I'm so sorry... :(

Sziasztok! Tudom most nagyon utáltok mert így eltűntem, de mentségemre szóljon hogy mostanság nem vagyok valami fényes állapotban...:( De nagy nehezen összeszedtem magamat és megírtam a folytatást. Nem tudom mennyire fog tetszeni, de gondoltam leírom az eseményeket Alec szemszögéből is :) Jó olvasást. Puszi: Nica

5. fejezet

Felfoghatatlan

(Stella szemszöge)

-         Justin! Justin! – szaladtam oda hozzá, de nem mozdult. Világos pulcsija a saját vérétől vöröslött, és egészen sápadt volt. A nyakán ott volt a szemfogaim nyoma, és az is vörös volt a vérétől.

-         Jaj, ne! Istenem ne…mit tettem? – suttogtam, és megragadtam a vállát.

-         Justin! Kelj fel, hallod!? - ráztam meg, de semmi. Sima arca sápadt volt, és néhol vértől maszatos. De ami a legijesztőbb volt hogy nem mozdult, egyáltalán nem. Hirtelen a fülemet a mellkasára tapasztottam, és hallgatóztam. Bumm…bumm… A szíve igaz gyengén, de még mindig vert, élt.

-         Hála istennek – borultam a mellkasára. Élt. Nem halt meg. Nem öltem meg. De mi történt velem? Mi vagyok én egyáltalán? Ekkor minden beugrott. Hirtelen mindenre emlékeztem. Chase, ahogy közelít…aztán a fogai…az arca…ő egy vámpír, de nem olyan mint Cullenék vagy Alec. Más…és, engem is olyanná tett… - ébredtem rá. Engem is olyan gyilkos szörnyeteggé tett, aki majdnem megölte azt aki nagyon fontos volt neki. Akit szeret… Ránéztem Justinra. Az arca nagyon sápadt volt. Szinte ijesztően sápadt. Csinálnom kell valami – estem pánikba. Óvatosan felemeltem, és nagy csodálkozásomra meg sem kottyant. Nagyon erősnek éreztem magamat. Lefektettem a kanapéra,és a telefonhoz rohantam. Carlisle számát tárcsáztam. Egy csörgés után felvette.

-         Haló – szólt bele és a hangja eléggé feszült volt.

-         Carlisle….ide kell jönnöd, szörnyű dolgot tettem… én… - nem tudtam befejezni mert a mellkasomból zokogás tört fel.

-         Stella,nyugodj meg – nyugtatott – Mi történt? Hol vagy?

-         Én…én…nem tudom mi történik velem….Justin…őt,én…istenem – zokogtam fel.

-         Semmi baj, Stella. Mond el hol vagy, oda megyek jó? – hallatszott a hangján hogy alaposan ráijesztettem.

-         Itt, vagyok…nagyi házában, de kérlek siess…nem halhat meg…csak ő ne, kérlek ne… - sírtam.

-         Stella,nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! Mindjárt ott vagyok – mondta és már csak a vonal sípolását hallottam. A telefont vissza akartam tenni a helyére, de a kezem annyira reszketett, hogy nem tudtam a helyére illeszteni, így idegességemben a falhoz vágtam, egy kiáltás kíséretében. Darabokra tört, majd a földre hullott. Aztán Justin-hoz szaladtam,aki még mindig mozdulatlanul feküdt a kanapén. A nyakából még mindig szivárgott a vér,és a bennem lévő szörnyeteg ismét szabadulni próbált. Csakhogy most legyőztem. Vagyis a félelmem győzte le. Az a fajta félelem hogy el fogom veszíteni őt. Justint. Hogy már nem ébred fel többé. Nem hallhatom a hangját, nem fog nekem énekelni, nem láthatom ahogy mosolyog, vagy ahogy grimaszol.  A könnyek megint ellepték a szememet, majd kicsordulva végigfolytak az arcomon. Nem is akartam, sőt nem is tudtam belegondolni, mi lenne ha meghalna. Én… én nem tudnék azzal a tudattal élni hogy megöltem őt. És mi lenne ha média fülébe jutna, hogy pont itt Forksban halt meg. Nem csak Alecet sodortam veszélybe, hanem mindenkit. Cullenéket, Jake-éket, Janet és Jennát, mert ha idejönnek szimatolni a rendőrök, rövid az út Cullenékig. Ezen gondolkodtam miközben sebes léptekkel kiszaladtam a konyhába, fogtam egy törlőkendőt, majd visszarohantam. A kendőt Jus nyakához illesztettem, és ott is tartottam.

-         Kérlek szépen ne halj meg…könyörgöm… - suttogtam reszkető hangon,és végigsimítottam sápadt arcán, kisimítva ezzel egy két tincset a szeméből. Sötétszőke haján jól meglátszott vére vöröses színe. A szíve még mindig rémisztően lassan vert, és keze is hideg volt, ami csak még jobban megijesztett.

-         Úristen, Stella, itt meg mi a franc történt? – hallottam meg egy dallamos hangot, mire hirtelen fordultam meg. Alec rémült arccal nézett körbe a vértől vöröslő padlótól egészen a kanapén mozdulatlanul fekvő Justinig, majd végül a tekintete rajtam állapodott meg.

(Alec szemszöge)

Egyre közelebb értem a  házhoz ahol Jenna és Jane laktak. Nem akartak annyira messze sem menni tőlem de azért Cullenékhez közel sem. Így a választásuk Seattle- re esett. Egy olcsó lakást bérelnek  a Rood Streeten, és a harmadikon laknak. Ketten. Azt nem tudom honnan van pénzük lakbérre, de szerintem nem is akarok róla igazán tudni, mivel vagy hogyan szereznek pénzt. Erre a gondolatra megráztam a fejemet, mire többen is rám néztek az utcán közlekedők közül. Nagyon idegesítő volt ez a tempó, de hát nem jöhettem máshogy. Idáig futottam, de itt már nem tehetem. Így amennyire az emberi, lassú tempó megengedte, szedtem a lábaimat. Amikor Jenna felhívott, azt hittem megint valami olcsó próbálkozás arra hogy ketten legyünk, de aztán meghallottam valamit a hangjában ami arra késztetett hogy jöjjek ide. Pedig nagyon nem akartam Stellát egyedül hagyni, főleg nem ilyen állapotban. Nagyon ki volt, és azt sem tudom hogy miért. Annyira feszült és ideges volt amikor eljöttem, csak jól titkolta. Azt hitte nem fogom észrevenni ha zaklatott. De tévedett, ugyanis én minden apró kis jelet felfedezek az embereken. A képességem része, hogy ha elveszem az érzékszerveket, akkor tudjam hogy az illetőtől mit is veszek el. De igazából erre mindenki képes, ha tüzetesebben megfigyel valakit. Végre megérkeztem az ötemeletes bérlakáshoz, aminek már a környéke sem sugárzott biztonságot. A környék lezüllött volt és koszos. Mindenfelé piásüvegek, meg cigi csikkek voltak széjjel dobálva. Az utcán egy csomó piás züllött alak ólálkodott, és sunyin mértek végig mindenkit, akin látszott hogy nem ide valósi és pénz lehet nála. Az egyik rám is felfigyelt, de amikor közelebb jött, halkan rámordultam, mire az ijedten hátrált arrébb. Hülye kis emberek – gondoltam magamban. Az ajtó tárva nyitva volt így még a kaputelefont sem kellett használnom, bár nem úgy nézett ki, hogy azt bárki is használni tudja. Mivel itt már senki sem látott, így vámpír gyorsasággal suhantam fel  második emeletre, és kopogás nélkül léptem be. Látszólag senki sem volt bent, de én tudtam hogy Jenna itt van valahol. Csendben beljebb léptem, a kis előszobába, de it sem volt senki sem. A ház szinte üres volt. Semmi bútor, csak egy kanapé a fal mentén. Füleltem, hátha meghallok valami kis neszt de semmi. A homlokomat ráncoltam, és megvakartam a fejemet.

-         Öhm…Jenna? – kérdeztem bizonytalanul az ürességbe. Aztán  következő pillanatban lebénultam. Nem tudtam mozgatni a végtagjaimat, és innen tudtam hogy csakis Jenna lehet az. A sejtésem beigazolódott, amikor kilépett a konyhából, kis önelégült vigyorral a képén. Amint észrevett a vigyor kiszélesedett, és a szeme csillogni kezdett.

-         Alec… - lehelte, és közelebb suhant. Még mindig nem tudtam mozdulni ami nagyon zavart, így szép lassan kiterjesztettem rá a ködömet, és így a bénultság eltűnt. Kinyújtóztattam a kezemet és lábamat is.

-         Jenna – biccentettem neki, amikor már újra tudtam mozogni.

-         Jaj, most komolyan, muszáj ezt? – kérdezte morgolódva a szeme előtt legyezve. Nagyon viccesen nézett ki. De már nem hisztizett. Mintha megszokta volna.

-         Igen muszáj – kuncogtam fel, mire a vakság ellenére is mosoly kúszott az arcára.

-         Olyan jó hallani a hangodat – suttogta, én meg levettem róla a ködöt. Amint eltűnt róla, szemei egyből az arcomra tévedtek, és tüzetesen kezdte el tanulmányozni, amitől a frász kerülgetett.

-         Hiányoztál – mondta mosolyogva, és mielőtt még tiltakozhattam volna, megölelt. Olyan erősen szorított, mintha sosem látott volna még. Nem tudtam mit reagáljak erre, így inkább csak álltam a két karommal az oldalamon és vártam amíg befejezi. Végül nagy nehezen igaz, de elengedett, de így sem állt tőlem messze. Komolyan, sosem adja már fel? – nyögtem fel gondolatban.

-         Hol van Jane? – tértem egyből a lényegre. Az arcán egy pillanatra értetlenséget fedeztem fel, majd gyorsan rendezte a vonásait.

-         Hát…öhm, pont ez az, hogy fogalmam sincs. – kezdett bele a magyarázkodásba, de valami itt nekem bűzlött.

-         Aha – mondtam lassan és gyanakodva néztem rá.

-         Ne nézz így rám, komolyan nem tudom – bökött rám vádlón – Tegnap azt mondta elmegy vadászni, de nem jött vissza. Pedig már vissza kellett volna neki. Sosem marad ki ennyi ideig, így gondoltam szólok neked – rántotta meg a vállát, de közben végig a reakciómat figyelte.

-         Értem, és próbáltad hívni vagy ilyesmi? – kérdeztem.

-         Nem, mert tudod nem mindenkinek van mobilja – mondta kicsit durcásan – Még azt nem tudtunk venni. Ezért hívtalak a kinti telefonfülkéből.

-         Pedig kéne. Nem drága és praktikus – magyaráztam miközben a kezemmel telefont formáltam és felmutattam.

-         Jól van na – fogta meg a kezemet, és lehajtotta,miközben a szemembe nézett.

-         Hát…biztos csak kiruccant valahova – húztam ki a kezéből az enyémet, és elfordultam mintha a lakást nézném – És mennyiért bérlitek ezt a rakás szart? – kérdeztem gúnyosan és felhorkantottam amikor megláttam a falon egy repedést. – Apám! Nem féltek egyáltalán, hogy rátok dől? – emeltem fel a fejemet és a szememmel végigkövettem a repedés vonalát, ami végigfutott a falon, egészen le a padlóig.

-         Nagyon vicces – morrant fel – De tudod nem mindenki lakik egy villában – mondta gúnyosan, de a szemem sarkából láttam hogy néz rám. Utáltam ezt a nézést, mert tudtam mit jelent. Nekem semmi jót.

-         Hát igen…a jobbak – kuncogtam el magamat, miközben még mindig nem néztem rá. Hallottam hogy felkacag, és elmotyog az orra alatt egy „tudom”-ot. Úgy döntöttem elég is lesz nekem ennyi Jennából.

-         Na… azt hiszem én most megyek – mondtam zsebre vágott kézzel, és rugóztam kettőt a talpamon mielőtt kiindultam az ajtón.

-         Ne…várj még! – kapott a kezem után, de elég gyors voltam így hamarabb elhúztam azt. – Kérlek…olyan régen láttalak….csak egy kicsit maradj még! – kérlelt és a szemei tágra nyílottak, ahogy rám nézett.

-         Miért maradnék itt? – kérdeztem pökhendien – Meg akartál ölni, emlékszel? – kérdeztem gúnyosan.

-         Én téged soha nem bántanálak, sőt ha rajtam múlna sosem bántana senki – tette hozzá és olyan veséig ható, meleg pillantással nézett rám. Megint nem néztem rá, mert nekem ez sok volt.

-         De meg akartad ölni Stellát – emlékeztettem – És az olyan mintha engem akartál volna.

-         Igen,megakartam…de megbántam – vajon miért érzem úgy hogy ez nem igaz? – Komolyan, de … Alec…ő.. ember, és ti…ti nem lehettek együtt. Ő meg fog halni – mondta, és közben a reakciómat leste.

-         Tudom – mondtam egészen halkan, mert tudtam hogy igaza van. Stella, ember és meg fog halni.

-         Akkor meg minek…?

-         Mert szeretem érted? – vágtam közbe. – És amúgy is, az ő élete. És én egészen addig a részese leszek, amíg ő azt nem mondja hogy ne legyek az – zártam le a témát. – Ha Jane holnap sem jön haza, szólok Carlislenak – mondtam majd az ajtóhoz suhantam. – Viszlát Jenna – szóltam hátra, és mielőtt még bármit is mondhatott volna, már kint voltam a ház előtt,és elindultam vissza Stellához. Közben azon gondolkoztam, hogy ez a Jenna sosem képes már feladni?! Akárhányszor meglát, mintha akkor kapta volna meg élete legjobb ajándékát. Az a nézés ki bír készíteni de rendesen. Az út nem volt hosszú, így hamar odaértem a kis La Pushi házhoz. Viszont már kintről éreztem hogy valami nincs rendben. Az első amit észrevettem, az hogy a bejárati ajtó tárva nyitva van. A második hogy vérszag terjengett a levegőben. De ez a szag ismerős volt. Már éreztem valahol…még Volterrában. Amikor Stella azzal a Justin nevű sztárocskával mászkált…igen ez az. De ez….túl sok a vér – állapítottam meg, így gyorsan besuhantam az ajtón. A nappali felől halk beszéd hallatszott.

-         Kérlek szépen ne halj meg…könyörgöm… - suttogott Stella,és már akkor tudtam hogy valami történt azzal a Justinnal. Ahhoz hogy a nappaliba jussak át kellett vágnom a konyhán, de amit ott láttam, még engem is sokkolt. Mindenütt vér volt. Vagyis a padlón. Végigcsordogált a padlón, kis csíkokban. És ez az ő vére volt, azé a fiúé, ez biztos. Gyorsan a nappaliba mentem, de ott aztán a szemem tágra nyílott a döbbenettől. A padló ott is vértől volt maszatos, az ágyon ott feküdt az a Justin, hulla sápadtan, mozdulatlanul. A haja véres volt, ahogy a nyaka is, amin egy kendő volt. Mellette pedig Stella térdelt, és a kezét szorongatta.

-         Úristen, Stella, itt meg mi a franc történt? – kérdeztem ijedség és értetlenség vegyes keverékével. Egyből felém kapta a fejét, és könnyektől maszatos arccal nézett rám. A szemében rémület és fájdalom ült…