Fordulatos Friss :)

Na szóval, itt is a feji. Befejeztem, végre és fel is rakom :) Kíváncsian várom hogy tetszik majd ez a keverék sztori, de itt még korán sincs vége a történetnek, vagyis egy darabi, mert még a folytatáson gondolkodnom kell :) Na, de nem is húzom az időt,itt a feji, és Komikat :)
puszi: Nica

30. fejezet
Ismeretlen

(Alec szemszöge)

Amíg vadásztam gondolkodtam, és amíg gondolkodtam rájöttem, hogy mekkora egy marha vagyok is én. Mégis mi a francnak idegesít annyira ha Stella vérfarkasokkal lóg. Hiszen azoknak a vérfarkasoknak köszönhetem az életemet, és ha Stella jóban van velük akkor annak semmi akadálya. Viszont ez a Jacob Black nagyon idegesített. Mintha többet érezne Stella iránt puszta barátságnál. De eldöntöttem hogy ez sem érdekel. Ki kell békülnöm Stellával, ha még nem utál nagyon, mert mindennél jobban szeretem. Sietősen szaladtam vissza a Cullen házhoz, hátha ott van még és nem késtem el. De amikor odaértem, a Ford már nem volt sehol sem. Viszont Carlisle kint ült a lépcsőn, és látszólag a gondolataiba merült.
- Héj doki! – szólítottam meg mire felkapta a fejét.
- Á, szerbusz Alec – mosolygott rám, de volt valami szomorú a tekintetében.
- Nem látta Stellát? Beszélni akarok vele…tudja tegnap kicsit hülye voltam és… - kezdtem elmagyarázkodni, de félbeszakított.
- Alec beszélnem kell veled! – nézett rám komolyan.
- Rendben csak előbb beszélnek kell Stell…
- Róla van szó Alec – folytatta. Egyből elhallgattam,és elkomolyodtam.
- Mi történt Carlisle? – kérdeztem ijedten. Ebből a hangleejtésből semmi jó nem sülhet ki.
- Valami baja esett? – rémültem meg.
- Nem, nem,… még nem – tette hozzá.
- Hogy?
- Ülj le kérlek! – mondta és arrébb húzódott. Összeszűkített szemekkel méregettem miközben leültem mellé.
- Bökje már ki mert megőrülök !- mordultam fel amikor nem akart megszólalni.
- Figyelj Alec! Én megígértem Stellának hogy nem mondom el neked, mert megkért rá hogy ne tegyem de…
- Gyerünk már! – kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Szóval. Amikor elhoztad hozzám hogy vizsgáljam meg, mert vért köhögött fel..
- Azt mondta nincs baja, csak megzúzódott az egyik bordája vagy mi – emlékeztettem.
- Hát igen, akkor én hazudtam – vallotta be én meg lefagytam.
- Mi? De miért…?
- Mert Stella ezt kérte tőlem. – válaszolta komolyan a szemembe nézve.
- Miért? Mi baja van? – kérdeztem előre félve a választól.
- Stella beteg. Súlyos beteg – mondta kimérten. Éreztem ahogy elakad a lélegzetem.
- Hogy mi? – leheltem.
- Stellának tüdőrákja van. Amikor megvizsgáltam, megígértette velem hogy nem mondom el neked, mert nem akarta hogy emiatt szomorú légy. Látta hogy egyre jobban kezdesz beilleszkedni, és nem akarta ezt lerombolni…
- Hogy mi? Nem akarta lerombolni?! Nekem tudnom kellett volna, hiszen…várjon csak! – álltam meg hírtelen.
- Amikor azt mondta súlyos…
- Azt úgy is értettem. Stella megfog halni – mondta egészen halkan. Úgy éreztem mintha valami kiszakadt volna a mellkasomból.
- De…ez…mikor? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Úgy félév, bár ahogy észrevettem már most fájdalmai vannak. Nem lehet pontosan megállapítani..
- Úristen – suttogtam, miközben magam elé meredtem.
- Tudom hogy ez most így nagyon sok neked, és hidd el megértem, de úgy éreztem jogod van ezt tudni. – tette a kezét a vállamra.
- Köszönöm doki, ez most …. Köszönöm – motyogtam de nem voltam tudtában annak amit beszélek. Meg fog halni? Nem…ez nem! Csak van valami megoldás, talán ha…
- De ..de ha… - pattantam fel hírtelen – a méreg, a vámpírméreg, az segít! Az minden sérülést meggyógyít – csillant fel a szemem. Bár nem akartam hogy Stella vámpír legyen, mégis jobb mintha meghalna. De valamiért Carlisle nem villanyozódott fel az ötletemtől.
- Sajnálom Alec, de az a betegség nem olyan mint egy törés, vagy vágás. Ez egy komoly betegség ami Stella belsejében van, és gyógyíthatatlan… Annak az esélye hogy segít rajta a vámpírméreg húsz százalék körül van. Lehet még kevesebb… – nem éreztem a lábaimat. Mintha a saját képességemet használnák ellenem.
- Ne…nem – leheltem fájdalmasan. Nem vehetik el tőlem…nem, ezt ne…
- Alec, hidd el ha lehetne… - kezdte, de én csak a fejemet ráztam., mint egy ötéves, aki nem akarja hallani amit mondani akarnak neki.
- Nem, nem nem! Hol van Stella? – kérdeztem szinte kiáltva. Az arca megrándult.
- Hol van Stella? – ismételtem meg hangosabban.
- Nem tudom…Miután Nessie beszélt vele, elhajtott a kocsival…nagyon zaklatottnak tűnt. Renesmee azt mondta hogy vele is csak kiabált… - na persze. – gondoltam. Nesst még nem láttam veszekedni senkivel sem ok nélkül. Mielőtt Carlisle megakadályozhatta volna, elsuhantam mellette,és egyenesen az emeletre szaladtam. Éreztem Stella kellemes illatát ahogy beértem az ideiglenesnek tartott szobámba. Itt járt. Ekkor észrevettem Renesmeet. Az ablaknál állt,és mosolyogott. Nem vette észre hogy bejöttem. Úgy nézett ki, mintha nagyon büszke lenne magára.
- Hol van Stella? – szegeztem neki a kérdést komolyan.
- Alec, észre sem vettelek. Mióta állsz ott? – kérdezte mosolyogva.
- Ne kelljen még egyszer megkérdeznem – figyelmeztettem.
- Ja, a barátnőd? – úgy tett mintha erőltetnie kellene magát hogy emlékezzen rá. – Elhúzott. Rám ordibált,hogy száljak le rólad, aztán elviharzott – mondta de közben nem nézett a szemembe. Nem hitem neki.
- Hazudsz – állapítottam meg összeszűkített szemekkel.
- Dehogy is hazudok – védekezett, és láttam ahogy elmosolyodik ahogy rám néz. A kételkedésem megcsappant,olyan őszintén nézett rám. Hittem is volna neki, ha nem veszek észre a padlón egy ici-pici vérfoltot. És tudtam hogy csakis egy emberhez tartozhat. A vörös köd ellepte az agyamat,és morogva nyomtam a meglepődött Renesmeet a falnak.
- Mit csináltál vele te boszorkány? – sziszegtem dühösen. Nem válaszolt, csak ijedten nézett rám, Stella ismerős szemeivel…nem!, ő nem Stella – emlékeztettem magamat. Amikor nem válaszolt kiterjesztettem rá a ködömet. Sikított, és megpróbált eltolni magától.
- Hol van Stella? – kérdeztem ismételten.
- Elment!Elment! – kiáltozta. A következő pillanatban,kivágódott az ajtó, és Emmett leszedett Nessieről.
- Alec, nyugi haver! Hallod? – nyugtatott komolyan, de én csak gyilkosan meredtem az előttem álló lányra.
- Alec,mi történt? – jött be Carlisle.
- Kérdezd Őt! – morogtam a fejemmel Renesmee felé intve, de a ködöt még mindig nem vettem le róla. Közben könnyek potyogtak a szeméből.
- Nem látok! Nem látok! – ismételgette miközben a fejét fogta, és előre hátra ringatózott, mint egy elmebajos.
- Alec, vedd le róla a ködöt! – utasított Carlisle, de csak nem tettem. Néztem a fejét fogó Renesmeet, és valahogy nem bántam hogy fájdalmat okozok neki, hiszen tudtam hogy akár mennyire is hasonlít rá, ő nem Stella.
- Alec! – emelte fel a hangját, de semmi. Úgy éreztem kezd visszatérni a régi énem. Élveztem hogy fájdalmat okozok…Kezdtek beugrani emlékképek a régi Volturis életemből, hogy mennyi fájdalmat okoztam…Az a sok vámpír akiket elintéztem…A telefonom pittyegése ébresztett fel a régi mivoltomból. Még utoljára elvettem minden érzékszervét, mire még hangosabban felsikított.
- Alec, hagyd abba! – dörrent rám most már Emmett is, és én abbahagytam. Renesmee fellélegzett,és ijedten nézett rám, de én nem foglalkoztam egyikükkel sem. Felkaptam a telefonomat az asztalról, felvettem a bőrdzsekimet, amit Stella vett nekem és elhúztam onnan.
- Alec, haver… - szólt utánam Emmett, de én otthagytam mindnyájukat, és vámpírgyorsasággal kirohantam a házból. Közben megnézetem a telefonomat, hogy miért csengett. A kijelzőn ez villogott. Önnek egy új hangüzenete érkezett. Kíváncsian és egyben félve hívtam fel a hangpostámat. A sípolás után meghallottam a számomra oly mesésen csengő hangot. Csak most egy csepp boldogság nem volt benne, csak fájdalom.
- Figyelj Alec, én tudom hogy borzalmas vagyok, és hogy te…mind egy csak azt akartam mondani hogy mindent nagyon sajnálok… - sírta, és az én halott szívem majd megszakadt a hangja hallatán.
- Tudom hogy te jobbat érdemelsz nálam, ahogy Renesmee is megmondta. Nyugodtan visszamehetsz a Cullen házba,mert én elmegyek innen…nem tudom hová csak el… - az a rohadék kis…még hogy Stella veszekedett vele..
- Úgyse húzom már sokáig, és neked pedig olyasvalakire van szükséged aki egyenrangú veled …csak annyit kell tudnod hogy én szeretlek, és mindig is szeretni foglak…és van még valami amit nem mondtam el, de valószínűleg, legalábbis Renesmee szavaiból ítélve nem is érdekel…de tudnod kell hogy én…- a következő pillanatban élesen felsikított, majd fékcsikorgás, egy nagy koppanás, kocsi zörej hallatszott,és a vonal megszakadt.
- Stella! – kiáltottam,automatikusan a telefonba, hiába tudtam hogy nem jön válasz. Üres tekintettel meredtem a telefonra.
- Jézusom – suttogtam magam elé. Valami történt. Valami nagy baj történt Stellával…megkell találnom – döntöttem el és futásnak eredtem, remélve hogy még nem késtem el.

(Stella szemszöge)

Halk motoszkálás. Ennyit hallottam. Lassan kinyitottam a szememet. A fejem majd szét szakadt, sőt szerintem szét is szakadt, mert eléggé beütöttem. Amit először észrevettem az, hogy egy házban vagyok, azon belül pedig egy szobában. Fél sötét volt, csak egy kis éjjeli lámpa égett. Egy ágyban feküdtem, a fejemhez pedig egy törlőkendő szerűség volt téve, mert vérzett. Odanyúltam és elvettem onnan, de mivel a fejem még mindig vérzett, visszaraktam. Jobban körbenéztem. A házban nem sok minden volt. Egy kanapé, egy ágy, amin feküdtem, egy hűtő, és egy kis ajtót is láttam, ahonnan a motoszkálás hallatszott. Lassan felálltam, a kendőt szorosan a fejemhez nyomva, és elindultam megnézni a zaj forrását. Óvatosan lépkedtem, amilyen csendben csak tudtam. Valamit hallottam a hátam mögül, ezért megfordultam. De semmi sem volt ott. Amikor visszafordultam már állt ott valaki. A szívem majd kiugrott a helyéről.
- Szia Stella – szólalt meg egy ismerős hang.
- Chase? – kérdeztem döbbenten. – Te meg mit…vagyis hogy kerülök én ide? – kérdeztem és próbáltam visszaemlékezni mi is történhetett, de semmi. Csak üresség.
- Hát, éppen Forksból jöttem kifelé, amikor megláttam a kocsidat, az út közepén, fejjel lefelé. – magyarázta – Mivel láttam hogy nincs komolyabb bajod, kiszedtelek, és idehoztalak. – fejezte be, de én valamiért nem hittem neki. Vajon miért van olyan érzésem hogy köze van ahhoz a kapucnis férfihez?
- Aha, és hol vagyok? – kérdeztem gyanakodva. Igazából kezdem megijedni Chase-től.
- A házamban. Tavaly nyáron költöztem ide, anyával, csak ő aztán elment valamilyen hapsival Kaliforniába, én meg itt maradtam – rántotta meg a vállát.
- Értem – mondtam lassan, gyanakvóan.
- Jaj, Stella ne nézz már így rám! – nyögött fel – Nem akarlak bántani, hidd el – mondta, majd kedvesen megérintette az arcomat, de én hátrébb léptem. Csak az volt a baj, hogy megbotlottam és fenékre estem. A fejembe belehasított a fájdalom, én meg felszisszentem.
- Na, látod mi lett a vége? – morogta a bajsza alatt. – Maradj itt, hozok neked valamit ami segít – mondta,majd eltűnt a kis szobában. Addig feltápászkodtam, és leültem az ágyra. Nem sokkal később Chase egy bögrével tért vissza.
- Tessék, ezt idd meg! Segít – mondta és a kezembe nyomta a csészét. Gyanúsan méregettem a teának kinéző italt.
- Ugyan már Stella! Nem foglak megmérgezni – emelte az égnek a szemét. Lassan a számhoz emeltem a poharat, majd belekortyoltam.
- Pfuj! – prüszköltem – Ez borzalmas – nyöszörögtem. Olyan íze volt mint a vasnak, vagy a vérnek...valami hasonló.
- Az íze rossz, de hidd el jobban leszel tőle – mondta komolyan a szemembe nézve,és valamiért hittem neki. Az utolsó cseppig kiittam a bögre tartalmát, majd fintorogva a kezébe nyomtam. Mintha egy pillanatra önelégült vigyort láttam volta az arcán. Valamilyen megfejthetetlen gonoszságot, de úgy döntöttem biztos csak hallucináltam. Chase elvette a csészét, majd letette a kis asztalkára.
- Na, jobb? – kérdezte vigyorogva. És tényleg jobban éreztem magamat. A fejem már nem fájt, és nem is szédültem.
- Igen…azt hiszem… - motyogtam és a fejemhez nyúltam, majd elvettem onnan a törlőkendőt.
- Már nem is vérzik – állapítottam meg döbbenten.
- Látod,mondtam hogy segít – vigyorgott pimaszul.
- De...de…a seb – makogtam, mert a vérzéssel együtt a seb is eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott. Pedig tisztán emlékszem hogy egy hosszú vágás éktelenkedett a fejemen.
- Mint mondtam, jobban leszel tőle. Ez egy gyógytea – mondta de közben, olyan volt mintha hazudna. Felpattantam, és az ajtóhoz hátráltam.
- Mit adtál be nekem? – kérdeztem ijedten. Sunyin elvigyorodott.
- Stella, egyben vagy nem? Nézz csak magadra, jól vagy – úgy szerettem volna letörölni azt a vigyort a képéről. Ekkor észrevettem milyen pulcsi van rajta. Fekete, és kapucnis. A szívem gyorsabb tempóra kapcsolt, és ijedten meredtem rá. Zihálva kapkodtam a levegőt.
- Te voltál az… - suttogtam magam elé.
- Miről beszélsz Stella? – adta az ártatlant, de én csak megráztam a fejemet. A cipőjére néztem, és akkor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ő volt az. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és ki akartam rohanni rajta, de olyan gyorsan termett előttem és zárta be azt, hogy ijedtemben hátraugrottam.
- Mi a franc vagy te? – kérdeztem ijedten. Nem tudtam milyen lény lehet ő. Vámpír nem lehet, hiszen a szeme ugyan olyan mint Miamiban volt, és bőre sem kemény, sőt a testhőmérséklete, sem annyira hideg mint Alecnek. Nem lehet vámpír…vagy igen?
- Stella, nyugodj meg – mondta miközben sarokba szorított. – Beszéljük meg a dolgokat oké? – nézett a szemembe.
- Engedj el … – suttogtam halkan. Elvigyorodott. Szemlátomást tetszet neki a félelmem.
- Azt nem tehetem, sajnálom – vigyorgott gonoszan, amitől halálra ijedtem. Megpróbáltam elmenni mellette, de megfogta a karomat és visszarántott.
- Mégis hová sietsz Stella? – duruzsolta, miközben ismét a falhoz szorított. Nagyon közel volt hozzám. Talán utoljára akkor volt ilyen közel amikor jártunk.
- Engedj el Chase! – próbáltam határozott lenni, de a hangom el-el csuklott.
- A-a – kuncogott – Tudod, nagyon hiányoztál, és… - itt egy pillanatra megállt, és beleszagolt a nyakamba – Hmm…nagyon jó illatod van – dorombolta. Még jobban megijedtem. Ez már más is mondta de ő…nem! Hiszen Chase még csak nem is néz ki úgymint egy vámpír. Amikor ismét a szemembe nézett, sikítottam egyet. Ugyanis a szeme teljesen fekete volt, mintha nem lett volna szeme fehérje, és megint megjelentek azok akis aláfutások alatta.
- Css…nem fog fájni – dorombolta, és amíg beszélt észrevettem ahogy a szemfogai is nagyobbak lettek. Jézusom….ez nem lehet! Ilyen nem lehetséges…hiszen Alecnek sincs hegyes szemfoga…ez csak mese…ez..
- Úristen – suttogtam, mire csak elvigyorodott, megvillantva hegyes szemfogait.
- Mi az tetszik? – kérdezte vigyorogva, de én csak elborzadva meredtem rá.
- Ez…ez nem is lehetséges…ilyen nem létezik – ráztam meg a fejemet. A vér csak úgy száguldozott az ereimben, nem segítve ezzel a helyzetemen.
- Ó dehogyis nem, drága Stella – mondta vigyorogva,majd a fogait a nyakamba mélyesztette. Óriási fájdalom nyilallt, oda ahol hegyes fogai, felszakították a bőrt a nyakamon.
- Ááá – sikítottam fel, de mozdulni nem tudtam, mert a karjai vaskapocsként fogták le az enyéimet. Egy idő után a fájdalom enyhült. Minél többet ivott, annál gyengébb lettem. Szinte éreztem ahogy fogy az erőm. Már nem sikítottam. Éreztem ahogy a testem elernyed a szorításában,és lassan öntudatlan állapotba sodródom. Az utolsó gondolatom egy név volt. Egy név, amit sosem fogok elfelejteni. Egy név ami örökre az emlékezetembe vésődött. Alec…