Fejííí :D

Meghoztam a frisset, amiben kicsit beindulnak az események, és Jenna is bekavar, ismét. A kövi fejezetet lehet már vasárnap hozom mert még ma elkezdtem. :) Jó olvasást, és ha tetszik nyugodtan írjatok komikat, de ha nem akkor is :D Légyszí, csak hogy tudjam tetszik e :D na de nem is húzom az időt, jó olvasást! Puszí: Nica

8. fejezet
Kis probléma…

( Alec szemszöge)

Már több mint egy hónapja együtt vagyunk Stellával, és ez reménnyel tölt el. Azért mert kezdek benne hinni, hogy egy magamfajta is lehet boldog. Szinte minden napomat vele töltöm. Most is éppen tőle jövök. Janet elküldték valahova. De persze nem mondhatta el hogy hova. Neki és Aronak, mindig azt mondom, ha kérdezősködnek, hogy hol vagyok, hogy „egy kis magányra vágyom”. Aro mindig beveszi, sőt még örül is hogy „kezdek önálló lenni”. Nem mintha eddig nem az lettem volna. De mind egy. Jane, az már egy másik dolog. Ő nem vette be ilyen könnyen ezt a dumát. Végülis érthető, hiszen a testvérem, és ismer engem. Folyton faggat, hogy hová megyek, és párszor követett is. De én ilyenkor persze nem Stellához, vagy a raktárba mentem, ahol találkozni szoktunk, hanem az erdőbe vadászni, vagy csak a parkban üldögéltem egy padon, valahol az árnyékban. Mivel egy idő után megunta, felhagyott a követéssel. De a legnagyobb problémám az Jenna. Ő levakarhatatlan. Akárhányszor „haza” jöttem, állandóan megpróbált rám mászni. Nem egyszer hívott a városba, vagy csak simán sétálni. Mindig mindenhol ott van ahol én. Igazából elég zavaró, és ijesztő is. Most is ott áll a kapuban és vár. Megfordult a fejembe, hogy visszafordulok, és inkább kóborlok egy sort az erdőben, de az már túl gyanús lenne. És nem akarom, hogy bárki is gyanakodni kezdjen. Nem sodorhatom veszélybe Stellát. Mert ha ezek megtudják, hogy egy halandóval szűrtem össze a levet, megölnék, sőt még az is lehet, hogy engem is. Úgyhogy szépen besétáltam a medve barlangjába, más szóval a bejárati kapun.
- Szia, Alec! – mosolygott és egyből mellettem termett. Felsóhajtottam,
- Jenna – biccentettem és elmentem mellette. Simán, tartotta velem a lépést.
- Figyelj, mi lenne, ha ma elmennénk városba, hiszen nem fog sütni a nap… – kezdte a próbálkozást. Az égnek fordítottam a szememet.
- Sajnálom Jenna, de nincs kedvem. Most jöttem a városból – mondtam kissé ingerülten. Már nagyon untam. Minden nap ez ment. Nem igaz hogy nem képes feladni.
- Akkor, mit szólnál ahhoz, ha elmennék veled vadászni ?– kiáltott utánam, ugyanis útközben lemaradt. Megtorpantam, és lassan hátrafordultam.
- Mi? – kérdeztem döbbenten. – Te nem emberi véren élsz? – emeltem fel a szemöldökömet. Csillogó szemekkel nézett rám, már-már ámult képpel. Mint aki álmodozik vagy ilyesmi.
- Hahó, Jenna! – legyeztem a kezemmel a szeme előtt. Erre „magához tért”.
- Öhm… gondoltam kipróbálom, hogy élsz te. Hátha megtetszik – motyogta, de nem vette le a szemét az arcomról. Komolyan ez a lány a frászt hozza rám.
- Milyen gyönyörű a szemed – suttogta inkább csak magának, de én is hallottam. Na, jó, ez nekem sok – gondoltam szemforgatva és megfordultam, hogy tovább menjek. A szobám ajtajánál, Jenna megállított.
- Na, mit szólsz? Mehetünk? – kérdezte izgatottan. De volt egy olyan érzésem, hogy nem a vadászattól volt izgatott.
- Kösz, inkább nem – húztam ki a kezem az övéből, ugyanis közben megfogta azt – Szia – tettem hozzá, majd bementem a szobámba, és bezártam az ajtót. Amikor megfordultam, szó szerint megijedtem. Pedig a vámpíroknál ez ritkaság. Jenna az ágyamon ült, keresztbe tett lábakkal, és kifejezéstelen arccal.
- Alec, - kezdte és felállt.
- Te...hogy…én – makogtam és közben az rá az ajtóra és magamra mutattam. Teljesen összezavarodtam. Hogy a francba jutott be olyan gyorsan hogy nem vettem észre? Felkacagott.
- Annyira aranyos vagy – mondta kedves hangon – Ha tudnád mennyire beléd zúgtam – mosolygott, majd mellettem termett. A kezem az ajtó kilincsére vándorolt. Ki akartam nyitni de Jenna nem engedte.
- Na, de Alec! Mégis hová mész? – kérdezte és a következő pillanatban megbénultam. Szó szerint. Nem tudtam mozgatni, se a kezemet, se a lábamat, semmimet.
- Ja, elfelejtettem említeni? Ó bocsánat. Tudod az én erőm a bénítás – mondta kedvesen és végigsimított az arcomon. De még csak el sem tudtam fordítani a fejemet.
- Mit… csinálsz? – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat. Ledöbbentem. Hasonló a képessége az enyémhez.
- Most végre megtehetem azt, amire azóta várok, hogy megláttalak – suttogta közel az ajkaimhoz. Tudtam mit akar, és csak egy dolog segíthet. Méghozzá a képességem. Csak ez az egy lehetőség maradt, így kiterjesztettem rá a ködöt. Ahogy a sötét lepel elérte Jennát megvakult és így persze a képességét sem tudta használni. Örömmel vettem észre hogy újra tudok mozogni. Fellélegeztem.
- Mi ez? – sikított fel hisztérikusan.
- Ó, bocsánat. Elfelejtettem említeni. Az én erőm is elég király nem? Mármint nem mindenki tud bénító vakságot előidézni. De meg tudnálak süketíteni, vagy akár némítani is. – mondtam olyan hangsúllyal, ahogyan ő az előbb.
- Hagyd ezt abba! – kiáltott és a szeméhez kapott.
- Miért tenném? – kérdeztem flegmán – hiszen az előbb megbénítottál. – emlékeztettem.
- Én… csak… megmutattam a képességemet. Nem volt komoly – mentegetőzött.
- Na persze – horkantam fel gúnyosan. – És akkor mi volt az a „Most végre megtehetem azt, amire azóta várok, hogy megláttalak”? – tettem fel a következő kérdést, az ő hangját idézve.
- Jaj, istenem! Megbeszélhetnénk ezt úgy, hogy látlak? – nyivákolt. Felsóhajtottam, és lassan visszahúztam a ködöt. Amikor elhagyta Jennát, felsóhajtott és elmosolyodott.
- Így már sokkal jobb. Nem is tudtam, hogy ilyen erőd van. – mondta és rám nézett. Amikor nem válaszoltam felsóhajtott.
- Alec, - kezdte és közelebb lépett. Tenyérrel felé felemeltem a kezemet.
- Állj! Maradj csak ott ahol vagy! – figyelmeztettem. Az arckifejezése megváltozott. Már nem mosolygott. Annak helyét átvette a szomorúság és a düh. A következő pillanatban nekem rontott. Nem kapcsoltam elég gyorsan ezért, amikor nekem ütközött elterültem a földön. Erősebb is nálam, hiszen emberi véren él. Nem volt időm cselekedni, megint nekem jött. Nagyon dühös volt. Nem lehetett ráismerni. De ezúttal megreccsent a vállam. Nem tagadom eléggé fájt. Mielőtt még egyszer nekem jöhetett volna, megint ráküldtem a ködöt.
- Miért csinálod ezt? – ordított és vadul kapálózott. Csak most nem látta merre vagyok.
- Talán azért, mert nem akarom, hogy leszedd a kezem – morogtam és a vállamat simogattam.
- Nem azt te bolond! Miért kerülsz engem? Miért nem vagyok elég jó neked? Miért csinálod ezt velem? – zokogott könnyek nélkül. Ott, abban a pillanatban megsajnáltam. Olyan elhagyatottnak és szerencsétlennek nézett ki.
- Jenna, figyelj, én… - kezdtem és vissza akartam húzni a ködöt, de hirtelen olyan mértékű fájdalom zúdult a nyakamba hogy térdre rogytam, és felkiáltottam. Jenna egyből mellettem termett, hiszen a képességem már nem működött. Ahhoz koncentrálni kell. De én most nem tudtam másra figyelni csak a fájdalomra.
- Alec! Alec, mi van veled? – sírt Jenna, és a szemében aggodalom égett. A dühét mintha elfűjták volna. Tényleg féltett engem. Én csak ordítani bírtam, mert elviselhetetlen volt. Tudtam, hogy ez Jane műve. Csak neki van ilyen képessége. De rajtam csak nagyon ritkán használja. Főleg nem ilyen erővel.
- Úristen, Alec! Mit csináljak? Hogy tudnék segíteni? – teljesen kétségbe volt esve. Aztán egyszer csak a fájdalomnak vége lett. Mintha elvágták volna, és én fellélegeztem. Lassan felültem, és a falnak támasztottam a hátamat.
- Alec? – nézett rám Jenna aggodalmasan. – Mi volt ez? Ki tette ezt veled? – kérdezte.
- Én voltam – szólalt meg egy vékonyka hang Jenna mögül.
- Jane? – kérdezte Jenna ledöbbenve. – Miért csináltad ezt? Hiszen a bátyád! – a hangja elég ingerülten hangzott. Jane ledöbbenve nézett rá.
- De… Alec bántott téged. Hallottam. – dadogott a húgom.
- Dehogy bántott. Igazából… én voltam az, aki hülyén viselkedett. – hajtotta le a fejét. Döbbenten meredtem Jennára. Az előbb komolyan megvédett engem?
- Oh… akkor én...sajnálom Alec – guggolt le mellém.
- Tudom megígértem még régebben, hogy nem fogom használni rajtad a képességemet. Csak ha nagyon muszáj. – motyogta és megölelt. Fél kézzel visszaöleltem. Tudom, hogy egy szadista, de mégis csak a húgom, és szeretem.
- Semmi baj Jane – mondtam. Halványan rám mosolygott aztán kiment a szobából. Jenna felé fordultam, aki engem fürkészett.
- Jól vagy? – kérdezte félve.
- Igen, kösz. Tudod Jane képessége az hogy fájdalma okoz. De nem fizikailag – magyaráztam. – Jenna…miért védtél meg? – kérdeztem és a szemébe néztem.
- Mert fontos vagy nekem. Azóta, amióta megláttalak, ott a trónteremben, ahogy Jane beráncigál, te meg duzzogva bejössz – ennél a résznél elmosolyodtam – azóta nem tudok másra gondolni csak rád. Alec, én… szeretlek – mondta ki ami a szívében volt. Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam meg neki hogy az én szívem már egy másik lányé. Aki halandó.
- Jenna…én… - kezdtem de közbe vágott.
- Tudom Alec. Te nem érzel így irántam. Erre már rájöttem. Azt hiszem, tudom hogy miért. – ledöbbentem. Tudja? Honnan? És miért nem mondta még el Aronak? Mielőtt még több kérdés megfogalmazódott volna bennem Jenna folytatta.
- Egy másik lányt szeretsz – suttogta. Tiltakozni akartam, de nem tudtam. Válaszra nyitottam a számat, majd becsuktam.
- Ne is próbáld tagadni! Vele találkozgatsz titokban igaz? – kérdezte keserűen.
- Hát...– nyögtem. Nem tudtam mit feleljek ezért inkább kérdeztem. – De honnan tudod? Vagy miért nem mondtad még el a többieknek? – tettem fel a kérdéseimet.
- Először is. Akárhányszor hazajössz, szinte ragyogsz. Boldog vagy. Másodszor, azért nem mondom el a többieknek, mert nem akarok neked fájdalmat okozni – fejezte be, de valahogy nem tudtam hinni neki.
- Köszönöm – motyogtam és rá néztem.
- Nagyon szerencsés az a lány – sóhajtott, Elmosolyodtam.
- Kérhetek valamit? – kérdezte hirtelen. Összeszűkített szemmel néztem rá.
- Az attól függ – mondtam. Savanyúan elmosolyodott.
- Nyugi, nem azt hogy csókolj meg, bár szívesen kipróbálnám – motyogta. Erre csak a szememet forgattam. – Csak annyit, hogy ölelj meg! – kérte és vágyakozva nézett rám.
- Hát, jó – sóhajtottam és felálltam a földről. Felsegítettem Jennát is, aki egyből a nyakamba ugrott. Kezeivel átfonta a nyakamat, és arcát a vállamba fúrta. Meglepődtem, de utána óvatosan átfogtam a derekát. Annyira szorított, hogy, ha ember lennék már megfulladtam volna. Pár percig így álltunk, aztán Jenna lassan lefejtette a kezét a nyakamról.
- Köszönöm – suttogta a fülembe, és kis puszit lehelt a nyakamra. Elengedtem a derekát és el akartam húzódni, de visszarántott, kezeivel átfonta a derekamat és arcát a mellkasomba temette.
- Csak a biztonság kedvéért – motyogta, és én meg elmosolyodtam.
- Szia Alec – mondta miután elengedett.
- Szia Jenna – mondtam halványan mosolyogva. Ezután vámpírgyorsasággal kisuhant az ajtón.
- Huh – sóhajtottam fel. Most mintha egy nagy terhet vettek volna le a vállamról. Jenna nem akaszkodik többé rám, vagy ha mégis csak diszkréten. De mi van ha egyszer annyira mérges lesz rám hogy elmondja Aronak. Mi van ha megölik Stellát? Nem! Jenna biztos nem tenne ilyet… vagy mégis?