Befejező rész :)

Éééés itt az utolsó rész az első könyvbőőől :)) Megvan a 10 komi, itt a friss feji (jaj, ez még rímelt is xD). Szóval, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy komikat, hajraá :) És várom a véleményeteket, hogy legyen e második könyv :) Puszi: Nica

31. fejezet

Pain

(Alec szemszöge)

Jaj ne! Ne, ne ,ne! – mondogattam magamban miközben Stella kocsijának a maradványait figyeltem. Le volt húzva az út szélére, és totál károsra volt törve, de Stella sehol. Mintha elnyelte volna a föld. Az illata az mindenütt ott volt, sőt az úton felfedeztem egy kis vértócsát, tehát vérzett is. De hová tűnhetett? Lehet a saját lábán ment el? Nem, mert akkor érezném az illatát, de semmit sem érzek. A kanyar után megszűnik az illat és semmi. Nem tudom merre menjek, vagy mit csináljak. Kétségbeesetten fogtam meg a fejemet. Összeszorítottam a szememet, és megpróbáltam koncentrálni, de…semmi. Még egy kis illatfoszlány sem. Hatalmasat ordítottam, hátha az segít, de az sem. Térdre rogytam, ott az út közepén, és tehetetlenül a kezembe temettem az arcomat.

Istenem, el fogom veszíteni. Mekkora egy balfék vagyok…egy szerencsétlen. Ezzel bűnhődöm azért a sok életért amit elvettem. Ebben biztos vagyok. Így büntetnek, azzal hogy elveszik azt ami a legkedvesebb a számomra. Akit annyira szeretek…

-         Alec? – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem. Fáradtan néztem hátra.

-         Ha azért jöttél, hogy megölj…hajrá! Már nem akarok élni – nyöszörögtem, és ismét a kezembe temettem az arcomat.

-         Haver, borzasztóan festesz…őszintén megvallva még nem láttalak sohasem ilyennek…ilyen sebezhetőnek. – mondta halkan és közelebb jött. Nagy csodálkozásomra leült mellém az útra. Félszemmel sunnyogtam rá.

-         Mit akarsz te itt? – kérdeztem gyanakvóan.

-         Segíteni – válaszolta amitől teljesen ledöbbentem. Még gúnyosnak is elfelejtettem lenni miközben beszéltem.

-         Pont nekem? Az árulónak? – kérdeztem. Halványan elmosolyodott.

-         Alec, te olyan vagy nekem mintha az öcsém lennél. Sosem bántanálak. Amikor Aro elküldött érted, nem tudtam mire készül, de azt sejtettem hogy semmi jóra…mégsem tudtam megakadályozni…

-         Hagyjuk, az már a múlt – motyogtam miközben magam elé meredtem.

-         Amikor a barátnőd eljött Volterrába – kezdte mire felkaptam a fejemet – Azt mondta nekem tűnjek onnan mert nagy balhé lesz…és én hallgattam rá…annyira őszinte volt. Tudta ki vagyok, és mégis segített nekem… - mondta miközben a távolba meredt.

-         Te találkoztál Stellával? – kérdeztem.

-         Igen – mosolyodott el. – Tudod, nagyon szerethet téged, ha eljött egy csapat vámpír közé érted – mondta. Elmosolyodtam.

-         Bolond egy csajszi, de … mégis annyi jóság van benne – mondta kedvesen.

-         Tudom – mondtam.

-         Valami történt vele igaz? – kérdezte elkomolyodva.

-         Igen – leheltem- csak azt nem tudom hogy mi…egyszerűen eltűnt. Balesete volt…hagyott egy üzenetet hogy elmegy…Renesmee bekavart…annyira zűrös minden. Csak azt nem értem miért zavarta őt Stella, ha neki ott van Jake…mintha …mintha féltékeny lett volna…csak azt nem értem mire. Neki van barátja, bevésődése vagy mi…én semmit sem értek… - temettem ismét az arcomat a kezeim közé. Demetri a vállamra tette a kezét.

-         Megtaláljuk – bíztatott,majd lehunyta a szemét és koncentrált. Az arca komoly volt és határozott. Kis reményt adott az hogy itt van, hiszen az ő képességével megtalálhatjuk Stellát. Pár percig csendben koncentrált, majd felpattant a szeme.

-         Na? Megtaláltad? – kérdeztem reménykedve. A tekintete zavaros volt.

-         Meg…de valami nem stimmel. Olyan mintha csak gyengén érezném a jelenlétét, és mintha percről  percre eltűnne – motyogta zavartan.

-         Lehet hogy akkor megfog halni…

-         Nem, mert tudod hogy akkor is érzek valakit ha már meghalt. Ez valami más… - gondolkodott.

-         Nem érdekel! Hol van? – pattantam fel.

-         Innen úgy nyolc kilométerre, egy fánál, vagy egy út szélén…fekszik – ki se mondta, én már futottam.

-         De Alec… - kiáltott utánam, de én meg sem hallottam, csak rohantam, ahogy csak bírtam. Nem halt meg,nem halt meg! – ismételgettem magamban miközben úgy futottam, ahogy életemben még soha. A szél mérhetetlen sebességgel csapott az arcomba, de ez sem érdekelt. Csak az lebegett a szemem előtt hogy elveszíthetem őt, egy pillanat alatt, és akkor már szívesen állnék Aroék elé, a halálért könyörögve. Most hogy így átgondolom, megértem Edward szemszögét. Akkor még nem értettem, sőt bolondnak tartottam, hogy képes eldobni az örökkévalóságot, csak egy lányért, de most így már értem. Stella jeleni számomra azt az örökkévalóságot. És ahogy közelebb értem már éreztem azt az édes illatot. Csak valami nem stimmelt vele. Volt egy illat ami keveredett vele. Valami aminek halál íze volt,és ez semmi jót nem sejtetett. Odarohantam hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam. Egy fa tövében feküdt, teljes mozdulatlanságban.

-         Stella! Hallasz engem? – simítottam végig az arcán – Stella,kérlek! – könyörögtem,miközben megpróbáltam kitapintani a pulzusát. Nem éreztem semmit sem, semmit. Fülemet a mellkasára tapasztottam. Semmi. A szíve nem vert.

-         Jaj ne, ne, ne , ne kérlek, ne! Ne csináld ezt velem, nem hagyhatsz itt… - nyöszörögtem,miközben ismeretlen érzés kerített hatalmába. A mellkasomból szaggatottan jött a levegő, és a szemem kellemetlenül szúrt. Szóval ilyen lehet vámpírként sírni. Furcsa egy érzés, nagyon régen nem éreztem már ilyet.

-         Stella! – ráztam meg a vállánál fogva, de akár egy rongybaba akit irányítanak. Az arca sápadt, alig maradt meg belőle valami abból a szép barna színből.

-         Nem halhatsz meg…ne…kérlek szépen,nyisd ki a szemedet…! – fohászkodtam,miközben a mellkasom rázkódott a sírástól. Most látna Felix, így mint holmi szerencsétlent. Most jöjjenek értem…most meg akarok halni. Most ebben a pillanatban. Jöjjenek és csavarják le a fejemet,majd égessenek darabokra, mert én már így nem akarok élni…kész! Eleget éltem már, sőt sokat is, nem akarom tovább ezt csinálni. Nem akarom ezt érezni, mert ez fáj, nagyon fáj! Ilyet még nem éreztem, soha, pedig már régóta élek.  Egykor nem számított más csak az hogy örökké fogok élni…de most nem is érdekel.

-         Miért? Annyira hülye voltam…annyira sajnálom…  én úgy szeretlek - nyöszörögtem keservesen miközben magamhoz öleltem, törékeny testét. Az arcomat a hajába temettem, és úgy zokogtam. Nem tudtam megállapítani mitől halhatott meg,hiszen egy karcolás sincs rajta…egyetlen egy karcolás sem. Viszont most vettem csak észre hogy a pólója nyakánál véres. De seb sehol…mi a? Ez meg hogy? Lehet valaki más vére? Nem, hiszen ez az ő illata…de akkor…nem értem. Egy pillanatra abba hagytam a nyöszörgést, és jobban szemügyre vettem Stellát. A pólója is véres volt, de a legtöbb a nyakánál található. Éppen a nyakát vizsgáltam amikor a szeme felpattant és élesen szívta be a levegőt. Döbbenetemben mukkanni sem tudtam.

 U.I.: Á, tudom hogy utáltoka végéért, de így jött ki xD!! Puszi: Nica