:))

Szia mindenkinek :D Meghoztam a folytatást, hamarabb mint terveztem, de már nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre és mivel hamarabb elkészültem vele felteszem. Ahogy ígértem van benne Alec szemszög és előre is bocsi a végéért :P A következő fejit pénteken hozom vagy ha hamarabb elkészül akkor már csütörtökön. Nagyon jól esett hogy négy komit kaptam és remélem ehhez is összegyűl majd legalább ennyi. Jó olvasást, puszi: Nica

20.fejezet

I wanna go…

(Alec szemszöge)

Sötétség. Ez volt most körülöttem. Mélyre nyúló, fekete sötétség. Emlékszem, amikor kicsi voltam, nagyon féltem tőle. Az árvaházban, ahol Jane-nel felnőttünk, állandóan sötét volt. Én rettegtem tőle, de sosem mondtam ki hangosan. Nem mondhattam, hiszen én voltam az idősebb, és hogy jön az ki hogy Jane, aki a kisebb nem fél én pedig igen. Tiszta szégyen lett volna, így nem mondtam. Azt hittem vámpírrá válásom után már nem fogok többé félelmet érezni, de úgy látszik hatalmasat tévedtem. Bár most a sötétségtől való félelmem eltörpült amellett a félelem mellett, hogy elveszíthetem Nesst. Miután Felix levonszolt ebbe a kicsi, sötét és poros cellába, azon agyalok hogy kéne innen megszöknöm. Csak az a nagy harci helyzet, hogy az orromig sem látok. Ez a hely direkt vámpíroknak van kialakítva. Aro még valamikor a 15.század elején alakította ki azoknak akik szembeszegültek a törvénnyel. Sosem jártam még itt, csak hallottam róla a többiektől. Aro, ha harcra került sor, minket nem engedett harcolni Jane-nel. A mi feladatunk volt a vámpírok hatástalanítása, és bár tudunk verekedni, sosem hagyta hogy veszélybe kerüljünk. És most mégis ő zárt be ide, és ha eljön az idő, biztosan megöl habozás nélkül. Gondolatmenetemet egy nyöszörgő hang szakította félbe, ami a jobb oldali sarok felől jött.
- És most mi lesz velünk? – nyavalygott Jenna. Ő viselte ezt a legnehezebben. Jane és én csöndbe burkolózva hallgattunk, de ő megállás nélkül percenként panaszkodott. Nem egyszer hallottam, hogy megpróbál közelebb jönni hozzám, de a sötétben nem talált meg, aminek nagyon is örültem. Más sem hiányzott már a boldogságomhoz, csak az hogy Jenna megint rám akaszkodjon.
- Aro majd egyenként miszlikekbe aprít minket, és gonoszan kacagva a maradványainkon táncol majd – feleltem neki halkan, és éreztem hogy elvigyorodom amikor hallottam hogy a levegőt kapkodva nyöszörög. Milyen édes a bosszú – gondoltam magamba.
- Nyugi, csak viccelt – szólalt meg most először Jane, de a hangja akár a suttogás.
- Rohadtul nem volt vicces! – sziszegte Jenna a sarokból.
- Nem, de az sem az hogy nem bírod befogni a szádat. Elég szar a helyzet a te hisztid nélkül is – morrantam rá. Kezdett végképp kihozni a sodromból.
- Bocs, hogy nem akarok meghalni – vágott vissza. Dühösen fújtam egyet, és az orrnyergemet masszíroztam, nehogy olyat tegyek amit megbánok. Mert igaz hogy nem láttam hol van, de a hangja alapján simán be tudom határolni, hogy hova kéne mennem ahhoz hogy elérjem.
- Alec… - törte meg a csendet ismét Jenna hangja. Pedig már azt hittem tényleg befogja.
- Mi az? – sóhajtottam, és lehunytam a szememet.
- Sajnálom – mondta és a hangja őszinte volt.
- Mit? – kérdeztem bár tudtam mire érti.
- Mindent. Azt hogy megzsaroltalak, hogy kényszerítettelek olyanra amit nem akarsz, hogy elárultalak, és hogy beköptelek… de az utóbbiról tudnod kell, hogy Felix volt. Én mondtam el Felixnek az igaz, …de Aronak már nem – a szavait csönd követte. Nem lepődtem meg azokon amit mondott, mert tudtam hogy csak ő lehetett, mégis gyűlöletet éreztem. Gyűlöltem azért amit tett, de most már úgyis mind egy, úgyhogy...
- Felejtsd el – motyogtam becsukott szemmel. Szinte tapintani lehetett a döbbenetet a levegőben.
- Te most…? – makogta.
- Mit én most?
- Megbocsájtasz? – döbbent le, amitől mosolyognom kellett.
- Azt azért nem mondtam… - válaszoltam. Mielőtt bármit is mondhatott volna, ajtó nyitódást hallottam,majd a távolból fény szűrődött felénk. Valaki egy zseblámpával közeledett. A fény már annyira megvilágította a helyiséget, hogy ki lehetett venni Jenna és Jane alakját. Felugrottam, de túl gyorsan. Még nem voltam teljesen jól. Gyenge és szomjas voltam. A karom még nem jött rendbe, és mellkasom is enyhén sajgott. Halkan felnyögtem, mire Jane és Jenna egyszerre szaladtak hozzám.
- Semmi baj – nyugtattam meg őket, de láttam Jane szemén hogy aggódik. Közben az a valaki egyre közelebb jött, így kivehető volt az alakja. Ki más lett volna mint Felix, de volt vele egy alacsony köpenyes alak is. Nem láttam még korábban ezért csak új lehetett. De vajon miért jött Felixel. A hátuk mögött három vámpír állt a katonák közül
- Bocs hogy megzavarom a bulit – vigyorgott Felix, miközben a kulcsokkal kinyitotta az ajtót – De Aro hiányolja már a mi Alecunkat. – mondta gúnyosan és megragadta az ingemet a nyakánál. Jane felmordult és neki akart menni, de a katonák már ugrottak is és lefogták Jennával együtt.
- Héj csajok, nyugi. – kacagott,miközben kirángatott és visszazárta a cellaajtót. Amikor végzett a visszazárással, erősen megfogta a két csuklómat, és egy krómozott acél bilincset tett rá. Ezt egy vámpír sem tudja elszakítani. Nem is próbáltam kiszabadulni, mert tudtam hogy esélytelen lenne. A képességem nem működött, úgy ahogy a Jané, és a Jennáé sem, így esélytelen volt szökéssel próbálkoznom. Felszisszentem, amikor éreztem a bilincs szorítását a kezemen, ugyanis Felix előszeretettel húzta olyan erősre hogy majdnem leszedte a kézfejemet.
- Jaj bocsi – nevetett fel gúnyosan.
- Felix, ne merészeld bántani! – kiabálta Jane és vadul rángatta a rácsokat.
- Én? Dehogy. Miért bántanám, hiszen most fogjuk felhívni a kis barátnőjét – kacagott fel, én meg megdermedtem.
- Na mi van Alec … vagy inkább Alexander? - a düh fémes ízét éreztem a számban. Veszettül vágytam rá hogy letépjem Felix bunkó fejét, de tudtam hogy csak nekem lenne rosszabb, na meg fájdalmasabb.
- Meg se szólalsz? – cukkolt tovább. Láttam hogy Jane a fejét rázza, hogy nehogy nekimenjek. Szinte már fekete szemeiben félelem csillant meg ahogy rám nézett. Összeszorítottam a számat, behunytam a szememet, és a fogamat csikorgattam, de nem mentem neki Felixnek. Ő csak jót nevetett.
- Na gyere! – mondta és akkorát rántott rajtam, hogy majdnem elterültem a kőpadlón.
- Látod, ez van akkor ha kis nyuszik vérén élsz – mondta gúnyosan – Nézz magadra! Hova jutottál ezzel a hülye diétáddal – mondta és szánakozva tekintett rám.
- De legalább nem vagyok hidegvérű gyilkos – válaszoltam tompán. Eltűnt a vigyor a képéről, és nagyot lökve rajtam kitaszított az ajtón.


(Stella szemszöge)

Alec? – szóltam bele vágyakozóan, de a vonal másik végén egy teljesen más hang szólalt meg…

- Nem, nem Alec az. De ha nem tévedek te Stella vagy – szólt egy barátságos de egyben ijesztő hang.
- Ki maga, és hol van Alec? – kérdeztem remegő hangon.
- Alec sajnos nem ér rá éppen… el van foglalva – mondta – Én pedig Aro vagyok. – válaszolt. Meghűlt a vér az ereimben. Aro? Jézusom akkor Alec…
- Mit csinált Alecel? – suttogtam, mert féltem ha hangosan beszélnék elcsuklik a hangom.
- Ó, semmi komolyat. Éppen Felixel…beszélgetnek – mondta kedvesen és a következő pillanatban fájdalmas kiáltás hangzott fel. Ezer hang közül felismertem volna ezt az egyet.
- Ne! Hagyja békén! – kiáltottam miközben a könnyeim már folytak.
- Miért? Bűnt követett el, megérdemli a büntetést – folytatta,és újra felhangzott a kiáltást.
- Ne! Ne! Kérem! – zokogtam. Borzasztó volt ilyennek hallani a hangját. Annyira fájdalmas volt, hogy szinte én is átéreztem.
- Felix elég! – szólt oda valakinek, mire a kiabálás abbamaradt.
- Nos, Stella! Szeretnénk egy egyességet kötni veled. Először is mit tennél meg érte? Alecért. – kérdezte szinte már irritálóan nyugalmasan.
- Bármit! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Aro felkacagott.
- Helyes, helyes. Erre a válaszra számítottam. Na szóval, drága Stella. Mit szólnál hozzá, ha eljönnél hozzánk, és cserébe mi elengedjük Alecet. – ajánlotta fel. Nem volt min gondolkodnom. Ha cserébe elengedik Alecet, akkor ennyit megér a szánalmas kis életem. Érte cserébe.
- Mikor? – kérdeztem, mire a vonal másik végéből kiabálást hallottam.
- Stella, ne! Ne gyere ide! - hallottam Alec kétségbeesett hangját, de aztán egy puffanás, reccsenés és kiáltás kíséretében megint csend lett.
- Alec! Alec! – kiáltottam.
- Nyugodj meg, még nincsen komolyabb baja! Ha sietsz nem is lesz! Jobb lesz ha most azonnal elindulsz. Nem tudom meddig bírom féken tartani Felixet – a hangja a végére már gúnyos lett, majd megszakadt a vonal.



¤¤¤

Ezután még sokáig néztem a kezemben lévő mobil telefont. Eleinte fel sem fogtam mi történt, de miután eljutott az agyamig, felugrottam és a táskámhoz rohantam. Kapkodva dobáltam bele a telefonomat, a pénztárcámat, amibe szerencsére az útlevelem is benne volt, majd magamra kaptam a kabátomat. Még egyszer visszanéztem a szobára, majd kiléptem az ajtón. Csak remélni tudtam hogy a Cullen család nem hallotta az iménti beszélgetésemet Aroval. De amint leértem a hallba megtudtam a választ. Jasper és Emmett a tévét bámulták, a konyhából kihallatszott hogy Esmee, Rosalie és Alice csöndesen veszekszenek valamin. Carlisle az ebédlőasztalnál olvasott valamilyen könyvet. Edwardot, Bellát és Renesmeet nem láttam sehol sem, de gondoltam ők biztosan Bella apjánál vannak vagy valahol Forks területén. Jacob meg biztos utánuk ment hogy bocsánatot kérjen Nessietől. Egyszóval senki sem tudta mire készülök, így senki sem tudott megállítani. Szabad utat kaptam, csak jól kellett színészkednem, de szerencsémre ez jól ment nekem.
- Hát te meg hova mész? – kérdezte Alice aki éppen most jött ki a konyhából és lecövekelt előttem.
- Anyu telefonált, hogy menjek haza – mondtam bocsánatkérően.
- Oh, és miért? –lepődött meg.
- Azt mondja hogy egy kicsit nagyival is kéne lennem, mert szerinte elhanyagolom, és miatta jöttünk ide – mondtam és úgy tettem mintha nagyon unnám a szövegemet. Bejött. Alice elvigyorodott.
- Értem. Hát… majd bepótoljuk. Hazaviszlek… - ajánlotta fel.
- Ha nem baj inkább gyalog mennék, utána meg busszal. Gondolkodnom kell – ezt komolyan is gondoltam. Tényleg kellett egy kis gondolkodási idő.
- Ó, persze, de vigyázz magadra és hívj ha kell! – mondta és megölelt. Hirtelen bűntudatom támadt. Nagyon csúnya dolog így átverni azokat akik meg akarnak védeni. De Alec nekem mindenkinél fontosabb volt, és nem hagyhattam hogy tovább szenvedjen miattam.
- Köszi, Alice – mondtam, majd odaintettem a kanapén elterülő Jaspernek és Emmettnek. Elmotyogtam egy sziát Esmeének és Carlislenak, majd megöleltem Roset. Amikor bezáródott mögöttem az ajtó, egy sóhaj kíséretében elindultam. A friss hideg levegő jót tett. Csípte az arcomat, de ez nem zavart. A fejemben újra és újra hallottam Alec fájdalmas kiáltásait, és ez arra késztetett hogy tovább menjek, és végigcsináljam ezt az egészet. Ő volt az életem, és az ember nem hagyja hogy az élete a semmibe vészen vele együtt. Éppen az erdő előtt haladtam el amikor egy árnyékot láttam elsuhanni,majd valaki kilépett elém…