Megint hamarabb :DD

Sziasztok :) Mivel összegyűlt a három komi és mert elkészültem a fejivel ezért ma fel is rakom :) Nincs sok hozzáfűzni valóm, de örülnék ha megint lenne legalább három komi, vagy több :D Utálni fogtok a végéért, de így remélem több komi lesz :D Jó olvasást, puszi: Nica

23. fejezet

Unexpected help

Az idő csak úgy rohant a repülőn. Amikor idefelé jöttünk anyával valahogy hosszabbnak tűnt az út, de most így a srácokkal egész gyorsan elszállt. Mindig meséltek valamilyen történetet a falkáról vagy hogy hogyan lettek a tagjai, meg ilyeneket és ez annyira lekötötte a figyelmemet, hogy szinte észre sem vettem az átszállásokat, és mire észbe kaptam már elaludtam. Arra ébredtem hogy nagyon melegem van és Jake rázogat hogy kelljek fel.
- Stella! Stella, ébredj! Itt vagyunk – mondta kedvesen,miközben a vállamat rázogatta.
- Mmm… - morogtam, de kinyitottam a szememet. Akkor vettem észtre hogy Jakenek dőlve alszom, és ezért van ennyire melegem. Gyorsan felkaptam a fejemet.
- Öhm…bocsi – motyogtam, mire csak elvigyorodott.
- Semmi baj. Nem akartalak felkelteni – mosolygott. Megdörzsöltem a szememet, és lassan felálltam. A többiek követtek. Leszállva a gépről fogtunk egy taxit, vagyis én fogtam mert ötünk közül csak én tudtam valamelyest olaszul, és fél óra kocsikázás után elértünk Volterrában.
- Azta! – mondták a fiúk kórusban.
- Tudtátok hogy még nem is jártam külföldön? – szólalt meg hirtelen Seth.
- Tényleg. Ti hogy lógtatok meg? Mármint… senki sem kérdezte hogy hová jösztök? – kérdeztem homlokráncolva. Mind a négyen felnevettek.
- Mind azt hiszik hogy ma Cullenéknél vagyunk, Cullenék meg azt hogy otthol – magyarázta Jacob és láthatólag elégedett volt magával.
- Ó, nagyon agyafúrt – ismertem el – csak az a gond ha rájönnek, pokoli nagy szarban lesztek.
- Tudjuk, csak remélhetőleg addigra már otthol leszünk – mondta vigyorogva Embry.
- Hol vannak azok az izék? – kérdeztem mire mindannyian bambán néztek rám – Azok a bomba micsodák – magyaráztam türelmetlenül.
- Ja –kapott észbe Quil és elővett a táskájából három, apró kis labdát, és kettőt a kezembe nyomott. Egy nekik is kellett, vészhelyzet esetére. Most hogy így jobban megnéztem még kisebbnek tűntek. Mint két ping-pong labda. Gyorsan a táskámba süllyesztettem őket.
- Még visszafordulhattok – sóhajtottam,mire négy mérges pillantás volt a válasz.
- Jó, jó, csak megjegyeztem – mondtam gyorsan.
- Gyerünk – mondta Jake és elindult az óratorony felé. Nem tűntek annyira ki, mivel itt minden második embernek barna bőre volt. A terv az volt hogy bemegyek, ők úgy tíz perc után követnek, és úgy tesznek mintha eltévedt turisták lennének, és amíg ők lekötik a Volturi figyelmét és eldobom a labdákat. Jó tervnek bizonyult, csak működjön is. A kapu most még óriásibbnak tűnt mint legutóbb. A kilincsre tettem a kezemet, de egy forró érintés megállított. Jake a kezemre tette a kezét és maga felé fordított. A tekintetében most először félelmet láttam.
- Kérlek, nagyon, nagyon légy óvatos – mondta szinte könyörögve. – És ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot – bólintottam, mert megszólalni nem tudtam .Óriási gombóc növekedett a torkomban, és féltem ha megszólalok megfulladok tőle. Jacob szinte már fekete szemei féltően nézték az arcomat.
- Megígérem – suttogtam végül és megöleltem. Éreztem hogy erősen magához szorít majd elenged. Megfordultam és benyitottam az ajtón. Emlékeztem arra hogy merre kell menni így elindultam egy hosszú folyosón. Nem járhattam messze, amikor egy jéghideg kéz a számra tapadt, és megfogta a karomat. Félrehúzott, egy kis mélyedésbe, ami az egyik falon keletkezett.
- Ne sikíts – figyelmeztetett majd levette a kezét a számról, de a karomat nem engedte el.
- Ki vagy te? – suttogtam.
- Te vagy Stella? – kérdezte mély hangon. Nálam úgy egy fejjel magasabb volt, de az arcát csukja fedte.
- I-igen – dadogtam. Nagyon megrémisztett, hiszen tudtam hogy csakis Volturi tag lehet.
- Figyelj rám! Ha bemész oda, meghalsz, de Alecet nem fogják elengedni. Hallottam, úgyhogy feleslegesen fogod megöletni magadat. Alec így is úgy is meg fog halni – suttogta és hallottam a hangján hogy fáj neki amit mond. Levette a fejéről a csuklyát. Rövid, szőkés haja volt, és vörös szeme, ami kissé megrémisztett.
- De… - kezdtem és összeszedtem magamat. – Hidd el nem vagyok egyedül és tervem is van. Csak meg kell tudnom hol van Alec. Nem tudom bízhatok e benned, mert fogalmam sincs róla hogy ki vagy, de ahogyan az előbb hallottam fontos neked Alec, úgyhogy figyelmeztetlek. Menj innen,mert itt hamarosan elszabadul a pokol! – mondtam neki komolyan. Láttam rajta hogy ledöbben, majd hitetlenkedve bámul rám.
- Hogy mi? Miért mi lesz itt? – kérdezte értetlenül.
- Az nem fontos, de ha nem akarsz vak lenni akkor tűnj innen – mondtam és kirántottam a karomat a szorításából.
- Várj! – szólt utánam.
- Mi az? – fordultam meg.
- Alec az alaksori pincecellában van, pont alattunk. A trónteremből is nyílik egy ajtó. A kulcs Felixnél van. – mondta.
- Miért segítesz nekem? – kérdeztem őszinte csodálattal.
- Mert Alec olyan nekem mintha a testvérem lenne. – válaszolta és ekkor leesett hogy ki is lehet ő.
- Te Demetri vagy igaz? – kérdeztem mire csodálkozás ült ki az arcára.
- Igen, de te honnan tud…
- Alec mesélte hogy van valaki akit Janen kívül a testvéreként szeret, és az te vagy – mondtam mosolyogva majd megfordultam és benyitottam a nagy terembe. Egyszerre vagy tizenkét szempár fordult felém. Uh…többen vannak mint hittem. Nem tudom elég lesz e az a két porbomba.
- Á, bizonyára te vagy Stella – szólított meg egy barátságosnak tűnő hang, de én tudtam hogy az itteniek legalább annyira barátságosan mint egy kobra.
- Te meg Aro – mondtam még számomra is lekezelő hangon. Meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Hmm…bátor vagy. – mondogatta inkább magának és közelebb suhant. Ösztönösen hátrébbléptem és megfogtam a táskámat,amiben az úgynevezett fegyvereim voltak. Látva hátrálásomat Aro felkacagott.
- Vagy mégsem annyira – kuncogott. Dühösen meredtem rá, és még akkor sem fordítottam el a fejemet, amikor ismét közelebb suhant. Közben megpróbáltam kiszúrni, hogy hol van Felix. Meg is találtam, az egyik trónszék mellett állt és leesett állal nézett rám. Tudtam hogy emlékszik a kis találkozásunkra. Önelégült mosoly kúszott az arcomra, mire a szeme elsötétült, és dühösen meredt rám. Aro látta hogy kit nézek, ezért felé fordult.
- Felix,csak nem ismered a hölgyet? – kérdezte kedvesen de hallani lehetett a hangján a fenyegetést. Felix nyelt egyet és megszólalt.
- Már találkoztam vele amikor pont őt kerestem. De úgy látszik átvert – a végét már csak sziszegte. Mindenki nagy csodálatára Aro harsány nevetésben tört ki. Összerezzentem a hangja hallatán. Hol lehetnek már Jacobék? Ideje lenne jönniük. Mivel tartsam fel őket…
- Mi olyan vicces? – kérdeztem hogy húzzam az időt.
- Semmi, semmi – intett mosolyogva. Komolyan ez a hapsi biztosan füvezik. Lehetséges hogy egy vámpír bedrogozzon?
- Agyafúrt egy lány vagy te Stella – mondta elismerően, de én csak összeszorítottam az állkapcsomat. – Kár hogy meg kell halnod – mondta majd úgy hogy észre sem vettem valaki megragadott. Erősen lefogták a karjaimat. Ekkor kivágódott a nagy terem ajtaja és Jake, Seth, Embry és Quil robbantak be rajta, nevetgélve. Aro egyből elengedett, de Felixet mellém állította, hogy el ne mozduljak. A kelleténél erősebben tartott.
- Okos kislány vagy – mondta Felix, úgy hogy csak én halljam – És nagyon jó illatod is van – folytatta és végighúzta az orrát a nyakamon. Kirázott a hideg és arrébb húzódtam. Felix csak kuncogott.
- Bocsánat! Ez nem a Piretinio vagy Piritini…mit tudom én milyen fogadó? – kérdezte Jacob borzalmas olasz kiejtéssel. Majdnem elnevettem magamat. Megegyeztünk hogy a Piriento fogadót keresi, de úgy látszik elfelejtette a nevét.
- Hát uram, sajnálom de még csak a közelben sincs fogadó. – mondta Aro barátságosan. Quil alig láthatóan biccentett felém, én meg óvatosan a táskámba süllyesztettem a kezemet,és kitapogattam a kis labdákat.
- Ó, elnézést… akkor meg tudnák mondani merre találjuk...vagy adhatnának egy térképet vagy ilyesmi – mondta Embry.
- Sajnálom, de innen már nem mennek el – szólalt meg most először egy fiatal hosszú szőke hajú vámpír.
- Na de Caius, hogy mondhatsz ilyet – kuncogott mellettem Felix. Óvatosan előhúztam a labdákat és a tenyerembe fogtam őket.
- Mert, mi lesz most? – kérdezte Seth vigyorogva.
- Vacsora – válaszolt a szőke, mire Jake elmosolyodott.
- Nem hinném – vigyorgott gonoszul és az egész teste remegni kezdett. Aro összeszűkített szemmel méregette, miközben Embry elkiáltotta magát.
- Most Stella! – és mire kimondta már a levegőbe dobtam az egyik kis labdát, ami alig hogy kirepült a kezemből, szétrobbant, mindent beterítve hófehér porral. A vámpírok szinte egyszerre rogytak térdre, de nem mindegyik. Volt vagy három, négy akikre nem jutott a porból, és szinte egyszerre indultak felém, de mire elért volna az egyik, egy óriási rozsdabarna farkas rávetette magát, és letépte az egyik karját. A farkas utána rám nézett és azonnal felismertem benne Jacobot. A fejével Felix felé biccentett, aki mellettem feküdt a földön a fejét szorongatta. Gyorsan lehajoltam és megkerestem a kulcsot. Megpróbált a kezem után kapni, de addigra már elvettem a kulcsot. A fiúk, akik most óriási farkasok voltak , és a maradék vámpírral verekedtek. Amikor nem mozdultam Seth az orrával megbökött hogy menjek. Észbe kaptam, hogy ketyeg az óra, így gyorsan körbenéztem a Demetri által említett ajtót keresve. Meg is találtam, az egyik trónszék mögött. Aro a fal mellett ordibált valamit, de nem mozdult. Az ajtóhoz rohantam és feltéptem. Rohadt sötét volt, de a folyosó végén egy kis fény pislákolt. Rohanni kezdtem, és hallottam hogy az egyik farkas is jön utánam. Nem kellett hátranéznem ahhoz hogy tudjam Jake az.
- Alec! - kiáltottam miközben a fény felé szaladtam.
- Ness? – jött egy bizonytalan hang a folyosó végéről.
- Igen én vagyok az – sírtam, mert útközben a könnyeim is szabad utat kaptak. Nagy nehezen elértem a cella ajtaját. És ott volt. Tényleg ott volt. Nem csak álmodtam. Teljes életnagyságban. Nem volt sok időnk így gyorsan a zárba illesztettem a kulcsot és elfordítottam. Egy kattanással a rácsok kinyílottak, és a következő dolog amit érzékeltem, hogy két jéghideg kar körém fonódik,és olyan erősen szorít magához hogy alig kapok levegőt. De nem érdekelt, hiszen tudtam hogy ezek a karok csak egy emberhez tartozhatnak, így én is úgy szorítottam ahogy csak tudtam.
- Mégis hogy… hogy kerülsz ide? És Aro? Meg a többiek? – kérdezte hitetlenkedve.
- Mindent elmagyarázok, csak előbb ki kell jutnunk innen – mondtam. A következő pillanatban valaki felsikított a cellából, és Alec is ijedten bámult a hátam mögé. Rémülettől összeszoruló szívvel fordultam meg, de mögöttem csak Jacob farkas állt, és komolyan fürkészett. Aki pedig sikított az Jenna volt…várjunk csak ő hogy kerül ide? Alec felmordult, mire rákaptam a tekintetemet. Jake is morgott a hátam mögött és a nyakán égnek állt a szőr.
- Héj, héj nyugi srácok! – mondtam és közéjük álltam.
- Jacob velem van – magyaráztam Alecnek aki leeset tállal nézett rám.
- Mi? – kérdezte egy újabb hang a cellából. Most komolyan hányan vannak ezek itt. Egy alacsony szőke hajú lány lépett ki Alec mögül. Az arca kísértetiesen hasonlított az övére, úgyhogy csakis Jane lehetet az.
- Nincs időnk erre – mondtam és az állításomat megerősítette a fentről jövő vonyítás. Alec, Jenna és Jane összerezzentek.
- Hány farkas van itt? - kérdezte Alec.
- Négy, de gyerünk már! – mondtam és megindultam felfelé. Alec szorosan mögöttem jött, keze az én kezembe kulcsolva. Annyira hiányzott már ez. Jake ment legelöl, így ő ért ki legelőször. Kint még mindig ugyan az a helyzet uralkodott. A földön fetrengve kiáltoztak, hogy meg fognak ölni. Seth, Quil, és Embry éppen akkor csavarták le az utolsó nem elkábult vámpír fejét. Amikor Alecék is kiértek Jane felkiáltott ijedtében.
- Ezt meg hogy… - nem tudta befejezni a mondatot,mert közbevágtam.
- Később – mondtam és intettem Sethéknek.
- Indulás – kiáltottam mire mind hozzám szaladtak. Kirontottunk az ajtón, de észrevettem hogy Alecel valami baj van. Mintha fájt volna neki a járás. Most hogy így a fényben jobban megnéztem, borzasztóan festett. Gyönyörű angyalarca megkínzott volt és a szeme alatt lila aláfutások voltak. A haja kócos és csapzott, akár a ruhája. A karján és a nyakán kis repedések, és mindig karamellaszínű szeme, most fekete és benne nem láttam mást csak fájdalmat és félelmet. Ott ahol voltam lefékeztem, és szembe fordultam vele.
- Alec,mit tettek veled? – suttogtam, és kezemmel megérintettem selymes, sápadt arcát. Megfogta a kezemet, lehunyta a szemét és elmosolyodott. De a mosolya is fájdalmas volt. Sosem láttam még ennyire elgyötörtnek.
- Semmi komolyat – suttogta, de nem hittem neki.
- Hazudsz – állapítottam meg, mire rám mosolygott.
- Stella,mennünk kell! – kiáltott Seth, aki már emberi alakban volt és csak egy rövidgatya volt rajta.
- Gyere – mondtam Alecnek és húzni kezdtem. Kiértünk a szökőkúthoz. Hét ágra sütött a nap, de még jó hogy egy embert sem láttam az úton, mert Alec bőre ragyogni kezdett. Jane és Jenna a fejükbe húzták a csuklyájukat, de Alecnek nem volt. Rajta csak egy égszínkék ing és egy farmer volt, így a bőre szikrázott a napfényben.
- Állj! – kiáltott egy hang az ajtó mögül. Mindannyian megálltunk,és hátrafordultunk. Egy idősnek tűnő vámpír volt az ajtó mögött és ott volt vele…Jacob? Úristen. A vámpír egy tőrt szorított Jake nyakához, és ahol az hozzáért a bőréhez vörös vér serkent ki.
- Jacob! – kiáltottam és megindultam felé. Útközben kikaptam a táskámból a másik növényporos bombát, és már dobni akartam de a vámpír felkiáltott.
- Még egy lépés és elvágom a torkát! Akkor nem hiszem hogy regenerálódik – ordított, és jobban Jake torkához szorította a kést, mire az felnyögött.
- Ne! Ne! Kérem! Bármit, csak ne bántsa…– kiáltottam. Láttam hogy Alec pillantása ide oda vándorol köztem és Jacob között.
- Dobd el azt a valamit! – dörrent rám a vámpír,mire én elejtettem a labdát.
- Most pedig, gyere ide! Te is Alexander – mondta Alecnek, aki összerezzent a név hallatán. Alexander…ezt eddig nem is mondta.
- Stella, ne menj oda – suttogta nekem, de én nem engedtem el a kezét.
- Veled maradok akármi is lesz – suttogtam neki, és megindultam a vámpír felé.
- Mi akarsz Marcus? – kérdezte Alec útközben.
- Bosszút – sziszegte,és amint odaértünk ellökte Jaket, megragadta a karomat és odarántott magához.
- Ness! – kapott utánam Alec, de már későn.
- És most végre befejezzük ezt a cirkuszt. Itt a vége – mondta Marcus, és éreztem hogy két keze a nyakamra fonódik, és akkor már tudtam hogy itt a vége...