca megrándult a fájdalomtól.
- Jake én… - kezdte de az félbeszakította.
- Nem kell a sajnálkozásod! – sziszegte,majd megint Edwardék felé fordult.
- Hagyjátok békén a srácot! Mit ártott nektek? És amúgyis, észlények, az nem jutott az eszetekbe, hogy ez a kölyök baromi híres?! – kérdezte szinte kiáltva. – A csapból is ő folyik!
- Ó ugyan Jake, majd azt hiszik hogy nem bírta a sztárságot, ami részben igaz is…különben miért lépett volna le?! – mondta Jasper,és Justinra szegezte a tekintetét, mire én felmordultam.
- Te rohadék – sziszegtem – Ha egy ujjal is hozzáérsz, kinyírlak! – morogtam, mire Jasper tekintete rám ugrott. Összeszűkült szemekkel méregetett.
- Miért véded ennyire? – kérdezte és látszólag megpróbált az érzelmeim között kutakodni, persze sikertelenül. Gúnyosan vigyorogtam rá.
- Na mi van? Nem működik a hűdeszuper képességed? – kérdeztem, mire az arca ismét dühös maszkba olvadt, és megindult felém, de Alec ismét elém állt, sőt Jake is felém mozdult, mire Edward arcán átfutott egy érzelem. A csalódás, a veszteség érzése.
- Hát jó! Védjétek csak! – kiáltott fel dühödten Jasper, amikor látta, hogy mi így hárman, teljesen eltakarjuk a sarokban kuporgó Justint.
- Jacob…te…miért? – kérdezte Edward zavarodottan.
- Sajnálom Edward, de én az emberek megvédéséért élek, nem pedig a megölésükért. Főleg hogy a srác semmi rosszat nem csinált – mondta halál komolyan Jake, és egy lépéssel közelebb ment Justinhoz, majd letérdelt mellé.
- Héj, kölyök – rázta meg óvatosan, mire Juss felnyöszörgött.
- A karom… - motyogta, de már félig nem is volt magánál. Az előbbi vérveszteséget sem heverte még ki, erre itt van most meg a karja. A fájdalom teljesen leterített. Lassan leguggoltam elé.
- Nem lesz semmi baj, ígérem – mondtam neki halkan, mire rám emelte a tekintetét. A szemeiben fájdalom égett. Kétségbeesetten pillantottam Alecre, aki szintén tanácstalanul nézett vissza rám, de láttam valamit megvillanni a tekintetében. Valahol a düh és a megértés között lehetett ez az érzés, csak nem akartam tudomást venni róla. Közben láttam hogy Edward és Jasper összenéznek, majd alig láthatóan biccentenek egymásnak. Tudtam hogy megint készülnek valamire, így felpattantam. Alec is észrevehette ezt a kis gesztust, mert mellém állt, és kezét összekulcsolta az enyémmel, közben láttam az arcán hogy nagyon koncentrál valamire. Az érintése jól esett, és felidézte bennem azokat az időket, amikor olyan sokat voltunk együtt. Mostanában ez valahogy nem sűrűn fordul elő…Nem értettem miért koncentrál annyira, de az arca nagyon komoly volt. Csak fél perccel később, amikor Edward és Jasper arca, teljesen üres lett, és ledermedve álltak a szoba közepén, akkor tudtam meg, hogy Alec a képességét használta, sőt még használja most is. A fejem hirtelen Bella felé fordítottam, aki fájdalmasan nézte ahogy Edward „megvakul”.
- Ez… ez…hagyd abba! – kiáltott fel Jasper, de Alec erre csak gúnyosan elvigyorodott, mire Jasper a fejéhez kapott.
- Nem látok, nem hallok! – kiáltotta. Én meg csak gúnyos kis vigyorral az arcomon néztem. Nem éreztem bűnbánatot, vagy szégyenkezést, csak azt hogy megérdemlik, sőt…talán még többet is érdemelnének.
- Alec, elég! – szólalt meg Bella, és megindult Edward felé, de a következő pillanatban ő is kővé dermedt a szoba közepén és a szemeihez kapott. Gondoltam vissza akarta tenni a pajzsot, csak Alec gyorsabb volt nála.
- Alec… - tette Jake a kezét a vállára, mire az ránézett. Láttam az arcát, és még én is megijedtem tőle. Ő...nem, nem lehet Alec…az a tekintet…Nem is ismertem rá. Annyira más volt, annyira gonosz…Soha nem láttam még ilyennek az arcát,és nem is akarom…ő nem ilyen… Aztán egy nyöszörgés mindenkit kizökkentett a gondolataiból, akármire is gondolt éppen. Justin egyre sápadtabb lett.
- Orvos kell neki – mondta Jake, miközben rám nézett. Mint egy végszóra, a bejárati ajtóban megjelent Carlisle és először meglepetten mérte fel a terepet, majd amikor a fejében összerakta a történteket, elborzadva nézett a fiaira, akikről Alec addigra már levette a ködöt, és a tekintete színtiszta dühöt és szégyent sugárzott.
****
- Nagyot csalódtam bennetek…Főleg benned Bella! – dühöngött Carlisle. Edward, Emmett, Jasper, és Bella ott álltak vele szemben, mint a gyerekek, akik éppen valami rosszat tettek. Kivétel Jasper, aki most a sarkára állt.
- De Carlisle, te is tudod, hogy nagy veszélyt jelent ránk nézve! Mindent látott, sokat tud, és az emlékeit nem lehet csak úgy kitörölni! Nem maradhat életben! – mondta kissé indulatosan.
- Mond csak, te hallod ilyenkor magadat?! – csattant fel Carlisle, és a szeme villámokat szórt. – Te most egy ember, sőt mi több egy gyerek életéről beszélsz! Felfogod, te egyáltalán hogy mit beszélsz, Jasper? – Carlisle magán kívül volt. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
- Teljesen igazad van, Carlisle…én…sajnálom… - motyogta Edward, aki most szólalt meg először mióta Carlisle megérkezett.
- Sajnálod?! Sajnálod?! Hát sajnálhatod is Edward! Komolyan azt hittem megbízhatóbb vagy, és több eszed van ennél, de úgy látom tévedtem – hajtotta le a fejét, csalódottan.
- Van fogalmatok róla mit tettetek? Valószínűleg sokkos állapotba fog kerülni, ha felébredt, vagy pánikrohamot fog kapni…egy ilyen traumát nem lehet csak úgy kiheverni…és ha Stella, nem elég gyors már lehet nem is élne…vagy ha nincs Alec és Jake… - mondta már halkan. Mi Alecel mögötte álltunk. Vagyis én Alec előtt,ő meg átkarolta a derekamat, én meg a kezemet az övén pihentettem, és mind a ketten fagyos már-már önelégült képel figyeltük ahogy Carlisle lehordja őket a sárga földig. Bár szerintem ennél sokkal többet érdemelnek… egyszer kétszer megfordult a fejemben az is hogy Alec használhatná rajtuk a képességét, én meg csak nézném ahogy ordibálnak,mert igenis megérdemelnék ezt. Amit Justinnal tettek az megbocsájthatatlan, és botrányos. Miután Carlisle betoppant, nem akart hinni a szemének. De nem sokáig tudott a megbotránkozással törődni, mert Justin egy koppanás kíséretében a földön landolt. Összeesett. Nem bírta tovább. Persze halálra rémültem, de miután Carlisle megvizsgálta, elmondta, hogy egy felkartörésen, és a sokkon kívül komolyabb baja nincsen. Nem mintha ez nem lenne éppen elég szegénynek így is… Ezután Carlisle felvitte a szobámba, és ellátta a sérüléseit, majd bekötött neki egy infulziót, amiért elment a kórházba. Mi pedig Alecel levonultunk a nappaliba, és még egyszer részletesen elmeséltem neki mindent, ami azon az estén történt. Most már arra is emlékszem, ahogy Chase megharapott…a fájdalomra, a sok vérre…mindenre…arra a löttyre is amit megitatott velem. De amikor Alec elmondta hogy az valószínűleg a vére volt, majdnem elhánytam magamat,és látványosan megborzongtam,amin ő csak jót kacagott. És annyira, de annyira jó volt hallani azt a kis vidám hangot, mert már annyira régen hallottam. Mint a kis szélharangok…Aztán csókolóztunk. Mármint én meg Alec. Nem is tudom csak úgy jött. Annyira hiányzott már, és annyira vágytam már rá. Annyira régen adhattuk már át magunkat a vágyainknak, és ez most kijött. Először gyengéden, aztán vadabban és végül már a kanapén faltuk egymást, senkivel sem törődve. Csak akkor hagytuk abba, amikor Jake megköszörülte a torkát, és vigyorogva közölte, hogy ideje lenne kimásznunk egymás szájából, mert megjött Carlisle. És most itt állunk, szinte fölényes vigyorral a képünkön, és szinte élvezettel hallgatjuk ahogy Carlisle a földbe döngöli őket.
- És Jasper, szerinted mit fog ehhez szólni Alice? Vagy Emmett, szerinted Rose mit fog ahhoz szólni hogy meg akartál ölni egy gyereket? – folytatta Carlisle a kínzást, és láttam ahogy Emmett elsápad.
- Úristen…. – csak ennyit bírt kinyögni.
- Tudod mennyire érzékeny a gyerek témára, erre te meg akartál ölni egyet?
- De Carlisle, a srác már lassan 17…nem gyerek… - motyogta közbe Edward.
- És ez feljogosít arra hogy megöld? Hogy véget vess az életének mielőtt még elkezdett volna élni? Egyáltalán tudjátok ti ki ő? Van róla valamicske fogalmatok hogy milyen hisztéria lenne ha ő eltűnne? – Carlisle szinte már megint kiabált.
- Igen, tudjuk, de…
- Milyen de? Például tudod hogy Renesmee kedvencei közé tartozik, vagy nem láttad még a szobáját? – tette fel a következő kérdést, mire Alec is és én is érdeklődve emeltük fel a fejünket.
- Mi…hogy Nessie…szereti…. – makogott Edward, és tanácstalanul pillantott Bellára, aki csak a homlokára csapott.
- Jézusom, tényleg! Állandóan róla áradozik, hogy is nem ismertem fel… Justin McConner! – rázta hitetlenkedve a fejét.
- És ti, meg akartátok ölni őt! És mi van ha olyan trauma érte, amit nem tud kiheverni, és pszichiátriára kellesz beíratni? Képesek lennétek egész nap ezt hallgatni a tv-ben? – nézett ismét a fiaira, és Bellára.
- De Carlisle…azt mondtad nem lesz baja – vágtam közbe félve. Hiszen azt mondta fel fog épülni, teljesen.
- Igen, Stella, fizikailag biztosan, de nem tudom hogy van most lelkileg…ez igen sok most neki így egyszerre. - nagyot sóhajtottam,és a homlokomat Alec kőkemény mellkasának döntöttem. Mintha ez segített volna valamelyest.
- Minden rendben lesz, Ness. Minden rendben… - suttogta a fülembe Alec, és megnyugtatóan simogatta a hátamat. És valamiért neki hittem is, mert tudtam hogyha ő mellettem van, akkor tényleg minden rendben lesz…egyszer. Annyi minden állt még előttünk, és Chase sem került elő. Pedig muszáj lesz előkerítenünk, hogy megtudjuk ez a vámpírság mivel jár, mert hogy nem kis veszéllyel, az már biztos…
