Előrehozott friss! :D

Mivel többen is kérték, és mert olyan rendes vagyok, meghoztam a frisset :P Ezt a fejit Alec szemszögből írtam, remélem nem baj :D Gondoltam tudni akarjátok mi történik eközben Volterrában. De nem is húzom az időt, itt a feji. Jó olvasást, és ne felejtsetek el a végén KOMIT írni. Puszi: Nica

17. fejezet

Csak ezt ne!

(Alec szemszöge)

- Hagyj már Jane – nyögtem fel, amikor újra kopogtak az ajtómon. Ma egész nap itt ülök bent mint egy begubózott remete és várom hogy teljenek a napok. Már lassan három napja annak hogy Stella elutazott. Már beszéltem Carlisle Cullennel, és azt mondta minden rendben van,és hogy már találkoztak vele. Többre nem is futotta a beszélgetésből, mert megjelent Jane. Pedig a doki akart még valamit mondani. Éppen elkezdte mondani hogy Stella most… És itt vége is szakad a csevelynek. Négy napja nem voltam vadászni, de valahogy nem is vagyok szomjas. Egyre jobban megy ez az állati véres dolog…
- Nem Jane vagyok, hanem Demetri – szólt egy komor hang a túloldalról.
- Mit akarsz? – nyitottam ki az ajtót. Dem komoly képpel állt előttem. Pedig ő nem szokott ilyen lenni.
- Aro látni akar. – mondta de szinte alig hallottam mert az egészet elmotyogta. És egyszer se nézett a szemembe. Összeszűkített szemmel néztem rá.
- Dem, mi folyik itt? – kérdeztem gyanúsan méregetve.
- Semmi, csak gyere már – mondta és el is húzott. Lassan elindultam a trónterem felé. Amikor odaértem, az első dolog ami feltűnt az az, hogy az ajtó előtt nem állt senki sem. Nem foglalkoztam vele, bementem. A második fura dolog az volt hogy mindenki a helyén állt. Még Jane is bár rajta látszott hogy semmit sem ért, éppen úgy ahogy én. Demetri felém se nézett, ami furcsa volt és zavart is. A harmadik dolog hogy Aro komoly volt. Ritkán látni ilyen komolynak, és az általában nem vezet jóra.
- Alexander… - kezdte komolyan, lehajtott fejjel. Összerezzentem a név hallatán. Még sosem szólított a teljes nevemen. Gyűlöltem a teljes nevemet, ezért nevezett mindenki Alecnek. Még Jane ragasztotta rám régen. Láttam hogy most ő is megfeszül. Tudta hogy nem szeretem ha így hívnak.
- Hallottam valamit, ami remélem nem igaz – folytatta hidegen. Megfagytam, és Jennára néztem, de ő nem nézett rám. Lehajtott fejjel állt. Felix viszont vigyorgott.
- Valakik azt mondták nekem, hogy elkövettél egy hatalmas hibát – miközben beszélt lassan felállt és közelebb sétált. Én meg se bírtam szólalni. Csak álltam ott ledermedve.
- Azt mondák, hogy… - időközben odaért hozzám, és megállt előttem – Összeszűrted a levet egy halandóval. Egy emberi lénnyel – suttogta szinte már csak nekem. A szemembe nézett miközben ezt mondta. Még mindig nem tudtam mozogni.
- Kérlek, mond hogy ez nem igaz! Mond hogy hazudnak! Mond hogy rosszul hiszik! - kérlelt mártír képpel.
- Sajnos nem tehetem – leheltem alig halhatóan. – Mert akkor az nem lenne igaz. – Aro összerándult és hátrébb húzódott. A teremben halálos csönd uralkodott. Csak Jane szapora légzése hallatszott. Felé néztem. A levegőt kapkodta miközben ijedten nézett rám.
- Miért? – kérdezte Aro – Miért vagy vele?
- Mert szeretem – válaszoltam csöndesen.
- Szereted? – a szavak úgy hagyták el a száját mintha káromkodás lenne.
- Ő egy ember! Egy halandó! Semmi más!– kiabált kikelve magából – Ő AZ ÉTEL! – sziszegte. Még sosem láttam ennyire dühösnek. De bennem is felment a pumpa.
- Stella nem étel! – kiabáltam vissza. Meglepve pillantott rám.
- Stella? Szóval így hívják? – kérdezte hitetlenkedve, és én máris megbántam hogy kinyitottam a számat.
- Hmm… milyen érdekes – mondta, és alig láthatóan biccentet a fejével. Ekkor valaki durván gyomorszájon vágott. Felnyögtem és térdre rogytam. Hiába az állatvér az nem ember vér. Köhögni kezdtem, pedig tudtam hogy úgyse használ, de valahogy ösztönös volt.
- Alexander, Alexander… - rázta a fejét kuncogva.
- Ne nevezz így! – nyögtem négykézláb.
- Miért ne? Ez a neved – folytatta nyugodtan, és megint biccentett. Ezúttal képen találtak, így most a hátamra estem.
- Aro, hagyd békén! – kiáltott Jane, de nem tudott odajönni hozzám, mert Felix lefogta.
- Mégis mit képzeltél? – hajolt fölém Aro, mit sem törődve Jane kiabálásával. – Megszegted a szabályokat. Vagy talán nem emlékszel, hogy mivolt hétéve? Edward Cullennel? És mi lett belőle? Bella vámpír lett. Vagy talán te is ezt tervezed a kis barátnőddel? Vagy csak jól akarsz lakni belőle?– kérdezte gúnyosan vigyorogva. Olyan hirtelen álltam fel hogy még Aro is meglepődött.
- Nem! Soha! – kiáltottam és neki rohantam. Sikerült a falnak nyomnom, de az ajtón már nem tudtam kilógni. Valaki elkapott és a nyakamnál fogva visszadobott. Nekiütköztem az egyik falnak, és a földre csapódtam, törmelékek hadát húzva magam után. A tüdőmből kipréselődött a levegő. A mellkasom felől fémes recsegő hang hallatszott.
- Na de Alexander - morgott, de próbált higgadt maradni.
- Mondtam már hogy ne nevezz így! – sziszegtem, bár úgy éreztem magam mint akin átment egy teherautó. Ütést éreztem a tarkómon. Valami ismét reccsent, és hallottam ahogy Jane lélegzete elakad.
- Nem érdekel! Úgy hívlak ahogy akarlak! Én hoztalak létre, én is ölhetlek meg! – acsargott, és felrántott a földről.
- De, még jóvá teheted – váltott kedvesebb hangnemre – Ha megölöd a lányt, vagy elhozod hozzánk és mi tesszük meg, akkor életben maradsz. De csak ha végignézed ahogyan meghal! – magamra sem ismertem ahogy nekirontottam Aronak. Hirtelen olyan méretű harag öntött el, hogy már nem éreztem a mellkasomban lüktető erős fájdalmat. Ütöttem ahogy és ahol csak tudtam. Annyit éreztem hogy valaki leránt róla és megint a falhoz ken. A karom a hátam mögé tűrődött, és akkorát reccsent hogy fájdalmamban felkiáltottam. Jane magán kívül kiabált,és a következő pillanatban Felix térdre rogyott, a többi Volturi taggal együtt, és a fejüket szorították. Jane hozzám szaladt, és letérdelt mellém.
- Alec! Alec hallasz engem? – fogta meg a fejemet. Láttam az ijedséget sötétvörös szemeiben. Még sose használta a képességét a Volturin, kivétel Aro, aki megkérte rá egyszer.
- Azt hiszem – motyogtam, és ülő helyzetbe tornáztam magamat. Sosem éreztem még ennyire gyengének, és szerencsétlennek magamat. A többiek még mindig a fejüket fogva kiabáltak.
- Gyere, mert nem tudom sokáig feltartani őket. El kell tűnnünk innen – húzott fel, de alig álltam a lábamon. Majdnem össze is csuklottam.
- Kérlek Alec! Ne csináld ezt –könyörgött Jane. Rendesen meg volt ijedve. Kivonszolt a kapun, le a lépcsőn, át a sötét folyosón.
- Hogy csinálod hogy még mindig feltartod őket? – sóhajtottam, mert már a légzés is nehezemre esett. Fájt a mellkasom, a karom, és a tarkóm. Nem is tudtam hogy egy vámpír érezhet fizikai fájdalmat.
- Koncentrálok. Ameddig figyelni tudok, fel tudom őket tartani. Akár egy mérföldes távban is. Addig csak eltudunk innen húzni – mondta miközben az óratoronytól elfelé támogatott. Kint úgy hajnal tájt lehetett, mert csak egy-két ember járkált az utcán.
- Szuper – motyogtam, és megpróbáltam mosolyogni.
- Gyere, vérre van szükséged – mondta és húzott tovább. Végül elértük az erdő szélét.
- Maradj itt, mindjárt jövök – mondta, de láttam hogy még mindig valahova a távolba koncentrál. Még mindig feltartja őket – állapítottam meg. Lerogytam egy fa tövébe és lehunytam a szememet. Mintha ez segített volna. Ellazultam, és megpróbáltam nem gondolni a mellkasomban lüktető fájdalomra. De amikor már nagyon elviselhetetlenné vált széthúztam az ingemet, hogy megnézzem. Még én is elborzadtam a látványtól. A mellkasomon végig, a nyakamtól, teljesen a hasam aljáig, repedések futottak. Mintha porcelánból lennék, és pont most ejtettek volna le valahonnan. Zihálva vettem a levegőt, de akkor csak jobban fájt. Fájdalmasan nyögtem fel. Ez tényleg borzasztó. Ekkor Jane visszatért. A kezében egy műanyag pohár volt, olyan amibe a kávét adják a McDonald’s-ba. Amikor észrevette a mellkasomat elállt a lélegzete, és ijedten nézett rám.
- Jézusom… - suttogta, és letérdelt mellém. Még a kezében szorongatott poharat is majdnem lejtette. – Tessék – nyújtotta felém a poharat. Friss vér szaga terjengett a levegőben. Összeszorítottam a fogamat, és elfordítottam a fejemet.
- Én nem… - kezdtem de félbeszakított.
- Nyugi, ez nem emberi. Százszázalékos Bambi vér – vigyorgott. Furcsa volt Janet nem gúnyosan vigyorogva látni. Inkább törődőnek tűnt. Régen nem láttam már ilyennek. Elvettem tőle a kis poharat, és mohón belekortyoltam. Nem érdekelt hogy honnan szerezte ilyen gyorsan, sem az hogy nézhetek most ki, csak az hogy enyhül tőle a fájdalom. Ahogy végigfolyt a torkomon, le a mellkasomon át a gyomromba a repedések eltűntek és mintha visszatért volna az erőm. Mire megittam, már fel tudtam ülni, de ugyan olyan gyengének éreztem magamat.
- Jobb? – kérdezte Jane. Bólintottam.
- És most lennél szíves elmagyarázni hogy mi a francról van szó? – kérdezte és komolyan nézett rám.
- Szerintem jobb lesz ha majd a repülőn mesélem el. El kell innen tűnünk minél gyorsabban. – válaszoltam, és felálltam.
- És mégis hova megyünk? – horkant fel gúnyosan.
- Cullenékhez – válaszoltam. Jane először elsápadt majd dühbe gurult.
- Hogy mi? – sziszegte.
- Jól hallottad húgom – mondtam neki kimérten és elindultam a reptér fel. Hallottam hogy káromkodva feláll, de azért követni kezdett. Nem mentünk túl messzire, de olyan érzésem támadt hogy követnek. A következő pillanatban Jane odafagyott ahol volt.
- Jane? – szólítottam meg, de nem mozdult, csak nézett rám ijedten. – Mi van veled? Gyere már! – siettettem de csak nem mozdult.
- Jane… - kezdtem volna de félbeszakítottak.
- Nem fog megmozdulni – csiripelte egy hang a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül. Jenna állt velem szemben karba tett kézzel és gonoszan vigyorgott. Abban a percben leesett. Megbénította, az erejével és én meg hiába próbáltam nem tudtam használni az enyémet. Túl gyenge voltam, és még mindig fájt a mellkasom. Nem gyógyult be teljesen. Jenna is észrevehette, mert aggodalmasan ráncolta a homlokát.
- Nem nézel ki valami jól, édes – mondta mézes mázosan és egészen közel jött hozzám, de én sziszegve elhúzódtam.
- Na mi van? És Arot hol hagytad? – kérdeztem flegmán, de a hangom még számomra is szánalmasan gyengén csengett.
- Nem szóltam neki csak eljöttem. Úgyse veszi észre. Vagy ha igen, nem érdekel. – felelte nemtörődömen.
- Mit akarsz itt? – tettem fel az újabb kérdésemet. Rám emelte a tekintetét, és én már azelőtt tudtam a választ hogy kimondta volna.
- Téged – suttogta. De én csak undort éreztem. Nem érdekelt.
- Hagyj minket békén. Megszegted a szavadat! Áruló vagy semmi más – morogtam, és elfordultam tőle.
- Alec,én… - de nem tudta befejezni, mert hirtelen valaki elkapta hátulról. Felix volt.
- Bocs, Jenna. De tudod Aro a főnök – mondta vigyorogva. A következő pillanatban, valaki elkapta Janet is. Csodálkoztam miért nem használja a képességét, de kérdő tekintetemre egy ijedttel válaszolt. Ekkor már tudtam hogy valami nincs rendben, de nem volt időm kigondolni, hogy mi, mert valaki engem is megragadott.
- Ez rossz húzás volt – sziszegte a fülembe Aro.
- Én a fiamként tekintettem rád, de te elárultál. Csúnya dolog azok után amit értetek tettünk. Még te is, drága Jane – nézett egy pillanatra a húgom felé, de aztán megint visszatért a tekintete hozzám. - De sebaj… - váltott kedvesebb hangnemre. – Tudok egy jó büntetést – folytatta és kivette a telefonomat a zsebemből, minden tiltakozásom ellenére. – Felhívjuk a kis barátnődet, és akárhol is van, biztosan el fog jönni – kacagott fel.
- És akkor végignézed ahogyan meghal – fejezte be zord hangon.
- Ne merészeld! – ordítottam és megpróbáltam kiszabadulni, de csak rángatóztam. Aro idősebb és tapasztaltabb volt nálam. Esélyem sem volt. Megpróbáltam a képességemet használni de az sem sikerült. Valami itt nem stimmel. Mintha valaki lefedné a képességeinket.
- Nyugalom Alexander. Nem fog neki fájni… annyira – kacagott fel, miközben én azért vergődtem hogy kiszabaduljak.
- Vigyétek mind a hármat az alagsori cellába. – mondta majd Felix megragadott, de olyan erősen hogy hallottam a karom reccsenését. Még mindig nem hevertem ki az előbbieket, és ez már csak olaj volt a tűzre.
- Ááá, te állat ez fáj! – kiáltottam fel, de Felix csak nevetett. Csodálkozva vettem észre hogy Demetri nincs itt. De nem tudtam sokáig ere figyelni, mert Felix majdnem leszakította a karomat.
- Felix! Finomabban! Különben hogy csaljuk ide Stellát? – szólt rá Aro, mire én megint kapálózni kezdtem.
- Hagyd őt békén! Mit ártott neked? – ordibáltam kétségbeesetten.
- Semmit, csak annyi a bűne hogy találkozott veled. Nem kellett volna – felelte hidegen és elment. Nekem csak egy név zakatolt a fejemben folyamatosan, miközben Felix végigráncigált a pince alaksorán. És ez az egy név az volt hogy: Stella…